Munkácsy az egyetlen igazán népszerű festő, aki Cézanne és Gauguin kortársaként dolgozott, de velük ellentétben a festészet megújításától következetesen távol tartotta magát. Egyesek szerint Csontváry munkásságát ma már nagyobb érdeklődés övezi, de akik így gondolják, azok feltehetően nem jártak a róla elnevezett pécsi múzeumban, ahol hosszú órákat lehet eltölteni a cédruséhoz mérhető magányban. Attól nem kell tartani, hogy látogatók zavarják meg a nyugalmat. Rajtuk kívül talán még Rippl-Rónai jutott fel a közkedveltség dobogójára. Bármi legyen is köztük a sorrend, mindhárman az avantgárdon kívüli világhoz tartoznak, ami semmit nem von le Csontváry és Rippl-Rónai jelentőségéből, de megmutatja a képzőművészet szerepét a hazai kultúrában. Háború utáni alkotók nincsenek a térképen, a kortárs képzőművészek rajongóinak száma a vasárnapi misén megjelenő kormánytagok mennyiségével vetekszik. A legismertebb magyar festmény a Feszty-körkép.

Szegény szobrászokkal még cudarabbul bánik a közvélemény: legfeljebb akkor veszik észre őket, amikor valamelyik politikus elszállíttatja a szobrukat. Olyankor sem a mű minőségéről esik szó, hanem az általa szimbolizált ideológiáról. A nem realista közéri szobrok készítőinek még erre sincs esélyük.

Fontos tisztázni, hogy mindez nem az egyén szintjén meglévő tájékozottság kérdése. Éppen ez a jelenség lényege. A konszenzusosan elvárt műveltségnek nem része annak tudása, hogy ki tervezte a városmajori plébániatemplom csodálatos épületét. Aki nem tudja, az nem műveletlen, hanem igazodik ahhoz a kulturális hagyományhoz, amelyben a képzőművészetnek egészen más a helyi értéke, mint az irodalomnak. Az kínosnak számít, ha nem tudjuk felsorolni a kilencszáztízes évek meghatározó költőit, az nem, ha fogalmunk sincs arról, melyik meghatározó építésznek köszönhetjük a Fasori református templomot (ugyanannak).

Pedig a Vágó testvérek, a Löffler testvérek, Komor Marcell, Málnai Béla, Kozma Lajos, Lechner Ödön, Fodor Gyula, Vidor Emil és Kós Károly legalább akkora hatást gyakorolt az építészet történetére, mint a Nyugat hasonló korú nemzedéke az irodaloméra. Még sincs kultuszuk. A költészet nemzettudat és identitás, az építészet ingatlanügylet és malteros lapát.

Nemrég megemlítettem egy kifejezetten olvasott személynek Lajta Béla nevét.

– Az ki? – kérdezte.

– Talán a legzseniálisabb magyar építész, ever – válaszoltam.

– Tényleg? – reagált meghökkenve. – Sosem hallottam róla.

Most biztosan felszisszennek néhányan, hogy milyen tanulatlan az illető, hiszen Lajta neve közismert, de az efféle ítélkezés hiba lenne, mert egyrészt az illető nem tanulatlan (még egyszer: ez a lényeg); másrészt Lajta neve nem közismert, hiába akadnak tisztelői főleg szakmai, kisebb részben műkedvelő körökben; harmadrészt, hány ítélkezőnek sikerülne internetes rásegítés nélkül felsorolni öt, általa tervezett házat? Na jó, legyen három.

Eközben öt vers Adytól mindenkinek simán menne. Na jó, legyen három. Apropó: ki volt a nagyobb művész, Ady vagy Lajta? Hülye kérdés, persze. De azért annyira nem hülye, mint amilyennek elsőre látszik. Az összehasonlítás többszörösen nem fair, mert Ady azon az eszközön alkotott, amit valamennyien használunk: amikor beszélünk, az ő nyelvén beszélünk. Amikor a várost nézzük, akkor Lajta szemével is látunk, de erről kevesen tudnak. Ady több száz verset, Lajta alig egy tucat épületet hagyott ránk. Emiatt sem lehet őket összemérni. Ugyanakkor, ha megpróbálunk elvonatkoztatni a nyelv és a tégla közti különbségtől, és megállunk a Vas utcai kereskedelmi iskolával szemben, amit valamilyen kifürkészhetetlen oknál fogva szecessziósnak neveznek némelyek, akkor azt érezzük, hogy a korszakos remekműveknek azt a ritka példányát látjuk, amihez foghatót a legmegbecsültebb költőink is csak kivételes ünnepnapokon produkáltak a maguk műfajában.

A magyarországi művészet történetében a román stílusú templomoktól az absztrakt festészetig többnyire valamekkora késéssel követték a helyi alkotók a főként nyugatról átvett eszméket és irányzatokat. Alig akadtak olyanok, akik teljesen szinkronban ténykedtek a saját korukkal, vagy akár meg is előzték azt. Lajta Béla előrehozta a modernizmust, a számára adott szomorúan rövid idő alatt voltaképpen feltalálta az art décot (Parisiana mulató/Új színház, 1907–09) jó tíz évvel a stílus elterjedése előtt, amit eredeti módon ötvözött egyfajta funkcionalista racionalitással (Erzsébetvárosi Bank székháza, 1911–12; Rózsavölgyi-ház, 1911-12), sok évvel megelőzve a funkcionalizmus meghirdetését. Az egész modern magyar építészet belőle indul ki.

Azon töprengek, hogy mi történt volna tavaly, ha a nemzet megfeledkezik Ady Endre centenáriumáról. Nyilván abba kellett volna hagyni ezt az egész országosdit, és az államalapítás visszavonásával beolvadni a környező népek tengerébe. Lajta Béla száz éve hunyt el. Öt hónap eltelt az esztendőből, és még senki nem emlékezett meg az évfordulóról hivatalosan. Nincs Lajta-emlékév, még mindig nem viseli a nevét utca abban a városban, amelynek építészetét egykor a világ élvonalába emelte, az arcképe sem kerül pénzjegyre. Ott rontotta el, hogy házakat épített és nem verslábat faragott.