Nem ez az első és bizonyosan nem is az utolsó regény, amelynek középpontjában mentális betegséggel küzdő főhős áll, de azon kevesek egyike, amely mindenféle erőlködés nélkül teszi tapinthatóvá ezt a zsákutcaszerű állapotot. A regény főhőse, Martha épp a negyvenedik születésnapjára rendezett partiról tart hazafelé a férjével, akinek szemlátomást épp akkor fogytak el az érzelmi tartalékai, ezért hát fogja a holmiját, és a buli másnapján elköltözik Marthától. Itt kapcsolódunk be a történetbe, és itt kezdi Martha elmesélni, hogyan is jutott idáig. Milyen volt egy eklektikus „művészcsaládban” felnőni, a férfi Sylvia Plathnak titulált apukával, aki mindössze egy vers publikálásáig jutott, és a szobrásznak meglehetősen közepes anyukával, aki legalább a művész-életstílust tökélyre fejlesztette, ha már az alkotást nem sikerült. Itt van még Martha testvére, Ingrid, a nagynénje, a nagybátyja, az unokatestvérei és Patrick, a könyv elején megismert férj is.

Marthának nagyjából átlagos élete van, ha a szülei különcségétől eltekintünk, egészen addig, ameddig, mint írja, tizenhétéves korában, bomba nem robban az agyában. Onnantól kezdve minden nehezebb lesz, és semmi sem úgy működik, ahogyan működnie kéne. Nem támaszkodhat a testére, a világ olyan lesz, mint egy furcsa univerzum, amit nem ért, és amiben őt sem értik, és ami legfőbb: ő sem érti saját magát. Nem tudja, hogy mi a baj, nem tudja, hogyan lehetne segíteni, hogy ki tudna segíteni, csak azt érzi, hogy nem jó, hogy nem bírja, hogy mindennap, minden órában körbeveszi ez a hideg pokol, és nem tudja, mit csináljon vele. Martha depressziós. Martha túlérzékeny. Martha nehéz természetű. Martha ilyen, Martha olyan. Martha nincs jól.

Aki tapasztalta már, az sosem fogja elfelejteni azt a bénító érzést, amikor látja, hogy a számára olyan nagyon fontos másik rosszul van, és hiába próbálja, nem tud segíteni rajta, mert még csak közel sem fér hozzá. Aki volt már a saját, súlyos ajtaja mögé zárva, az sem fogja soha elfelejteni azt a szorongató érzést, hogy egyrészt nem tud segítséget kérni, mert nem tudja, mihez kérjen, másrészt, a környezete segíteni akarására sem tud reagálni. Ahhoz pedig rengeteg akarat, empátia és szeretet kell, hogy valaki ilyen helyzetben kitartson, hisz ki ne jutna el egy idő után arra a pontra, hogy minek törje magát, ha úgysincs semmi eredménye?

Mason regénye azért nagyon fontos darab, mert nem egyszerűen a mentális problémáktól szenvedő főhős nézőpontjából meséli el egy itt-ott talán kicsit diszfunkcionális, de alapvetően szerető család történetét. Bevonja Martha életének legfontosabb szereplőit is, és miközben abszolút átélhetővé teszi a nő küszködését, azt is tökéletesen ábrázolja, mit él át a családja, mit él át a férje. Megmutatja, hogy ettől ők is szenvednek, hogy az együttérzés, a féltés és a bűntudat között lavíroznak, hogy valahol magukat is próbálnák védeni, és hogy igen, néha dühösek. Mert ebben a könyvben senki nem állítja, hogy az, akinek a lelkét épp porig rombolja az a bizonyos bomba, ettől automatikusan megszűnne embernek lenni. Marthának rossz és nehéz, de Mason egy percig nem csinál úgy, mintha ne lehetne haragudni is rá, hagyja, hogy az olvasó időnként azt érezze, dühös erre a nőre. Dühös, mert annyira átéli a saját fájdalmát, hogy közben meg sem próbál odafigyelni a többiekre, hogy észre sem veszi, hogy megbántja a rajongásig szeretett testvérét, vagy épp akkor is gonosz a férjével, amikor választhatna más megoldást is. Ezek a reakciók nyilván nem függetlenek a betegségtől, de épp attól zseniális ez a regény, hogy rávilágít: együtt vannak benne ebben a történetben. Nemcsak Martha szenved, nemcsak neki van szüksége a családjára, de a többieknek is szükségük lenne rá. A lányra, a tesóra, a feleségre, a jóbarátra. Attól jó ez a regény, hogy egyensúly van a szövegben, mert Marthát mindeközben nagyon is lehet szeretni, mert okos és szórakoztató, és éleseszű, és át lehet élni, hogy milyen érzés, amikor azt mondja, nem akar ő öngyilkos lenni, csak épp szeretne egyszerűen nem lenni. Mert ez ilyen. Beránt ez a feneketlen sötétség, és az ember azt érzi, hogy egyszerűen nem akar semmit. Nem lenni szeretne, az fájna a legkevésbé.

Miközben a Bánat és öröm nagyon komoly kérdéseket feszeget, a szöveg stílusa nem súlyos, nem húz le, egész könnyen lehet haladni vele, hogy időről-időre ott álljon egy-egy olyan mondat, amit olvasva tényleg csak a döbbenet marad az olvasó számára. A döbbenetet pedig oldja a szöveg humora, mert Mason elképesztően szórakoztató gondolatokkal látja el a hőseit, szóval, mikor épp nem azt éreztem, hogy az én lelkemet is szétszedi Martha története, akkor volt, hogy hangosan röhögtem rajta, mert annyira frappáns volt, annyira szellemes.

Őszintén szólva, én azt hittem, hogy mostanra már nem kell, hogy bárki megbélyegezve érezze magát azért, mert az élete egy pontján bomba robbant az agyában vagy a lelkében, és nem tudott határt szabni a pusztításnak. Ehhez képest, azt még mindig nehezebb kimondani, hogy valakinek a lelke szorul segítségre, mint azt, hogy a teste. Jó, hogy Meg Mason megírta ezt a könyvet, és jó, hogy mi most olvashatjuk, mert hátha többeknek fog eszébe jutni, milyen sokszereplős történetek ezek, és milyen fontos lenne, hogy odafigyeljünk egymásra.

Kiadta a 21.század kiadó, fordította: Endreffy Kata