Ónody Gomperz Tamás Magyar kártya, zsidó sors

Ha csak nem történik csoda, hamarosan lebontanak egy különös erzsébetvárosi épületet, amelyben valaha kártyafestő műhely, kupleráj, okkult vallási mozgalom, ruhabolt, tejcsarnok, kultikus kocsma működött. „Rothauser Mór Lipót háztulajdonos ma délután a Kazinczy utca 55. számú házában forgópisztolylyal főbelötte magát” – tudatta a Pesti Napló 1906. február 20-án. Állítólag elszámolási vita húzódott a háttérben. Ezt a fordulatos múlttal rendelkező helyszínt szemelték ki szállodának a jelenlegi birtokosok; abból ami a telken található, semmit nem kívánnak megőrizni. Néhányan, a győzelem esélye nélkül, tiltakozni kezdtek. Régóta nem érkezett hasonló hír erről a környékről.

Felfedezhetünk némi iróniát abban, hogy a pesti zsidónegyednek nevezett terület éppen abban az időszakban szenvedte el történetének második legsúlyosabb csapássorozatát, amikor a helyi önkormányzatot az oly sokszor lezsidózott liberálisok és szocialisták vezették. Pedig így történt, a kerület építészeti örökségét a kétezres években megtizedelő szisztematikus rombolást egyedül a világháború pusztítása múlta felül az egységnyi időn belül elvesztetett értékek számában. A városrészt, amely a soha vissza nem térő szép napokat magukban sirató hadiözvegyek méltóságával viselte megjelenésén az időtlenséggel kacérkodó enyészetet, kíméletlenül fosztották meg az egykor itt élő emberekre emlékeztető tárgyi világtól azok a latrok, akik közül a politikusok pontosan annyira voltak pénzsóvárok, mint az építészek lelkiismeretlenek.

A félreértések elkerülése végett, nem a kortárs alkotások felbukkanása, a régi és az új keveredése okoz problémát ebben a sajátos történelmi környezetben. Nem a modernitás szakadékára vezethetők vissza a kifogások. Bár az ezredforduló után emelt létesítmények többsége bántóan nélkülözi az ihlet, az ízlés és az arányérzék megnyilvánulásait, a felháborodást elsősorban nem esztétikai, hanem erkölcsi alapon váltják ki pusztán azáltal, hogy elfoglalják a helyüket azoknak a házaknak, amelyek fizikai értelemben őriztek valamiféle kapcsolatot a hajdani gettó elüldözött vagy meggyilkolt lakóival. Látjuk a virágmintás frízeket a Nagydiófa utca sarkán felpillantva, ők is látták. Ennek tudata összeköt minket velük a térben, ha az időben nem is. Az épületek lerombolása szétszakítja ezt a köteléket, eltépi az egyetlen fonalat, amely ahhoz a kisráchoz vezet, aki nem hagyhatott más nyomot a Földön mint néhány falra firkált feliratot, mielőtt a megfagyott testét odafektették a temetetlen társai mellé a Klauzál téren.

Ennyi maradt a letűnt zsidónegyedből. Szecessziós homlokzatok. Sejtelmes lépcsőházak. Menóra motívumos erkélykorlátok. Színes majolika burkolatok. Kovácsoltvas kapudíszek. És a hiány. A megölt tulajdonosok, bérlők, polgárok, kereskedők, vagyontalan kisemberek és leszármazottaik hiánya. Az ő nem létezésükről egyedül az akkor és még ma is létező építmények beszélnek. A hiányukat a közösen használt dolgok teszik átélhetővé. A kilincs, amit ők is megérintettek, és mi is. A padló, amin ők is lépdeltek, és mi is. A lakás, amit ők is szerettek, és mi is. Az árnyak kötődnek az ismerős világhoz, a hely szelleme nem szeret költözködni. A bejárati kapu nehézkes csukódása, a folyosó dohos félhomálya, a redőnygurtni réz fedőlapja, a lyuk az ajtófélfán, ahol korábban a mezüze lehetett, a gang, a zsivaj, a tégla, a por, a vakolat: ezekből áll össze a holokauszt hétköznapi emlékműve, amelynek anyaga a múlt, formája a hiány.

Az emberek felejtenek, a tárgyak nem. A tárgyak megsemmisülése az emberek elfelejtéséhez vezet. A Holló utcában megvalósított ingatlan(vissza)fejlesztés eredménye, amely úgy néz ki mint egy alacsony árfekvésű üdülőövezeti lakópark, nem csak azért obszcén, mert sivár igénytelenségével tökéletesen semmibe veszi a körülötte lévő sűrű városi szövet vizuális karakterét, hanem elsősorban azért, mert elvágja a folytonosságot a néhai lakókkal. Még ha remekmű lenne is, benne a kilincs, a padló, a lakás már nem ugyanaz. A hiányból emiatt üresség lett. Az ostrom idején keletkezett foghíjakat természetesen pótolni kell, de a 11-es szám alatt maga az önkormányzat kezdeményezte és vitte végig – a heves tiltakozások ellenére – a bontást. Máshol az önkormányzat azért hibáztatható, mert nem képes megvédeni egy műemléket a tulajdonosától, de itt az önkormányzat volt a tettes.

A vészkorszak a zsidókat, a Hunvald György-féle vezetés a hiányukat megmutató fizikai közeget tüntette el. A polgármester később börtönbe került, bár nem ezért. Az előre megfontolt szándékkal elkövetett, többrendbeli kulturális károkozást a bíróság nem tekintette súlyosbító körülménynek, így még a Holló utca meggyalázásáért sem vezették ki az ítélethirdetést követően – akár a háborús bűnösöket – a terepre: nézd meg a saját szemeddel, mit tettél, csodálatos alkotásokat taroltál le és iparművészeti tüneményeket dobtál a szemétre csupán azért, hogy rengeteg értékesíthető négyzetmétert magában foglaló, tervezőasztali hulladékra cseréld le őket. Vagy üres telkekre, amelyeken azóta felszíni parkoló üzemel.

Ezután körbevihették volna őt a feldúlt Erzsébetvároson, a következő tetthelyek mindegyikénél vezekelni: Dob utca 27., Dohány utca 64., Holló utca 11., Holló utca 12., Kazinczy utca 9., Kazinczy utca 50., Kertész utca 6., Kertész utca 8., Kertész utca 21., Kertész utca 23., Kertész utca 25., Kürt utca 8., Rumbach Sebestyén utca 8., Síp utca 8., Síp utca 10., Síp utca 22.

A szocialista ás a liberális pártot számos bírálat érte, többnyire túlzó, nem egyszer igaztalan módon, miközben alig róják fel nekik ténykedésük legnagyobb szégyenét: a zsidónegyed szőnyegbombázásának eltűrését. Bizonyára nem kevesen reménykedtek az idő tájt abban, hogy majd azok fogják megmenti a várost a további vandalizmustól, akik folyamatosan a hagyományok iránti tiszteletről szónokolnak. Így érkezett el a 2010-es fordulat. A remények azonban gyorsabban vesztek el, mint a műemlékvédelmi szakvélemények a polgármester irodájában, hiszen az örökségvédő kormány az örökségvédelem rendszerét ugyanazzal a cinizmussal számolta fel, mint az egyetemi autonómiától az alkotmányosságig a civilizáció más egyéb vívmányait, ezért senki nem csodálkozhat azon, hogy az Erkel utca 18., a Teherelosztó, a Közvágóhíd és a Radetzky-laktanya után most a Wichmann-kocsma épületén is áthajt a hagyománytisztelet buldózere.

Az ultikirályként pózoló nacionalista miniszterelnök, rögzítsük a tényt, hozzájárul annak a háznak a ledózerolásához, amelyben a nemzeti függetlenséget propagáló magyar kártya 1836-ban megszületett. Mindig is volt érzéke a szimbólumokhoz. Ő képviseli a nemzeti oldalt, de az ereszcsatornák akrobatái konzervatívnak is nevezik magukat.

Lebontanak tehát egy újabb építményt a zsidónegyedben. Megint elmúlik valami jóvátehetetlenül, a hely szellemét sittes zsákokban szállítják el, a kerület varázstalanítása folytatódik, a zsidók hiányát lassan a hiányuk hiánya váltja fel, azaz a felejtés.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.