Marie Aubert: Tanulhatunk abból, ha a sötét oldalunkat is megismerjük

Kormos Lili | 2022.10.15. 16:26

Címkék:

könyv

Olvasási idő kb. 14 perc

Felnőtt emberek című kisregénye egy szempillantás alatt lett népszerű Magyarországon. Az idei Könyvfesztiválon nem fért be az összes érdeklődő a könyvbemutatójára. A norvég szerző titka talán abban áll, hogy az emberi kapcsolatok legfinomabb, legapróbb részleteit is pontosan látja, s képes megragadni azokat a pillanatokat, amiket mind ismerünk, de nem szívesen beszélünk róluk. Írásról, elvárásokról, bebetonozott családi kapcsolatrendszerekről kérdeztük.

Alkotói szempontból más élmény volt megírni az első könyvedet, mint a soron következőket? Mennyivel volt ösztönösebb az előbbi, és mennyivel tudatosabban dolgoztál a későbbi műveiden?

Három könyv, három teljesen eltérő alkotói folyamat. Amikor az elsőn, a Felnőtt emberek-en dolgoztam, még senkinek nem voltak elvárásai irányomba, nekem sem. Úgy éreztem, bármit megtehetek, nem akartam megfelelni semminek és senkinek. Egyszerűen csak örültem, hogy találtam egy kiadót, ahol érdeklődtek a kéziratom iránt, hogy egyáltalán volt miről írnom, ami aztán meg is jelenhetett. Úgy voltam vele, hogy ha páran megveszik, ha megjelenik róla két-három cikk, akkor én már elégedett leszek, sőt boldog is. Aztán ez az egész egyszer csak berobbant, de annyira, hogy a Ha történne valami 25 ezer példányban fogyott el csak Norvégiában, ami nagyon nagy szám egy novelláskötet esetében. Ami a harmadik könyvemet illeti, most már megvan bennem a bizonyosság, hogy olvasni és véleményezni fogják majd, amikor a Felnőtt emberek megjelent, ez csak nagyon halványan merült fel bennem. Ami egy kicsit nehezebbé is tette a munkát. Az elején nem gondolkodtam ezen, de most már akaratlanul is ott motoszkált a fejemben, hogy hű, ennek még lenyűgözőbbnek, még népszerűbbnek kell majd lennie.

Nagyon ügyesen nyomasztottad magad, gratulálok.

Egy ideig nagyon komolyan vettem, de aztán próbáltam megszabadulni ezektől az érzésektől. Ha azért írsz, hogy valaki más elképzeléseit valóra váltsd, hogy mások elvárásainak megfelelj, akkor nem jutsz majd sehová, csak magadnak okozol csalódást a végén.

Ráadásul minél többféle vélt vagy valós elvárásnak akarsz megfelelni, annál valószínűbb, hogy a történet szétesik egy ponton, hiszen nincs, ami/aki összetartsa.

Így van! Azzal a történettel kell dolgoznod, amit te akarsz megírni, nem azzal, amit mások várnak tőled. Szerencsés, ha munka közben nem nagyon nyomasztod magad azzal, hogy mit szólnak majd hozzá, és mit gondolnak majd róla, miután elolvasták.

De hol veszik el ez a fajta fókuszáltság? Úgy értem, egyszer már sikerült, az első könyved elkészült anélkül, hogy mások vagy épp a saját elvárásaiddal nyomasztottad volna magad. Mi történik két könyv között, amitől ennyivel nehezebbé válik?

Szinte minden általam ismert szerző azt mondja, hogy az írás idővel csak nehezebb lesz. Folyamatosan érnek új benyomások, jönnek új szempontok, amik befolyásolnak, vagy legalábbis befolyásolhatnak írás közben. Számomra fontos, hogy mindig hagyjak egy kis teret szabadon magamnak magamban, ahol szabad lehetek, ahol az írás csupa játék és felfedezés. Fontos, hogy meg tudjam őrizni belőle azt, ami nekem személy szerint fontos, és nem függ attól, hogy mit mondanak majd rólam, vagy épp attól, hogy népszerű lesz-e a könyvem külföldön. Azokat a történeteket kell megírnod, amikkel te akarsz foglalkozni, amik téged érdekelnek, és nem azokat, amik valamiért másoknak fontosak.

Illetve, főleg most már, talán bízhatsz is az olvasóidban, nem? Mármint szerették a könyveidet, szeretik a stílusod, valószínűleg bármit csinálj is, nyitottak lesznek rá.

Ebben bízom én is, már csak azért is, mert nagyon jól esik erre gondolni. Sőt, erre jobban esik gondolni, mint arra, hogy nem szeretheti mindenki a könyveimet, pedig tudom, hogy ez így van rendjén.

Dolgoztál kulturális újságíróként, voltál a Norvég Filmintézet kommunikációs munkatársa, dolgoztál könyvkiadónál is, PR-managerként, és már lassan egy éve főállású író vagy. Az, hogy ennyi oldalról ráláttál, hogy működik a könyvipar egy pályakezdő szerző számára, megkönnyítette, vagy ijesztőbbé tette az első könyved megjelentetését?

Abban az értelemben megkönnyítette a dolgomat, hogy legalábbis nagyjából tudtam, mire számítsak, hogy tisztában legyek vele: betörni a piacra bizony nem könnyű. Na most nagyjából ugyanezen vonalak mentén, a terhemre is volt ez a tudás. Tisztában voltam vele, hogy milyen sok könyv jelenik meg évente Norvégiában, hogy annak, aki látszani és hallatszani akar, valami nagyon jót kell írnia, és még akkor is benne van a pakliban, hogy a kutya nem fog rád figyelni. Épp ezért vagyok nagyon hálás minden egyes olvasómért.

És milyen érzés főállású írónak lenni? Mennyire volt rizikós mindent feltenni egylapra és ugrani?

Szuper, hogy azzal foglalkozhatom az időm nagy részében, amivel a legeslegjobban szeretek. Számomra elképzelhetetlen szórakoztatóbb elfoglaltság az írásnál, imádom ezt csinálni. Viszont megszállottá tesz az aktuális projekteddel kapcsolatban, és ez nem jó. Idővel minden csak rólad és a kéziratodról kezd szólni. Nekem kicsit hiányzik, hogy be kelljen járnom egy irodába, ahol emberek vesznek körül, mert ott nem mindig, minden rólam szól.

Igen, az egy másfajta felelősség, máshol van a fókusz, ráadásul nem vagy egyedül.

Bizony, vannak kollégáid, akikkel együtt teszed a dolgod jóban és rosszban, és figyelhetsz másra is, nem csak arra, hogy te éppen hogyan teljesítesz az adott projektben. Írás közben rettenetesen egyedül vagy, és egyedül a tiéd a felelősség a végeredmény minőségét illetően. A szerkesztőd, a kiadód persze ott vannak, de igazából ők is az eredményt várják, és a feladatot te végzed el egyedül.

Íróként magadból, a saját történeteidből merítesz, vagy az a típusú szerző vagy, akit meg tud ihletni egy elcsípett beszélgetés, egy mozgalmas utcakép, vagy egy félbehagyott történet is?

Azt mondanám, hogy a kettő keveréke. Magamról sosem írok, nincs olyan, hogy ez vagy az a karakter valamelyik könyvemben egy az egyben megfelelne nekem. Általában kitalálom a karaktereimet, akik számomra fontos dolgokban nagyon is különböznek tőlem. Szeretem az írásban, hogy ilyenkor bebújhatok mások fejébe, és megtudhatom, milyen is a világ, az élet az ő szemszögükből nézve. Persze, szerzőként mindig merítesz magadból, ez így természetes. Részleteket, emlékeket, érzéseket, gondolatokat, konfliktusokat bányászol elő a lelkedből és felhasználod őket. Akik ismernek, azok felismernek egy-két részletet belőlem a könyveimben, de szerzői oldalról a mások által elmesélt történetek, a véletlenül kihallgatott beszélgetések sokkal izgalmasabbak számomra, mert kíváncsivá tesznek.

Imádom mások beszélgetéseit kihallgatni.

Akkor te megérted, hogy miért van tele a telefonom jegyzetekkel. Meghallok valamit, amit viccesnek találok, és már be is pötyögöm a telefonomba, hátha jó lesz még valamire.

A szereplőid, a helyzetek, amikbe sodorják magukat, az érzések, amik kavarognak bennük, jellemzően olyan helyzetek és érzések, amik az átlagembert megrémisztik vagy szégyenkezésre késztetik. Mert nem könnyű azt mondani, hogy igen, jól érzem magam, amikor a húgom hibázik, engem viszont megdicsérnek, ahogy azt is lehetetlen beismerni, hogy egy férj talán megkönnyebbül, mikor megtudja, hogy nem lehet gyerekük, csakúgy, mint azt, hogy irigyek vagyunk a frissen szerelembe esett legjobb barátunkra, mert úgy érezzük, elárult minket. Volt valaha olyan, hogy úgy érezted, mindig viselkedned kell, és nem engedheted meg magadnak, hogy negatív, megkockáztatom ellenséges érzéseid legyenek?

Azt hiszem, sosem éreztem azt az elvárást, hogy mindig helyesen kell viselkednem, de mindig is izgattak azok a helyzetek, amikben rábukkansz magadban ezekre a kellemetlen, vagy mondjuk ki, ellenszenves érzésekre. A kontraszt aközött, amilyennek mutatjuk magunkat és amilyenek valójában vagyunk, vagy valójában érezzük magunkat. Nyilván semmi újat nem mondok azzal, hogy sokszor óriási a szakadék a kettő között. Azt hiszem, minden, amit írok, ezt a jelenséget járja körbe, főleg az új könyvem. Mindenki, én is, szeretnénk azt hinni, hogy ártatlan, jó emberek vagyunk, hogy jó barátok vagyunk, akikre lehet számítani, hogy jó gyerekei vagyunk a szüleinknek, igazi támaszai a testvérünknek. Érett, felelősségteljes társai szeretnénk lenni a kedvesünknek, akivel mindenről lehet beszélni, aki a nehéz helyzeteket is tudja kezelni, és így tovább.

Pedig ennél sokkal többről szól az ember. Legalább ennyire meghatároz bennünket az irigységünk, a haragunk, a szégyenletes és mélyre nyomott érzéseink. Nem úgy értem a szégyenletest, hogy ezek elítélendő érzések lennének, inkább csak magunk előtt szégyelljük őket. Igen, nem mindig akarunk jót másoknak, néha csak azt szeretnénk, hogy nekünk jó legyen. Szerettem volna olyan emberekről írni, akik csapdába esve érzik magukat, akik valamilyen fontos változáson, vagy épp szakításon mennek keresztül, egyszóval olyan helyzetbe kerültek, ami arra kényszeríti őket, hogy szembenézzenek a lelküknek ezzel az elnyomott oldalával. Ezek a legizgalmasabb helyzetek, mert ilyenkor olyan dolgokat is megteszünk, amikről nem is hittük volna, hogy képesek vagyunk rájuk, aztán mégis. Kimondjuk, megtesszük ezeket a dolgokat, és két három lépéssel túlszaladunk a korábban felrajzolt határvonalakon. Az emberi természet ezen árnyékos részei nagyon érdekelnek, többet szeretnék tudni róluk, ráadásul hiszek benne, hogy tanulhatunk abból, ha a sötét oldalunkat is megismerjük.

Amikor nem engedjük, hogy ez a bizonyos sötét oldal irányítson minket, az vajon hazugság, vagy a normális együttélés záloga? Jobb lenne, ha nyíltan beszélnénk róla, hogy érezzük magunkat? Ha néha azt mondanánk a másiknak, hogy figyelj, én most nagyon utállak, vagy rettenetesen irigy vagyok a boldogságodra.

Nagyon, nagyon stabil kapcsolatok bírják csak el ezeket a vallomásokat, és általában nem érezzük eléggé biztonságban magunkat ahhoz, hogy ennyire őszinték legyünk a másikkal. Persze vannak kivételes szerencsések, de a többség annál sérülékenyebbnek érzi magát, minél közelebbi kapcsolatban áll azzal, aki iránt negatív érzéseket táplál. Amikor azt mondod valakinek, aki igazán közel áll hozzád, hogy irigy vagy rá, az egyrészt rossz fényben tüntet fel téged. Másrészt pedig nagyon kiadod magad ezzel a gesztussal. Kockáztatod, hogy gyengének tűnsz, vagy hogy esetleg a másik neheztelni fog, sőt talán a szeretetét is elveszítheted. Szerintem ez ijesztő, és érthető, ha a legtöbben nem kockáztatnak. Emiatt eltávolodunk ezektől a negatív érzésektől, és később nehezebben kapcsolódunk hozzájuk. Gondold el, ha úgy nősz fel, hogy nem tanítanak meg rá, hogy ilyen érzéseid is vannak, ha nem tudod, hogy bánj velük, akkor felnőttként, hogyan tudnád jól kezelni őket?

Pont az jutott eszembe, hogy talán fontosabb, hogyan kezeljük ezeket az érzéseket, mint az, hogy érezzük-e őket. Mármint érzések jönnek és mennek, nem nagyon tudunk mit kezdeni velük, de talán többet mond róluk, mihez kezdünk velük. Persze, biztos rémes azt hallani a tesódtól, hogy néha nagyon utált téged vagy irigy volt rád, de a mérleg másik serpenyőjében az van, hogy mégis segített, mégis meghallgatott.

Hát persze, hiszen nincs olyan, aki ne találkozna ezekkel az érzésekkel, és ami még fontosabb: ezek nem veszélyes érzések. Illetve, akkor válnak veszélyessé, ha elnyomjuk őket, ha úgy érezzük, hogy tilos így vagy úgy érezni. Az sem jó, ha az a benyomásod támad, hogy ez az állapot soha nem fog elmúlni, hogy megragadtál benne, és ez már mindig így lesz. Egyrészt nem lesz, másrészt ezek az érzések kiutat keresnek maguknak és minél inkább elnyomod őket, annál valószínűbb, hogy a legrosszabb időben, a legrosszabb módon jönnek elő, és ahelyett, hogy javítanának a kapcsolatainkon, csak tovább rontják őket. Nézd csak meg Idát és a családját a Felnőtt emberekben. Bár jobban meggondolva, az ő családi viszonyaik már nagyon rég el lettek szúrva. Leosztották egymásnak a szerepeket, és bennük ragadtak. Ebben a világban Ida a felnőttebb, a felelősségteljesebb, az okosabb.

Ami neki pont annyira nehéz, mint a testérének.

Pontosan erről van szó. A húgának sokkal inkább hagyják, hogy gyerek legyen, gondoskodóbbak vele, vigyáznak rá, csak sajnos ez így is marad. Még mindig gyerekként kezelik, pedig már felnőtt nő, és ha belegondolunk, ez elég fullasztó lehet. Ez a két testvér egyfelől úgy érzi, hogy beleragadtak ezekbe a rájuk kényszerített szerepekbe, másfelől pedig, pont ezért, mindenáron meg is akarják védeni a pozícióikat. Fogalmuk sincs, hogy törhetnének ki ebből, és nem tudnak mit kezdeni a másik szempontjaival. Ez az egész rendszere a pozícióknak pedig azonnal felborul, amint Ida testvére teherbe esik. Onnantól kezdve sokkal több mindene lesz, mint a nővérének, bizonyos értelemben pedig a felnőttebb is ő lesz kettejük közül.

Ráadásul a gyerekkérdés Ida fejében is ott motoszkál.

Sokan mondják, hogy ez a Felnőtt emberek a gyereket vállalni, vagy nem vállalni kérdéséről szól, de szerintem nem így van. Ez a könyv arról szól, hogy Ida, hogyan küzd magáért, az identitásáért, azért, hogy végre tisztán lássa, ki is ő valójában, hogy rájöjjön, amire vágyik, azt tényleg akarja, vagy csak úgy érzi, hogy elvárják tőle, hogy azt akarja? Szerintem ez a történet igazi tétje, és hosszú távon talán a legfontosabb, hogy ezekben a kérdésekben tisztán lássunk.

Marie Aubert

1979-ben született, Norvégiában.

Felnőtt emberek és Ha történne valami című könyvei a Scolar kiadó gondozásában jelentek meg.

Még több olvasnivaló a témában.

Lelátó

Tamás Ervin 

„Ezek az emberek valószínűleg még nem élveztek egyetlen futballmeccset sem, sosem azért mennek ki a stadionokba, hogy jól érezzék magukat, hanem hogy nézzék, mit lehet feljelenteni” – vélekedett a miniszter”.

Elolvasom

A mai napig őrizzük a könyvtárban a CEU szellemiségét

Tóth Bea

Ha diplomát adó képzést nem is végezhet, a magyarországi küldetését nem adta föl a CEU. Egyre többen keresik föl az intézmény magyarországi könyvtárát a kutatásaikhoz, ami nem is csoda, hiszen számos hasonló intézmény zárt be a rezsiemelések miatt.

Elolvasom
Ez is érdekelheti még

Kortársaink öröksége – gondolatkísérlet nekrológra

Lakner Zoltán

Sokan és sokféleképpen emlékeztek meg a 74 évesen elhunyt Tamás Gáspár Miklósról és a 89 éves korában elhunyt Mécs Imréről. Személyiségük, életútjuk sokszínűsége indokolja is ezt a sokféleséget. A két eltérő pályát összeköti a demokratikus rendszerváltás, meg az, hogy mindketten megélték a harmadik köztársaság összeroskadását és elpusztítását, még ha ennek kapcsán különböző következtetésekre jutottak is. Ami azonban végső soron közös bennük, az az önkény elutasítása és az emberi méltóság mindenek elé helyezése. Ez az írás szerény adalék Tamás Gáspár Miklós és Mécs Imre közéleti örökségének megfogalmazásához.

Elolvasom

Egy választás anatómiája

Szekeres Imre

Sokan sokféleképp értelmezik a jászberényi időközi választáson történteket, ahol az ellenzék tönkreverte a Fideszt. Szekeres Imre egyike volt a Közösen Jászberényért Egyesület kampánycsapatának. A Jelennek küldött cikkében leírja, mi vezetett ehhez a győzelemhez.

Elolvasom
Keresés