Kormos Lili Más világ

Polcz Alaine: Leányregény

Ami az egyik évnek az első, a másiknak az utolsó. Polcz Alaine Leányregény című írását még épp az év végén fejeztem be, 2021 mégis azzal kezdődik, hogy ennek a karcsú kis könyvnek a tanulságain gondolkodom, azon, hogy vannak-e egyáltalán? Mert érzem, hogy fontos találkozás volt ez nekem, de hát ennél csak többet kéne tudnom mondani róla, a kérdés az, hogy lehet-e?

A Leányregény egy nyaralás története, a szerző jó húsz év távlatából emlékszik vissza azokra a hetekre, amelyeket testvére vendégeként töltött el egy szállodában a Fekete-tengernél, azokra az emberekre, akiket ott ismert meg, akiknek a történeteibe akarta vagy sem, maga is bekapcsolódott. Ott van ő, ott van a kicsit vampos, zajos, IBUSZ-titkár Terike, a csupa titok, csíki felszolgálólány, Izabella, akiről igazán sosem lehet tudni, hogy igazat állít-e vagy hazudik, aki már magát megbetegítő módon szerelmes Danba, a konyhafőnökbe, mégis, valami végtelen indulattal próbálja lehasítani magáról ezt az egészet, és ott vannak a kacér szobalányok, a sokszor modortalan recepciósnők, egy anya és a fogyatékkal élő gyermeke, akik a jó Istentől várják a csodát. Egy csomó női sors, ráadásul mindet ismerjük, mert a körülmények változhatnak, de a mesék, na azok nagyjából mindig ugyanazok.

Csak itt most sűrítve látjuk őket, hiszen ezért vagy azért, mindannyian egy helyre terelődtek, kénytelenek kapcsolódni egymáshoz. Mindannyian ismerjük ezeket a nyaraláson született találkozásokat, ahol a napokra vagy akár hetekre szóló barátság abból a furcsa véletlenből születik, hogy két ember véletlenül épp ugyanoda foglalt magának szállodai szobát, vagy az egyik azt a helyet választotta évi rendes pihenéséhez, ami a másiknak akkor pont a megélhetést jelenti. Persze, ez a fajta összezártság még önmagában nem kötelezne semmire, el is lehetne menni a másik mellett, de az jutott eszembe, hogy minden utazás, még a legrövidebb is, kicsit olyan, mint eltűnni egy másik bolygón. Arra az időszakra szünetel a valóság, talán még a személyiségünk is, hiszen olyan helyen vagyunk, ahol nem tudnak rólunk semmit. Nincs múlt, nincs felépített perszóna, a szó legjobb értelmében lehetünk senkik és teremthetünk egy időszaki világot magunknak, barátokkal, ellenségekkel – amiről persze a születésük pillanatában tudjuk, ha be nem is ismerjük, hogy az érvényességük helyhez és időhöz kötött, mégis teljesen igazak és őszinték abban a pillanatban.

Izabella is tudja, hogy október közepén hazamegy, hogy Terit, Dant, meg az egész társaságot egy éven belül jó eséllyel elfelejti, mégis beléjük sűríti minden szorongását, minden frusztrációját, amit a saját sorsával kapcsolatban érez ez a szürkezónában rekedt fiatal lány, akinek a szigorú, konzervatív családi közeg, az otthon levegője már kevés, de egy független modern nő élete még sok. Az egyiket unja, a másiktól fél, jó lenne a jót mindkettőből magával vinni, de abban a pillanatban épp csak a rosszat látja mindenben. Kicsit olyan, mint egy csapdába ejtett madár, amelyik ijedtében kap ide, kap oda, közben elsősorban magát sebesíti meg.

Anélkül, hogy Polcz Alaine értékelné, vagy minősítené ezeket a történeteket, tényleg csak mesél. Mesél egy különösebben nagy eseményektől mentes nyaralásról, és eközben tökéletesen megmutatja, hogy olyanok vagyunk mi, emberek, hogy bárhova vetődjünk is, azonnal elkezdjük a saját kis világunkat építeni, mert az legalább a miénk, az biztonságos. Amiben valakik vagyunk, amiben van karakterünk, vannak barátaink és ellenségeink, ahol ugyanúgy tudnak működni a hétköznapok mechanizmusai, mint a másik, az igazi (ha van ilyen egyáltalán) életünkben. Mert akkor tudunk eligazodni, ha vannak ismerős tényezők és szereplők körülöttünk, amiket, akiket értünk. Közben persze, bármennyire tudja is, hogy nem örökre szól ez a helyzet, mégis belekeveredik, mert az egyik nő a testvére kollégája és nem bánthatja meg, ráadásul nem is rossz szándékú, csak olyan módon pragmatikus, ami a nyolcvanas években talán még kevésbé volt általánosan elfogadott, a másik iránt meg szimpátiát érez, látja a vergődését és próbálna is segíteni, de valahol mégis érzi, hogy nem az ő dolga megvédeni Izabellát saját magától. Miközben húznák ide, húznák oda, kicsit mindketten azt várnák tőle, hogy álljon a pártjukra, hogy legalább erre a néhány hétre legyen valaki a közelükben, aki az ő igazukat pártolja, aki velük van, aki mellett egy kicsit kevésbé érzik egyedül magukat. Az ilyen helyzetekből pedig sosem lehet egészen kimaradni. Fokozatok vannak, hogy mennyire hagyjuk behúzni magunkat, de a teljes kívülállás, azt hiszem, elképzelhetetlen.

Nem tudom, Polcz mennyire ment bele, hiszen nem ismerem, nem tudom, hogy neki ez sok volt-e vagy kevés, azt tudom, hogy egy olyan ponton tudott megállni, ahol képes volt egészen egyszerű, mégsem irritálóan szájbarágós igazságokat megfogalmazni, ahol működött a humora és a bölcsessége. A regény ugyanis tele van olyan mondatokkal, amelyek bármiféle változtatás nélkül épp úgy érvényesek ma, mint negyven évvel ezelőtt (a könyv 2000-ben jelent meg először, a végén pedig azt írja, hogy a nyaralás óta eltelt 20 év, úgyhogy szerény fejszámolásom alapján jutottam negyvenre), csak ma már egy kicsit többet halljuk őket, de hát ezért írtam korábban, hogy a körülmények változhatnak ugyan, de a történetek maradnak.

„Hát tessék mondani, minek szüljön az ember erre a világra gyermeket? Hogy mindezt végig csinálja, hogy így éljen, ahogy mi élünk? Hát van ennek értelme?” – és ez csak egy a sok közül.

Leányregény. Akkor mondjuk, amikor olyan művekről beszélünk, amelyek a közmegegyezés szerinti általános női vágyakat sűrítenek magukba. Tulajdonképpen ilyen ez is, csak már nem egyfélék a vágyak, ahogy igazán sosem voltak azok. Az egyik független akar maradni, hogy ne legyen többé kiszolgáltatva senkinek, hogy ne férfiakon, politikán, jókor-rosszkor mondott mondatokon múljon az egzisztenciája, minden jövőbeli terve. A másik még maga sem tudja, mit szeretne, hol ezt, hol azt, csak még egy olyan világban szakadt rá ez a nagy bizonytalanság, ahol nincs kitől segítséget kérni. A lányregény nehéz műfaj. Ahány nő, annyi remény és mind valid a maga módján, csak hajlamosak vagyunk a saját pozíciónkból nézve ítéletet mondani felettük. Pedig néha elég lenne csak figyelni. Néha nem is kell mondani semmit, csak hallgatni, aztán előbb vagy utóbb a helyükre kerülnek a dolgok.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.