Max Porter: Olyan lettem, mint egy démon, aki felszívja az emberek fájdalmát

Spirituális útmutató az élethez

Kormos Lili | 2022.10.03. 08:45

Címkék:

könyv

Olvasási idő kb. 15 perc

A Bánat egy tollas állat című Max Porter regényben egy anya váratlanul meghal, egy apa pedig egyedül marad a fájdalmával és a két kisfiával, ameddig meg nem érkezik hozzájuk a titokzatos Varjú, aki segít a családnak visszarázódni az életbe. A PestText fesztivál alkalmából Budapestre látogató szerzővel gyászról, mítoszokról, őszinte gyerekekről, illetve az épp a gyerekekkel őszintétlen felnőttekről beszélgettünk.

A könyveit olvasva azon kezdtem gondolkodni, hogy milyen könnyű eltávolodni az érzéseinktől, a lelki oldalunktól, hogy még azokat a dolgokat is ésszel akarjuk felfogni, amiket inkább lelki oldalról kéne megközelíteni, például a veszteségeket vagy a gyászt. Segíthetnek ezek a történetek abban, hogy megtörténjen ez a bizonyos újrakapcsolódás?

Nem tudom, hogy bírnak-e a könyveim ilyen jellegű terápiás funkcióval, de amiről beszélt, azt nagyon sokaktól hallottam az elmúlt néhány évben. Volt, aki azt mondta, hogy zavarónak érezte a szöveget, más azt, hogy nem tudott közel kerülni hozzá, vagy épp azt, hogy ez egyszerűen nem szép, nem harmonikus. Mit lehet erre mondani? A gyász ilyen. Ha könnyű lenne megemészteni, ha nagyon szabályos, kiismerhető lenne, akkor semmi köze nem volna az életünkhöz. A nyáron elvesztettem valakit, és az első két-három napban teljes volt a zavar a lelkemben. Felidéztem a nevét, aztán megint lecsapott rám az a sokkoló érzés, hogy már nincs többé, aztán úgy éreztem, hogy fel kéne hívnom az anyját, aztán megint rá gondoltam, aztán meg arra, hogy ezt nem hiszem el. A könyvben is ezt a töredezettséget, ezt a széthullást próbáltam érzékeltetni, és néha hagytam, hogy a szöveg szerkezete összeomoljon. A nyelv nagyon szűk kis börtönné tud válni, én pedig le akartam rombolni a falait. A kérdésére visszatérve, a könyvbemutató után odajött hozzám egy hölgy, és azt mondta, hogy neki például segítettek a szövegeim az élete egy nehéz időszakában, szóval talán tényleg lehet ilyen jellegű gyógyító erejük, de ez, azt hiszem minden könyvre igaz, ezért annyira csodálatos dolog az irodalom. Egy Jane Austen könyv is lehet revelatív élmény, pedig nem az 1700-as években élő nő vagyok, de a művei mégis reflektálnak a szorongásaimra, a gondolataimra, és ez fantasztikus. Az írók egyfajta különleges szabadsággal bírnak, mert nem az a dolguk, hogy azon gondolkodjanak, milyen lelki, pszichológiai hatása lesz a műveiknek, az a dolguk, hogy elvégezzék a munkát, az olvasók pedig, jó esetben, tudnak majd kapcsolódni hozzá.

Vagyis nem célszerű egy feltételezett közönségigény szerint írni.

Onnantól kezdve, ha valaki erre törekszik, ha azzal a szándékkal kezd írni, hogy majd így vagy úgy, de hat a közönségére, csak magából csinál hülyét. Ez olyan, mint amikor valaki nagyon meg akarja írni a generációja regényét. Nem fog sikerülni. Írjon egy jó regényt arról, amit ismer, ami foglalkoztatja, és talán generációs regény válik majd belőle. Nagyon sok olyat látok, hogy szerzők eltökélik, hogy ők most akkor választanak egy munkásosztálybeli vagy színesbőrű, esetleg transznemű hőst, és akkor majd rajta keresztül bemutatják napjaink Angliáját… Még egyik ilyen vállalkozás sem lett sikeres, mert nem a lelkükből fakad. A könyvben kitaláltam egy apát, kitaláltam egy varjút, kitalálhattam volna bármit, mert ami igazán érdekelt, ami belőlem fakadt, az a két kisfiú viszonya volt, a testvérkapcsolat, a köztük vibráló érzések.

A könyve eredeti címe A bánat egy tollas dolog, ami, azt hiszem, jobban kapcsolódik a történethez, mert a varjú lényegében bármi lehetne, hiszen abból a sok fájdalomból, a veszteségből, a traumából születik, amit az apa és a fiúk átélnek, mikor az anya meghal. Nincs két egyforma gyászfolyamat?

Emily Dickinson, ugye tőle származik a mondat, amit átírtam és végül a könyv címévé tettem, szóval az ő verseiben a „dolog” szó soha nem ugyanazt jelenti, megannyi különböző értelmezése lehet attól függően, hogy az olvasó milyen tartalommal akarja megtölteni. Amit a gyászról mond, abban igaza van, pont annyira egyedi, mint az ujjlenyomatunk. Ha van valami, amit a könyvem erősségének tartok, akkor az az, hogy képes érzékeltetni, mi a különbség aközött, amikor váratlanul veszítünk el valakit, és amikor, mondjuk, hosszú betegség után kell elbúcsúzni. Ami ugyanúgy rossz, de mégis kapunk időt felkészülni. A minap láttam egy interjút egy közgazdásszal, egy hatvan körüli férfi volt, akinek a lánya meghalt egy tragikus autóbalesetben. Ez a férfi arról beszélt, hogy soha korábban nem veszített el senkit, és most úgy érzi, mintha ott állna egyedül a senkiföldjén. Nem hittem a fülemnek, hogy lehetséges, hogy valaki hatvan évet leélt úgy, hogy senkit nem veszített még el. Ennek egyrészt őrülten kicsi a valószínűsége, másrészt, aki már esetleg gyerekként találkozik azzal, hogy milyen, amikor meghal valaki a környezetében, annak egészen más az érzelmi hozzáállása a helyzethez, más szavakat használ rá. Sokfelé jártam a világban és nagyon sok emberrel beszélgettem a könyvemről, olyan lettem, mint valami démon, aki felszívja az emberek fájdalmát, annyi ilyen történetet hallottam az elmúlt években. Egy idő után elkezdtem félni attól, hogy érzéketlenné válok. Persze, hogy megérintenek ezek a történetek, hatnak rám, de annyi ilyet hallottam, hogy egy idő után olyan lettem, mint a varjú: persze, mindenki meghal, haladjunk tovább, nincs itt semmi látnivaló.

Nos, ebben végsősoron igaza van.

Volt is egy ilyen szándékom, szembe menni a tagadással. Ne csináljunk úgy, mintha nem ugyanaz lenne a történet vége mindannyiunk számára, hagyjuk ezt a hazug, kapitalista filozófiát, hogy örökké fogunk élni, és hogy van hova magunkkal vinni a pénzünket vagy az okosóránkat, vagy bármit. Húsból, csontból, vérből vagyunk, fájdalmaink vannak, hibázunk, ez az élet. A gyerekek értik ezt, de a felnőttek már nem, és minden gesztusuk ennek a tagadásáról szól.

Egyébként, hogy kezeli azokat a helyzeteket, mikor az olvasók a saját történeteikkel fordulnak önhöz?

Furcsa, mert ezt igazából csak úgy magamnak írtam, nem gondoltam rá eleinte, hogy ezt majd emberek fogják olvasni, azt pláne nem, hogy nyelvi határokat átugorva koreai vagy épp magyar olvasókkal fogok beszélgetni róla. Az angol nyelvű irodalomnak az átlagosnál nagyobb elérése van a világban, noha nem gondolom, hogy bármi fontosabb lenne azért, mert egy angol angolul mondja, de idővel rájöttem, hogy ez nem a nyelvről, nem a nemzetiségről szól, hanem az emberekről, hogy bárhol a világon elolvassák és megérinti őket. Örülök neki, hogy így van, most már azt hiszem, boldogan halhatok meg, mert megkaptam ezt az ajándékot. Nem könnyű egyébként, épp a legutóbbi dedikálásnál éreztem, hogy olyan jó lenne, mindenkinek, aki odajön hozzám rendesen a szemébe nézni, és azt mondani neki, hogy igen, hallom a történeted, együtt érzek veled a fájdalmadban. Na de nagyon nehéz ezt szívből csinálni, mikor ott állnak még ötvenen, és valaki odajön hozzád, hogy hé, iszol valamit? Vagy, légyszi, dedikáld már a nagynénémnek, köszi szépen… Olyan ez, mint a Mátrixban, amikor megállítják a levegőben a töltényt. Én is ezt szeretném, megnyomni a szünet gombot, és arra a 8-10 másodpercre tényleg arra az emberre figyelni, hogy véletlenül se érezze azt, hogy ez a pasi leszarja, miről beszélnek neki. Persze, megvan a pozitív oldala is, nagyon sok energiával töltenek fel ezek a találkozások, megerősítik az emberekbe vetett hitemet. Annyi hazugsággal találkozom a mindennapokban, pedig sokkal könnyebb lenne nem hazudni, és nekem megadatik, hogy az emberek megajándékoznak az ő saját igazságukkal. Ez varázslatos, és szerencsés vagyok, hogy részem van benne. Tudja, nekem meghalt az édesapám, és nem mondanám, hogy állandóan beszélek hozzá, de néha szoktam, és néha elmondom neki, hogy nézd csak, mit csinálok, és hogy ezt neki csinálom.

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor hozzájárul a Jelen szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Olvasd el ezt a cikket,
csak 199 Ft!

vagy

Fizessen elő a Jelen online cikkeire, vagy jelentkezzen be
csak havi 1500 Ft!

Még több olvasnivaló a témában.

Európai Bizottság: a kkv-k számíthatnak a brüsszeli mentőövre

Fóti Tamás

Az Európai Bizottság (EB) minden évben megrendezi – közösen az éppen soros EU elnökséggel – a kis- és középvállalatok találkozóját. Több száz cég tulajdonosa vagy vezetője egyeztethet az európai döntéshozókkal, az Európai Parlament képviselőivel, a résztvevők megosztják egymással tapasztalataikat és elvétve siralmaikat, ha elégedetlenek a kkv-kre vonatkozó direktívákkal, ösztönzőkkel, szabályzókkal.

Elolvasom
Ez is érdekelheti még

Győri diák nyerte az Európai Unió esszépályázatát

Fóti Tamás

Az Európai Unió kis- és közepes méretű vállalatainak idei éves találkozóján, Prágában hirdették ki a fiatalok számára kiírt esszépályázat győztesét. A beérkezett több mint 30 pályamű közül meghívták a nemzetközi zsűri által legjobb háromnak ítélt szerzőjét, és közülük került ki a győztes. Idén magyar siker született, Vass Viktória nyerte el a legjobb pályázat díját.

Elolvasom

Szupermérföldekre került az uniós pénztől a magyar kormány

Lakner Zoltán - Tóth Ákos

Az Európai Bizottság egyrészt továbbra is fenntartja a kohéziós alapokból Magyarországnak járó összeg egy részének visszatartására vonatkozó javaslatát, másrészt jóváhagyta az úgynevezett helyreállítási tervet, amelynek célja a Covid-válság hatásainak enyhítése. A kohéziós alapok kapcsán az Európai Bizottság a jelek szerint ezúttal nem hagyta átverni magát, míg a helyreállítási alap esetén a magyar kormány számos pozícióját feladta, így például jöhetnek a szélerőművek és számos, a közoktatás deszegregációját szolgáló intézkedést is végre kell hajtania. Nagyon úgy tűnik, hogy a kontroll folyamatos lesz, minden egyes fillér, illetve euró csak a beruházás végrehajtásának ellenőrzése után érkezhet.

Elolvasom
Keresés