Kormos Lili Mi közöm magamhoz?

Annie Ernaux: Lánytörténet

„A fényképen látható lány egy idegen nő, aki rám hagyta az emlékezetét” – áll Annie Ernaux Lánytörténet című elbeszélésében, mintegy választ kínálva a könyv egyik legfontosabb kérdésre: mi köze a tíz, húsz, ötven évvel korábbi énemnek hozzám? Milyen viszonyban vagyok azzal a valakivel, aki én voltam egykor, jogom van-e hozzá, hogy az évtizedek alatt gyűjtött tapasztalatok birtokában, egy tempójában, szemléletmódjában és értékrendjében megváltozott világból megítéljem az ő cselekedeteit?

A könyv összefoglalóját olvasva, meglehetősen gyorsan felvázoltam magamban a történet várható alakulását: a fiatal lány, felnőttkora küszöbén, megszerezve élete első szexuális tapasztalatait, keservesen csalódik, ráeszmél, hogy mindaz, amit a szerelemről, pláne a szex és a szerelem viszonyáról gondolt, merő illúzió. A kimenetelben nem voltam biztos, az egyik előzetes forgatókönyv szerint a történet szükségszerűen tragédiába torkollik, a másik verzióban a szerzővel azonos Annie D. a történtek hatására öntudatra ébred, felismeri a határait, rájön, hogy a teste fölött ő rendelkezik, hogy a szexuális szabadsága abban is áll, hogy kedve szerint mondhat nemet, és nem a szerelmi élete határozza meg őt, hanem fordítva, egyszersmind eltökéli, hogy holmi tábori fajankók nem szórakozhatnak vele. A „b” forgatókönyv tehát egy tragédiából induló sikertörténet.

Majdnem igazam lett.

A történet szerint Annie körül, aki valóban azonos a szerzővel, akkor lendülnek mozgásba az események, amikor először együtt tölti az éjszakát egy fiatalemberrel a s-i nyári táborban, ahol mindketten gyerekfelügyelőként dolgoznak. Pontosabban Annie afféle beugrós, mivel még nem fejezte be a gimnáziumi tanulmányait, a fiú pedig a gyerekfelügyelők főnöke. A könyv maga nem tulajdonít túl nagy jelentőséget ennek a pozícióbéli különbségnek, de talán mégsem közömbös, hogy egyikük vezető, a másikuk pedig még a beosztottak között is a legalsó kasztok egyikét képviseli. A Lánytörténet azonban sokkal több puszta visszaemlékezésnél „kamaszkorom legszebb nyarára”, Ernaux elbeszélése meglepő, zavarba ejtő, tárgyilagos és szenvtelen, úgy ad szabad kezet az értelmezéshez, állásfoglaláshoz az olvasónak, hogy ő maga tartózkodik mindenféle befolyásolástól.

Ernaux egyik legnagyobb dilemmája, amit nem rejt el az olvasók elől, hogy milyen kapcsolatban áll ő azzal a lánnyal, aki 1958-ban átlépte a tábor kapuját? Kije neki ez a lány, azonos-e vele bármilyen mértékben, kötelezi-e őt bármire a puszta tény, hogy a személyi igazolványuk szerint Annie Duchesne és Annie Ernaux ugyanaz a személy? Egyáltalán, azonos vagyok-e azzal, aki az én nevemet viselte, az én adataimmal rendelkezett tíz, húsz vagy akár ötven évvel ezelőtt? Ez a felvetés már önmagában annyira izgalmas, hogy önálló témája lehetne egy ennél sokkal részletesebb és sokkal alaposabb elemzésnek is, pláne egy szépirodalmi alkotásnak. Az emlékező pozícióból születő elbeszélések, különösen akkor, ha az elbeszélő az, aki átélte a rekonstruált eseményeket, azért számítanak nehéz esetnek, mert egyrészt az eseményektől az elbeszélésig eltelt idő sokat torzíthat a történtek megítélésén, másrészt pedig abból az egy nézőpontból látunk mindent, vagyis az ő megítélése szerint kap jó vagy rossz színt a többi szereplő viselkedése is. Amivel önmagában, én legalábbis azt gondolom, nincs különösebb baj, természetes, hogy amikor a saját sorsunkat beszéljük el, nem feltétlenül vesztegetünk időt és energiát arra, hogy még három másik érintett nézőpontjait is boncolgassuk, viszont megkíván egyfajta kritikus olvasói attitűdöt, hiszen innentől kezdve mindig hozzá kell tenni az olvasottakhoz, hogy: „szerinte”.

Annie Ernaux alapvetően csak magára koncentrál és az általa kezdetben csak s-i lányként emlegetett Annie Duchesne mellett csak azokat az embereket említi meg, akiknek az ismerete elengedhetetlen, ha érteni szeretnénk mindazt, ami Annie-vel történt. A szüleit, a legjobb barátnőjét és levelezőtársát, H-t, a tábori szerelmét és R-t, a főiskolai barátnőt. Ez a fajta szűk látószög is segítheti az objektivitást, de a háttérben sokkal inkább az a nagyon fegyelmezett szerzői attitűd áll, amivel Ernaux megírta a Lánytörténetet. Nem ítélkezik, nem véleményezi a cselekedeteket, sem a saját tetteit sem másokét. Leírja, a tőle telhető legnagyobb tárgyilagossággal, hogy mit csinált, hogy érezte magát Annie, hogy viszonyultak hozzá a társai, milyen döntéseket hozott, milyen helyzetekbe került, de mindvégig meghagyja a lehetőséget, hogy az olvasó foglaljon állást, ha ugyan akar. Ez pedig nem csak a fentebb leírtak miatt nagy teljesítmény, hanem azért is, mert olyan szenzitív témákat érint, amelyekről nem, hogy véleménye van mindenkinek, de hihetetlen indulatokat képesek korbácsolni.

Annie története ugyanis egyrészt egy klasszikus felnövés-történet, benne a szülők világa és értékrendje elleni lázadással, a felismeréssel, hogy talán mégsem minden elvetendő, amit az otthon képvisel, a hibákkal, a rossz és jó döntésekkel. Boncolgatja a férfiakat és a nőket érintő kettős mérce kérdését, amikor rátér arra, hogy H-t semmilyen közösségi szankció nem éri, amiért, noha menyasszonya van, elcsábítja, később pedig megalázza a lányt, akinek nemhogy szexuális téren nincsenek tapasztalatai, de általában a közösségi létről is igen szegényes ismeretekkel bír, majd egész nyárra berendezkedik az egyik tanítónővel folytatott kapcsolatra, Annie-t viszont megvetik, megalázzák, kiközösítik anélkül, hogy bárki a legcsekélyebb mértékben is próbálna empatikus lenni vele, vagy megvédeni őt, adott esetben saját magától is. A könyv egyik emlékezetes jelenetében Annie összetépi a legjobb barátnőjének írt levelét. A levélben szerelmesen ír H-ról, tényleg zavarba ejtő, még olvasva is a kitárulkozása, de kamasz is, meg szerelmes is, meg naiv is volt mindenki, én legalábbis biztosan, szóval nem nehéz beleélni magunkat a helyzetébe. A kidobott levelet a tábor szakácsa megtalálja, összeragasztja és kitűzi a faliújságra, újabb bántások céltáblájává téve ezzel Annie-t. Miközben a szakács levéltitkot sért, áthágja a privát szférára vonatkozó legelemibb szabályokat és megaláz egy másik, nála fiatalabb, tapasztalatlanabb embert, neki a legcsekélyebb megvetést sem kell elszenvednie, Annie-n röhög mindenki, mert „minek írt olyanokat”? A tábori történetek megmutatják, milyen rémisztő tud lenni a közösség ereje, ami összezár, s kirekeszti a neki nem tetszőt. Annie kezdettől fogva körön kívül van, mert fura, mert máshonnan jött, mert nem rendelkezik semmivel, amivel a többi gyerekfelügyelő igen. Nem azért rekedt körön kívül, mert ágyba bújt egy sráccal, akinek mellesleg menyasszonya volt, hanem eleve kívülállóként érkezett és ezért nem védte semmi és senki.

Ernaux könyve nem csak a leírtak miatt felkavaró, hanem azért is, mert arra készteti az olvasót, hogy a saját múltján is végig nézzen, hogy próbálja meg úgy látni magát, hogy nem ad előjelet a történteknek. Egyszer sem mondja, hogy hülye voltam, vagy ezt nem kellett volna, pátyolgatni sem kezdi el magát, egyszerűen csak próbál beszélni egy lányról, aki 1958-ban átélt dolgokat, akinek a tetteit a kor Franciaországának erkölcsi, morális mércéjével mérte a környezete és akit talán másképp ítélne meg a 21. század, de még ez sem biztos, mert sem a kettős mérce, sem az álszentség nem ment ki a divatból, ahogy az a közösségi attitűd sem, hogy ameddig mást szidunk hangosan, addig a saját szerencsétlenségünk rejtve marad a nagyvilág előtt.

Nem tudom, hogy kötelező-e az életünk egy adott pontján számot vetni magunkkal, akár az egész életünkkel, akár egy-egy kiemelt eseménnyel, nem vagyok benne biztos, hogy ez olyan kör, amit nem lehet kihagyni. Abban viszont biztos vagyok, hogy ha rászánjuk magunkat, akkor csak így érdemes. Három lépés távolságból, őszintén, előjelek nélkül.

 

 

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.