Katona Klári Miért?

A második Rachmaninov szeretett volna lenni. Klasszikus zeneszerző. Még akkor is – ahogy később mesélte –, amikor váratlan telefonhívást kapott az EMI lemeztársaságtól. Azt kérdezték, elmenne-e hozzájuk állásinterjúra. Nem ajánlkozott. Ajánlatot kapott, az interjú után pedig asszisztensi munkát. A cím, ahol várták, Abbey Road Studios, St.John’s Wood. Neki azonban nemhogy a cím, de még az EMI sem jelentett akkor túl sokat. Válasza gyors és egyértelmű „nem” a róla készült portréfilmben fia kérdésére: „ezen a ponton érezted, hogy mostantól tartasz valahová?” „No”, hangzik, tényleg egyetlen másodpercnyi gondolkodás nélkül. „De hogyan?” – kérdezi vissza fia, hangjában meghökkenéssel. „Mert még akkor is a második Rachmaninov szerettem volna lenni” – mondja jóízűen nevetve Sir George Martin, akivé a történet idején még csak a húszas éveiben járó fiatal tehetség lett. Egy cockney, aki a zeneipar gentleman-jévé érett. Mindez abban az időben indul, amikor nincs még televízió, Angliában is csak a rádiózás egy része és a lemezkiadás jelenti a szórakoztató ipart. Sir George Martin történetének alig van darabkája, ami nekünk ismerős lehetne. Színhelye, léptékei, értékei, de legkevésbé a szereplői miatt.

Amikor az 1880-ban alapított Guildhall School of Music & Drama intézményéből kikerül – ami mára Anglia elsőszámú konzervatóriuma és a világ egyetemeinek sorában az előadóművészeti oktatás hatodik legjobbja –, felajánlott állása új fejezetet nyit számára. Ott a képzettsége mellé a kreativitást határtalan lehetőségét kapja. Ez megfogja őt.

Az asszisztensi állásból 1955-ben kap váratlan kinevezést. Ezzel a Parlophone Records vezetője lesz, ami egy leányvállalat tagja volt akkoriban, a HMV, a His Master’s Voice és a Columbia Records mellett, az óriás EMI lemezkiadó égisze alatt. A kinevezéssel a felvételek készítése mellé, szerződtetési jogkör is járt. Nem véletlenül keresi őt fel egy fiatal ember 1962-ben, egy induló, új zenekar bemutatkozó zenei anyagával. De nem talál túl jó fogadtatásra. George Martin elég átlagosnak tartja őket.

De valahogy nem akarja megtörni a fiatal rock&roll manager lendületét. Mentőövnek szánja ajánlatát: ha idehozod őket Liverpoolból, egy órányi lehetőséget adok nekik a stúdióban. Még nem tudja, hogy Brian Epstein legendás manager, a Beatles pedig a zenei életet évtizedekre előre meghatározó zenekar lesz. Azt sem tudja, hogy a Rachmaninov-álom szinte pillanatokon belül szertefoszlik és ezzel kerül helyére. Nem másért, mint hogy helyet adjon a szinte hihetetlennek, mert az viszont teremthető. Nem tudja, hogy a fanyalgással fogadott zenekart szerződtetni fogja, az első évüket azonnal lefoglalva, és ezzel a populáris zene forradalmasításának útjára lépnek. Együtt, hogy örök meghatározókká legyenek, mert Brian Epstein bizony elhozza őket Liverpoolból az Abbey Road Stúdióba.

A továbbiak? Ismertek. Bár szerintem csak egy részük az. A lényegiség kirakható képe George Martin visszaemlékezéseiben teljesedik.

Az ötödik Beatle. Gyakran így emlegetik. Jelentőségét persze igyekeznek azonnal kicsinyíteni is azzal, hogy bár ő volt talán a legjelentősebb, de több ötödik Beatle is volt. Hihetetlen – gondolom. A megkérdőjelezés néhányakban tényleg leküzdhetetlen? Ilyen mérvű világsikernél is? Mert George Martinnak a Beatles sikereihez való hozzájárulása tényleg megkérdőjelezhetetlen. Olyannyira, hogy találkozásuk már-már sorsszerűnek látszik.

Mi lehetett a mozgató? A közös, az átlátott, az értelmesen átgondolt és megfogalmazott: miért. Ami oly sokszor mutatja hiányát alkotásokban, produkciókban, művészi megnyilvánulásokban. Legyen műfaja bármennyire is méltó. Mert a pop műfaja nem feltétlenül az. Nem véletlen, hogy a nyelvén, nyelvezetén való megnyilvánulások sokszor híján vannak az igazi miérteknek. Népszerűségre törekedni, saját kedvtelést kielégíteni, divathullámot meglovagolni, más sikerét vágyva, azt elkívánni elég ok és mozgató is lehet, de igazi „miért” soha. Anélkül pedig marad a másolás, az utánérzet gyártás zenében, kinézetben, látványban. Az alkotás helyett a kiürült sorozatgyártás.

George Martin egy Degas-idézettel magyarázza saját hangfelvétel-készítési miértjét. Ezt „az ember nem azt festi, amit lát, hanem azt, amit láttatni akar” analógiájában találta meg. Az ember nem azt a hangot rögzíti, amit hall, hanem azt, amit hallani akar – vallotta. „A festmény mélységei egy fotográfián sosem jelenhetnek meg” – magyarázta. Ebben az időben egy zenei producer elkötelezett munkával azt rögzítette hangban, amit hallott. Azaz fotográfiát készített. „Azt gondoltam – folytatta –, a hangfelvétel során én inkább a festést imitálom hangban. Azt akartam, hogy egy-egy dal hangképébe kerüljön bele a festmények mélységeiből ismerhető minden árnyalat.”

És igen...

Ettől önmagában olyan helyzet is adódott, ami miatt a Let it be lemez végső formájának kialakításából kimaradt. Sok-sok év közös munkájának sikere után John Lennon kijelentette, hogy manipulációk nélküli hangfelvételt akar a következő lemezünkön. Természetes hangzást. Lassítások, visszafelé játszott hangok, effektek, a hangok, hangszerek különböző terekben való elhelyezése nélkül.

Mégis a miértek összehangolásával értek el hasonlíthatatlan sikereket együtt. Rögtön azután, hogy a világot behálózó turnéjuk után eldöntötték, nem turnéznak többet. Létrehozásaik a stúdiómunkában születnek, érnek, érlelődnek, ott érik el a nyilvánosságra hozás szintjét. A folyamatos zenei kiteljesedés, a kísérletezések, az újat felmutatás mellett number one, listavezető dalaik száma csak nőtt. Sem előtte, sem utána ehhez foghatót egyetlen előadónak vagy zenekarnak sem sikerült elérnie. A hatvanas évek közepére Paul McCartney és zenésztársai kifogyhatatlannak látszottak zenei előremutatásban. George Martin vonós hangszerelései új világot nyitottak zenei álmaik megvalósításához. Új harmóniákat kerestek, különleges bevezetőket és lezárásokat a dalokhoz. „Nem elégedtek meg a horizont észlelésével, fel akarták tárni, ami mögötte van”, így mesélt róluk. John Lennon és Paul McCartney szerzőpárosi együttműködésének erőteljessége mellett George Harrison szerzői ambíciói lassan elsorvadtak volna. George Martin folyamatos törődésének, bíztatásának köszönhető, hogy aztán megszülethetett a világ egyik legszebb dala, a Something vagy a Here Comes the Sun.

Összetett hozzájárulásával, produceri, hangmérnöki, hangszerelői munkájával és az ügy iránti szolgálatkészségével nyolc év alatt minden „miért”-jük értelmet nyert.

A négy fiú örök meghatározó, ő pedig második Rachmaninov helyett, első Sir George Martin lett.

 

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.