Számos interjúban olvashattuk már, mennyire keservesen nehéz a színészképzés a mindennapos testi és lelki megpróbáltatások miatt. Kétségtelen, hogy a színészhallgatók az ötéves egyetemi képzésükből hármat úgy töltenek el, hogy naponta van legalább egy mozgásórájuk. Ebből is látszik, hogy a színészképzés szerves része a mozgással való foglalkozás. Ám a színházban ennek nem feltétlenül látszódik az eredménye, holott a mindennapos gyakorlással három év alatt rendkívül sokat lehet fejlődni, ugyanakkor lehetőségek tárháza van arra, hogy valaki önszorgalomból képezze magát. Ez a hiány sokak szerint annak következménye, hogy a magyar színházakban főként szövegközpontú darabokat adnak elő. De kell-e egyáltalán ez a mozgáskultúra? Jobb lesz attól a színész, ha megtanul a testével bánni?

Ezek a kérdések foglalkoztattak, amikor megkerestem néhány, évtizedek óta a színészek mozgásának oktatásával foglalkozó szakembert. Beszélgettem olyan színésszel, akinek a mozgás az alkotói munkásságának központi része, illetve olyannal is, aki inkább prózai színészként definiálható. Mindegyikük egyetértett abban, hogy az oktatás elengedhetetlen része a mozgással való foglalkozás, viszont azt máskép látják, hogyan és milyen mélységekben kell a színészek mozgását fejleszteni.

– Nap mint nap dolgozom színészekkel, és óriási hiányosságokat érzek a mozgás terén – mondja Bakó Gábor, aki évekig tanított a Színművészetin is, manapság pedig számos színiakadémián tart táncórákat, s koreografál. – Sokan, amikor koreografálom őket, kétségbeesve veszik tudomásul, ha táncolniuk kell. Számos rossz tartású, gyenge ritmusérzékkel rendelkező színésszel találkozom, s amikor azt kérem tőlük, hogy forogjanak, nyújtsák ki a kezüket vagy a lábukat, szomorú arccal adják tudomásomra, hogy ők ezt nem tudják megcsinálni – meséli, hozzátéve, hogy ez vélhetően az egyetemi klasszikus balett, a moderntánc és a szteppórák hiányából fakadhat. Azt mondja, ilyenkor igyekszik olyan mozdulatsort tanítani nekik, amit meg tudnak csinálni. Amikor Bakó Gábor lelkesen sorolja a technikákat, amiket illene szerinte tudnia egy képzett színésznek, felmerül bennem a kérdés: a balett vagy a jazz nem teszi-e modorossá a színészt? Hiszen itt nagyon kötött, nem feltétlenül természetes mozgásformákról van szó. A színpadon lévőknek pedig törekedniük kell a természetes megnyilvánulásra, létezésre.

– A balett – válaszolja – nyilvánvalóan ad egyfajta modoros tartást a színésznek, de nem feltétlenül oltja ki a természetes jelenlétet. Ha valaki kötöttebb tánctechnikákat tanul, azzal fejleszti a koncentrációját, a testtudatát. Ezek a mozgásformák segíteni tudják a színészt, de csak akkor, ha a megfelelő helyen, a megfelelő időben használja azokat. Természetesen nincs rájuk mindig szükség, de számos olyan zenés színházi produkció van, ahol ezek a technikák elengedhetetlenek.

Bakó ifjabb Vidnyánszky Attilát hozza fel jó példának, akinek a fizikai jelenléte és teljesítménye elvitathatatlan. Ám mielőtt minden színésztől elvárnánk, hogy három órán keresztül fel-alá rohangáljon, ugráljon, zuhanjon egyik helyről a másikra, ahogy azt ifjabb Vidnyánszky tette például a Vígszínház Hamlet előadásának főszerepében, érdemes átgondolni Mészáros Máté felvetését, aki jelenleg szabadúszó színészként dolgozik, jellemzően prózai előadásokban. Szerinte ugyanis fontos, hogy legyenek különböző alkatú, egyéniségű színészek.