Noha Koncz Zsuzsa azt énekelte a Fonográffal 1977-ben, hogy „hatvannégyben épphogy elindultunk”, 1964 erős év volt. Igaz, mindenekelőtt külföldön. (De nem csak.)

Hatvannégyben olyan, máig emblematikus számok születtek sorra, mint a Hippy Hippy Shake (a Swinging Blue Jeans tolta), a Needles and Pins (Searchers), az A World Without Love (Peter & Gordon), a The House of the Rising Sun (Animals), a Tobacco Road (Nashville Teens), a You Really Got Me (Kinks), az I’m into Something Good (Herman’s Hermits), az Oh Pretty Woman (Roy Orbison), az It’s All Over Now (Rolling Stones). S akkor még nem beszéltünk a filmcímadó A Hard Day’s Nightról vagy a Beatles másik nagy dobásáról, a Can’t Buy Me Love-ról, amely úgy vezette 1964. április 4-én a Billboard magazin amerikai slágerlistáját, hogy közvetlenül utána további négy szám – Twist and Shout, She Loves You, I Want to Hold Your Hand, Please Please Me – következett a mesés liverpooli négyestől. Ilyen, hogy az első öt helyen európai dal álljon, ráadásul ugyanattól az előadótól, addig és azóta sem fordult elő a tengerentúlon.

 

Fotó: MTV Archívum

 

Április 4-én idehaza egészen más volt a sláger, hiszen maga Nyikita Szergejevics Hruscsov köszöntötte Kádár Jánost a magyar felszabadulás tizenkilencedik évfordulóján. Ám három nappal azelőtt, hogy itthon október 18-án először felhangzott Komjáthy György Vasárnapi koktél című műsora, Kádár már Leonyid Iljics Brezsnyevnek küldött üdvözlő táviratot, miután változás történt az SZKP KB első titkári posztján. Az MSZMP Központi Bizottsága élénk levelezésben állt Moszkvával, mert október 13-án érkezett vissza a földre a Konsztantyin Feoktyisztov, Borisz Jegorov, Vlagyimir Komarov űrhajós trió, és abból az alkalomból is illett hivatalosan telegramozni a szovjet fővárosba. Az asztronauta-hármas repülése sem volt semmi – sőt! –, de a tinédzsereket minálunk jobban érdekelte a közlés, hogy „e hét végétől (Kossuth, 10.03) a rádió négyhetenként Vasárnapi koktélt szervíroz. Ez a tény nem érinti a népszerű tánczenei műsorok létét. A vasárnapi jelleget az biztosítja: adagja csaknem háromszorosa a hétköznapiénak.” (Értsd: az addig is rendszeresen sugárzott Tánczenei koktélénak.)

Ezzel a Magyar Rádióban is beköszöntött a beatkorszak.

Ideje volt, mert az akkor induló Tükör című hetilap egész sorozatban cikkezett arról: „Miért rosszak a magyar slágerek?” A válasz keresése közben megállapította: „Jó másfél évtizeddel ezelőtt kitaláltuk a sterilizált tánczenét, amely illedelmes volt, mint a fejletlen gyerek a »jobb körök« tánciskolájában, s éppenséggel annyi izgalmat keltett, mint egy vidéki cserkészzenekar az úrnapi körmenetben.” Az 1964-es táncdal-seregszemléről, az Erkel Színházban rendezett Tessék választani!-ról pedig így írt: „Mi tetszett a legjobban? Majdnem semmi! Persze a rosszak közt is akad kevésbé rossz, de az egész műsor semmit sem mozdított előbbre a magyar slágerzene megrekedt szekerén. Pedig a rádió egyre több erővel igyekszik fordítani a szekér rúdján. Csak éppen a szerzők helyett nem írhat jobbat, s az énekesek helyett nem énekelhet jobban.” Mert, mint azt a lap kifejtette, „a szentimentális-romantikus dallamfordulatokat cinikus grimaszokkal váltogató zene alá hasonlóan vegyes, értelmetlenül összehányt sorokat fabrikálnak”. Hiába hangzottak el új számok, a készlet tényleg nem lehetett különösebben friss, ha az első díjat Vécsey Ernő és Szenes Iván, mondjuk így, erősen tradicionális szerzeménye, a Mondd meg, ha kellek hódította el a később Kanadába kivándorló Pálffy Zsuzsa búgó tolmácsolásában.

  

Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

 

De a lavinát már nem lehetett megállítani. Hatvanöt tavaszán újabb Komjáthy-műsor premierjét tartották: április 8-án, csütörtökön megkezdődött a Csak fiataloknak! című adás hosszú szériája. Ez szintén a Kossuthon ment (16.10-től), egyúttal bemutatkozott, és szombat esténként a harmadik csatornán, az ultra-rövidhullámon volt hallható-felvehető a Magnósok, figyelem! A Budapesti Rádiótechnikai Gyár Calypso típusú magnetofonját meg a csehszlovák Tesla- és a lengyel Unitra-készülékeket sokan állították be pillanatstopra akkoriban, mert a Csak fiataloknak! stábjához már az első évben akár napi háromszáz levél is érkezett. A legemlékezetesebb kérések 1966-ban, majd 1967-ben jutottak el Komjáthyékhoz: előbb a „Mihály, gyere, ne félj!” című slágert kívánta rögzíteni egy hallgató, majd egy másik a „Messze csúszott” című dalon óhajtott elandalodni. A „Mihályról” még könnyű volt kitalálni, hogy az a Mi fáj, gyere, mesélj című Metró-számot rejti, ám a Bee Gees-klasszikus Massachusetts megfejtéséhez szükség volt a fantáziára.

A Csak fiataloknak! cím amúgy egy korszerű magyar táncdalból származott. Deák Tamás „kell még a rock és kell a shake”-es számát az utóbb operaénekessé előlépő, Kölnben letelepedő Szirmay Márta énekelte, a szöveg pedig így szólt: „Vén, ó, vén falak, / jaj, mit hallanak! / Ott, bent egy dalt játszanak. / Kinek? Csak fiataloknak!” Komjáthy legfeljebb a stúdióban forgathatta le a korongot, otthon ugyanis nem volt lemezjátszója… Igaz, a rádióban napi nyolc órán át is hallgatta a zenéket, hogy a lehető legjobbakkal „virítson” csütörtökön és vasárnap. A lehetőt azért kell hangsúlyozni, mert a műsorok több mint a felében magyar számot kellett nyomni, és nem volt szabad elhanyagolni a konvencionális táncdalokat sem.

Elvégre hiába adtak el 1965 és 1969 között 37 ezer – évi átlagban 7400 – gitárt a hazai kereskedelmi forgalomban, a szirup még jelen volt, amit a huszonhat esztendős korában Salzburgban felfedezett Ines Taddio magyarországi karrierje is bizonyított. Az Udine közelében lévő Enemonzóból származó tanítónő nyelvet tanulni ment Ausztriába, ahol aztán lemezt készítettek vele, majd hang- és tévéstúdiók szívesen látott vendége lett a „szomszédban”, valamint Németországban is. Itthon már 1963-ban nagylemezre tehetett szert – ezen darabokra tört magyarsággal énekelte a Payer–S. Nagy szerzőpáros Hogyha egyszer elhagysz engem című táncdalát –, majd Vico Torriani többé-kevésbé állandó partnereként turnézott szerte az országban. Az olasz-svájci filmszínész szintén dalolt magyarul: Nádas–Szenes szerzeményét („Drágám, az élet oly szép tud lenni”) adta elő, ám a fiatalság nem nagyon figyelt arra a sorra, hogy „bolondság volna nem észrevenni”. (Vagyis hanyagolta a számot és az alpesi művészt.) Az azért figyelemre méltó: Koós János Torriani-paródiákkal kezdte hatvanéves pályafutását, és Czirok László is azt énekelte Ullmann–S. Nagy nem feltétlenül örök becsű dalában, az Álomjódliban: „Utánozni biztos nem tud bárki, csak a Vico Torriani.” Ennél is többet mond talán, hogy 1965 augusztusában a Kisstadionba hirdetett Taddio-, Torriani-koncert miatt rendezték fél öttől a Vasas–MTK (1:0), FTC–Honvéd (2:2) kettős rangadót a Népstadionban, jóllehet aznap harmincfokos hőség tombolt Budapesten.

 

Fotó: Keleti Éva

 

Ezzel együtt nálunk is beatesedett a világ, még ha az első modern hangzású zenés film, a Patyolat akció számainak megírására is táncdalszerzőket kértek fel. A Nádas–Szenes kompozíció maradt a tinédzserek szerint kevéssé bevált réginél (Csakhogy eljöttél, szerelem), ám a Behár–Szenes betétdal (Egy, velem, ugye, könnyen megy) már a korabeli divatnak, a letkissnek hódolt. (Néhányan persze eltűnődtek azon, hogy minek külön csóktánc, ha a kellemesen lassú számok mindegyikéből az lehet…) Bágya–S. Nagy Vonatzenéje pedig már az Illés zenekar kíséretében csendült fel, s ugyanúgy hatott, mint Fényes Szabolcs és a filmrendező Bacsó Péter Táskarádiója a Szerelmes biciklistákban, az Illés előadásában. (Annak a mozidarabnak a másik slágere a Te szeress legalább volt Mary Zsuzsival és az Illéssel.) A Filmvilág műbírálója nem csekély öniróniával is írta: „A Patyolat akció jellegzetesen olyan film, amilyen nem szokott a kritikusoknak tetszeni. Csak a nézőknek. Ha más nem, a film tánczenei része hónapokig emlékeztetni fog a Patyolat akcióra.” Ennél is szellemesebben fogalmazott az osztályon felüli humorista Szilágyi György, aki a Csak fiataloknak! debütálása idején, a második világháború befejezésétől számított huszadik tavaszon ekképpen verselt: „Húsz éve az Állatkertet érte néhány találat, / húsz éve még Nürnbergben volt számos ritka vadállat…”

Azokkal a szörnyetegekkel persze még véletlenül sem lehetett összevetni, de 1966-ban néhány öreg ember „Darwin elvtársat” idézte Szörényi Leventével kapcsolatban. A Magyar Ifjúságban pedig ez látott napvilágot az Illés zenekarnak az első Táncdalfesztiválon előadott Még fáj minden csók című számáról: „Miféle friss érzelmekre utal, ha egy fiatal muzsikus arról vinnyog, hogy fáj, fáj, fáj…? Mi ez, ha nem dekadencia?”

A folyamatot azonban már nem lehetett megállítani. A józsefvárosi szabadtéri színpadon a Niebiesko-czarni (Kék-fekete) elnevezésű lengyel együttes bömbölte a Hippy Hippy Shake-et – ezt Korda György is kislemezre vette az Illés kíséretében angolul; magam azt hiszem, nem kellett volna –, a Kisstadionban pedig Emile Ford és a Checkmates nyomta a rock and rollt, egyebek közt saját brit listavezető dalát, az összetéveszthetetlenül hosszú című What Do You Want to Make Those Eyes at Me for-t.

A Csak fiatalok!-ban meg egyre-másra hangzottak fel a Beatles, a Beach Boys, a Dave Clark Five, a Gerry és a Pacemakers, a Hollies, a Honeycombs, Manfred Mann, a Shadows, a Tremeloes vagy a Who nótái. A Downtownnal Amerikában is első Petula Clark franciául énekelte a Please Please Me-t (Tu perds ton temps), míg Németh József olaszul próbálkozott az itáliai Elvis, Bobby Solo Una lacrima sul visójával. Ha e variációt a jó Bobby hallotta volna, aligha csak egy könnycsepp gördül le az arcán… Abból a szempontból is kész szerencse a hazai feldolgozás határokon belül maradása, hogy 1965-ben már 400 millió rádió- és 140 millió televízió-készüléket hallgattak-néztek a mindinkább fejlődő világon.

Kis ország ide, kis ország oda: Komjáthy a nagy lemezlovasokra emlékeztetett. Közülük Alan Freed, a vesztegetés miatt az amerikai rádiókból kitiltott, majd az alkoholba menekülő pionír éppen 1965-ben – alig negyvenhárom évesen – hunyt el. Magyar utódának is megpróbálták megásni a sírját: egy hónappal azelőtt, hogy a Vasárnapi koktél harmincadik évfordulóját ünnepelte volna, nyugdíjba vonulásra kötelezték a Magyar Rádióban. Az, aki erre kényszerítette, eléggé piciny volt ahhoz, hogy ne érje fel: Komjáthy még műsor nélkül is „a Komjáthy” marad.

A kidobó emberre pedig emlékszik-e valaki az elbocsátott legendán kívül?