Mindenkinek a maga varja

Kormos Lili | 2022.10.07. 13:47

Címkék:

könyvajánló

Olvasási idő kb. 7 perc

A bánat egy tollas állat című regényben egy anya váratlanul meghal. Mihez kezd egy család a gyásszal, a veszteséggel, a fájdalommal, és mit tehet értük egy Varjú, aki hol kegyetlen, hol cinikus, hol kitárt szárnyakkal óvja őket?

Két kisfiúnak szembe kell nézni a ténnyel, hogy az anyukájuk nem fog többet hazajönni. Új élet kezdődik, amelyben egyszerre ismerős és idegen a ház, a tárgyak, a hangok, a fények, amelyben idegennek tűnik apu, de idegennek ők maguk is.

Nem hiszem, hogy létezne könnyű halál, már amennyiben a kérdést az élők oldaláról szemlélem. Annak, aki elment, már semmi sem fáj, még akkor sem, ha vannak olyan forgatókönyvek, amelyek egy esetleges folytatás lehetőségéről szólnak, aki viszont itt marad, annak még akkor is szembe kell néznie a „nincs” kegyetlenségével, ha a halál valamiféle megváltásként érkezett. Mert ezzel nincs mit kezdeni, ez visszafordíthatatlan, itt már nincs majd megbeszéljük, majd bocsánatot kérek, majd meghívom ebédelni, majd rátelefonálok. Az összes majd egyszerre megy el vele, mi meg tovább írhatjuk elszalasztott lehetőségeink hosszabb/rövidebb listáját. Különbség azért mégis akad, még halál és halál között is, mert nem mindegy, hogy van idő felkészülni rá, vagy váratlanul forgatja fel az életünket.

Mert akinek van ideje felkészülni, annak arra is marad ideje, hogy elkezdjen gyászolni. Búcsúzik már akkor, mikor még ott van a másik, barátkozik egy nélküle zajló élet gondolatával, és így vagy úgy, de amikor eljön az idő, az mindkettőjük számára feloldozássá válhat. Amikor nincs idő búcsúzni, amikor senki és semmi nem jelzi előre, hogy tragédia közeledik, az olyan, mint egy nagy robbanás, ami után sípol a fülünk, és nem hallunk semmit, mint azt a másodpercnyi riadalmat a szívünk táján, amikor megbotlunk, csak épp nem egy villanásnyi ideig tart, és nem jön a megkönnyebbülés, hogy mégsem estünk el. El kéne kezdeni a gyászt, az elfogadást, de mégis miként, amikor nemhogy elfogadni, de felfogni sem tudjuk, hogy a másik nincs többé?

Porter hőseire is ilyen váratlanul csap le az anya halála, és ez a három férfi, két kisebb és egy nagyobb, ott találja magát az érzelmi senkiföldjén. A fiúk néznek az apjukra, várják, hogy kiderüljön, mi most a teendő, az apa meg tartja magát, mert se megrémiszteni nem akarja őket, se tetézni nem akarja a bajt, pedig hát fáj, neki is, és néha sírni, üvölteni szeretne, de hát a fiúk… Végül annyi bánat, annyi fájdalom halmozódik fel a házban, hogy hármuk vesztesége egyszer csak megszüli Varjút, aki fokozatosan a család gyászterapeutájává válik. Mint mindenki, aki öröktől fogva szemléli az emberek működését, ő is kellő távolságtartással, de nem szívtelenül áll a kérdéshez, hiszen látott már mindent. Nem a levegőbe károg, amikor azt mondja, hogy nem kell megijedni, elmúlik majd ez is.

A Bánat egy tollas állat nem egyszerűen gyásztörténet. Minden elemével, ideértem a szöveg ritmusát, töredezettségét, a valóságtól némiképp elemelt történetet, arra bátorítja az olvasót, hogy engedje el a mindennapi fogódzókat, amik elterelik a figyelmét, vagy egyszerűbben szólva becsapják, és nézzen rá igazából az életére, aztán hagyja, hogy jöjjenek az érzések. Igen, az életben sok a fájdalom, és tele van veszteséggel, de csak mindezek tükrében lehet látni és értékelni a jót, vagy bármit, ami örömöt okoz. A hétköznapok nem kiszámíthatóak, az emberi kapcsolatok nem egy állapotban léteznek, az érzéseink nem állandó üzemhőmérsékleten működnek. Az Emily Dickinsont és Ted Hughes-t is megidéző szöveg hol szabályos ritmussal lüktet, hol szikár és kegyetlen, hol egészen lírai, és körül fon, betakar, sőt talán védelmez is. Nincs két egyforma oldal, mégis rendszert alkot, mégis ismerős valahonnan. Ismerős, mert felidézi azt a tudást, amit vagy elfelejtünk, vagy csak igyekszünk elfelejteni, azt, hogy emberek vagyunk, nem programozott gépek, az élet pedig nem egy laborkísérlet, beállított paraméterekkel, kiszámítható működéssel.

Az élet tele van vérrel, drámával, könnyekkel, vulgáris, sőt gusztustalan dolgokkal, a napos oldalán pedig van nevetés és rengeteg szépség, dolgok, amikben hinni lehet. Mi, emberek, pedig sokszor vagyunk aljasok, gyengék és félősök, de legalább ugyanilyen sokszor vagyunk képesek szeretni, csodát tenni, meghaladni önmagunkat, és egy kicsit jobbá válni, mint amilyenek tegnap voltunk. A baj az, hogy ezt mind próbáljuk letagadni magunk és egymás előtt egyaránt. Úgy teszünk, mintha lehetnénk egyfélék, mintha működhetnénk üzemzavar nélkül, de hát ez nem létezik. Mert, végülis, honnantól beszélünk üzemzavarról? A fájdalom már az? Egy rossz nap, az? Mit engedhetünk még meg magunknak, és mi az, ami már nem fér bele? Porter ehelyett azt mondja, hogy másszatok ki az üvegbura alól, és hagyjátok, hogy jó, rossz, szép vagy épp fájdalmas, bármi, amit az élet tartogat, megtörténjen veletek. Attól, hogy hátat fordítunk neki, a sötét nem tűnik el, bár ideig óráig hazudhatjuk magunknak azt, hogy nem létezik.

A sötétség eltagadásából, abból a hazugságból, hogy tévedhetetlenek, sőt közel hibátlan létezők vagyunk, csak még nagyobb sötétség és még nagyobb káosz fakadt eddig, és mindaz, ami napjainkban történik, ezt a teóriámat igazolja. Megengedni a hibát, felelősséget vállalni érte, szembenézni a ténnyel, hogy a Nap nem tud mindenhova odasütni, de egészen sok lehetőségünk van cselekedni, ha szeretnénk, hogy másképp legyen, talán nehezebb és kevésbé kiszámítható, de nagyjából az egyetlen esélyünk, ha akarunk még valamit ettől a földi élettől. Segítségnek pedig itt vannak a Porteréhez hasonló könyvek, amelyek még akkor is emlékeztetnek rá, hogy van szívünk, amikor elővigyázatosságból rég megfeledkeztünk róla.

Még több olvasnivaló a témában.

Lelátó

Tamás Ervin 

„Ezek az emberek valószínűleg még nem élveztek egyetlen futballmeccset sem, sosem azért mennek ki a stadionokba, hogy jól érezzék magukat, hanem hogy nézzék, mit lehet feljelenteni” – vélekedett a miniszter”.

Elolvasom

A mai napig őrizzük a könyvtárban a CEU szellemiségét

Tóth Bea

Ha diplomát adó képzést nem is végezhet, a magyarországi küldetését nem adta föl a CEU. Egyre többen keresik föl az intézmény magyarországi könyvtárát a kutatásaikhoz, ami nem is csoda, hiszen számos hasonló intézmény zárt be a rezsiemelések miatt.

Elolvasom
Ez is érdekelheti még

Kortársaink öröksége – gondolatkísérlet nekrológra

Lakner Zoltán

Sokan és sokféleképpen emlékeztek meg a 74 évesen elhunyt Tamás Gáspár Miklósról és a 89 éves korában elhunyt Mécs Imréről. Személyiségük, életútjuk sokszínűsége indokolja is ezt a sokféleséget. A két eltérő pályát összeköti a demokratikus rendszerváltás, meg az, hogy mindketten megélték a harmadik köztársaság összeroskadását és elpusztítását, még ha ennek kapcsán különböző következtetésekre jutottak is. Ami azonban végső soron közös bennük, az az önkény elutasítása és az emberi méltóság mindenek elé helyezése. Ez az írás szerény adalék Tamás Gáspár Miklós és Mécs Imre közéleti örökségének megfogalmazásához.

Elolvasom

Egy választás anatómiája

Szekeres Imre

Sokan sokféleképp értelmezik a jászberényi időközi választáson történteket, ahol az ellenzék tönkreverte a Fideszt. Szekeres Imre egyike volt a Közösen Jászberényért Egyesület kampánycsapatának. A Jelennek küldött cikkében leírja, mi vezetett ehhez a győzelemhez.

Elolvasom
Keresés