Mindörökké Zeffirelli

Jóságos ég, Leonard Whiting már hetven éves. Tizenhét volt a vásznon, amikor a Vörös Csillag moziban töltöttem egy hetet iskola helyett. A Rómeó és Júliát a Dunában láttam először délután négytől, aztán másnap délelőtt fél tíztől átköltöztem a körútra. Nemegyszer a fél egyes előadást is megnéztem, az kétszer százharmincnyolc perc gyönyörűség volt.

A film kétéves késéssel érkezett hozzánk, eredetileg 1968-ban mutatták be. Az olasz plakátokon így hirdették: „Négy évszázad múltán ma is tizenöt éves a szerelem.” Mert Franco Zeffirelli, a kolosszális rendező a tizenhét esztendős Whitingnak és a tizenöt éves Olivia Hussey-nak adta a főszerepet. Nem se perc alatt, mivel a casting hosszúra nyúlt: Hussey-t hatszáz, Whitingot háromszáz jelölt közül választotta ki az olasz művész. Az, hogy tinédzserekre bízta a történetet, revelációval ért fel. Bár az Observer már 1960-ban így írt Zeffirelli londoni színházi Rómeó-rendezéséről: „Ez nem is reveláció, hanem revolúció!”

Angliában 1959-ben is lenyűgözte a publikumot: a Covent Gardenben messzire hallatszó ováció fogadta Falstaff-felújítását. Az operákkal egyedülállóan bánt annak az országnak a szülötteként, amelyben az operát belülről érzik az emberek. Rossini Hamupipőkéjével aratott először a Scalában, és az 1953-as premier után a milánói etalon produkcióinak többségét ő állította színpadra. Majd a Hamupipőke-rendezés harmincadik évfordulóján filmre vitte Verdi remekművét, a Traviatát, s utolsó mozija 2002-ben a Mindörökké Callas volt.

De engem leginkább a Rómeóval ragadott meg. Gondolják el, az 1936-os Leslie Howard-alakításról azt írták: „Hirtelen minden addigi Rómeó reménytelenül naftalinszagú lett.” Akkor mit mondjunk Whiting színre lépéséről, nem beszélve Hussey-ról. A kamasz a bakfis oldalán, tele bájjal, élettel, míg persze eljő a halál. Molnár Gál Péter már a hatvanas évek elején odavolt Zeffirelliért. Pozsonyban látta az Old Vic Színház Rómeó-előadását, és azt írta róla: „A színházlátogató utazás maga volt a megtestesült szabadság. Nem kiküldetés volt, nem delegácija: magánutazás, kéjutazás. Kortársunk lett Shakespeare. Ciklus-Shakespeare, obligát Shakespeare, bearanyozott Shakespeare helyett.” Majd az 1968-as filmről ezt a kritikát jelentette meg: „Zeffirelli Rómeó és Júliája fokozhatatlan. Hozzátenni már semmit sem lehet. Korhűbbé sem varázsolhatja senki. Zeffirelli csatát nyert: ő készítette el a legvarázslatosabb Rómeót. Egy érzelmesnek éppen nem mondható korban minden rendű és rangú nézőt magához bilincselt a két ifjú szerelmes történetével.”

Helyben vagyunk: Zeffirelli Rómeó-filmjéről egyszerre sugárzott, hogy korhű és modern. Itt van a géniusz, ha nem is elásva. Az itáliai mester mindent tudott a stratfordi lángész múlhatatlan tragédiájáról, elvégre annak színpadi változatával Párizstól Moszkváig a kultúra megannyi nagyvárosában hódított, ahogyan nem „csupán” a Scala, hanem a Metropolitan ünnepelt sztárja is volt. Azt gondolhatta az ember, zajosabb sikereket már nem lehet elérni.

Rosszul gondolta.

Tisztelt Olvasónk, a cikknek még nincs vége!

Az egy éves születésnapját ünneplő Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A Jelen újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. A szabad média ma veszélyben van Magyarországon, a független sajtó kizárólag az olvasók segítségével maradhat fent.

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor ezzel hozzájárul a Jelen független szerkesztőségének munkájához. Az előfizetésért cserébe színvonalas, sokszínű, kritikus tartalmat kínálunk.

Amennyiben egyetért a céljainkkal, kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Jelentkezzen be, ha már regisztrált előfizető.

Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!