Kormos Lili Mire elég a szeretet?

Miriam Toews - Minden kis nyamvadt bánatom

Nehéz lenne megmondani, hol kezdődik az igaz szeretet, miről ismerszik meg, hogy ez az, de ha egy biztos tényezőt kéne mondanom, akkor az, azt hiszem, az elvárások elengedése lenne. Igen, véleményem szerint az igazi szeretet ott kezdődik, amikor tényleg, egyáltalán, semmit nem várunk cserébe, és ha fájdalommal, dühvel, értetlenséggel vegyesen is, de elfogadjuk a szeretett személy döntéseit. Még akkor is, ha az élete múlik a döntésén.

Miriam Toews Minden kis nyamvadt bánatom című regényének főszereplői, Elf és Yoli, nővérek. Elf gyönyörű, világhírű zongoraművész, szerető és odaadó férjjel, Yoli pedig elvált anyuka, két gyerekkel, baklövésekkel, meg humorral, rengeteg humorral. És szeretettel a családja és a testvére iránt, aki… Nos, aki nincs könnyű helyzetben. A szigorú szabályok szerint élő, kanadai mennonita családba született Elf, akinek szemlátomást csak megszületni volt nehéz (na, persze…), meg akar halni. Meg akar halni és még csak oka sincs rá, már amennyiben csak a dolgok felszínét nézzük, hiszen gyönyörű és sikeres, mindene megvan, amit csak kívánhat, de… Hát igen, ott van az a „de”. Mert csodálatos élet ide vagy oda, Elf úgy érzi, elég volt, hogy talán tudná tovább csinálni, csak már nem akarja. Elfogyott. Elfáradt. Hiába a szerető család, hiába minden földi jó, nem kéri, menni szeretne.

Önzés? Jó dolgában nem tudja, mit csináljon? Más a felével is elégedett lenne? Nincs tekintettel a szeretteire? Toews regényében az a csodálatos, hogy úgy képes írni erről a nagyon nehéz és rettentően fájdalmas szituációról, hogy oldalról oldalra simítja el az olvasó fejében sorjázó előítéleteket, a paneleket, amelyek varázsütésre felbukkannak, ha az öngyilkosság kérdése felmerül. Annyira erős szeretettel, olyan mély empátiával mutatja be ezt a családot, ahol a testvérek, az anya, a nagynénik, nagybácsik és unokatestvérek minden szeretetüket beleadva kapaszkodnak egymásba („Szerettük egymást, küzdöttünk egymásért. Amikor világok omlottak össze, és együtt voltunk a romok alá temetve, és amikor kiástak minket a törmelékből és meg lettünk mentve, és mindannyian együtt ünnepeltünk.”), hogy az iránt egyszerűen nem lehet közömbösnek maradni. Nyilván óriási hiba lenne, ha éppen a szerző venne föl ítélkező pozíciót a hőseivel szemben, de ettől még adva lenne az a forgatókönyv is, amiben ezt a szeretetteljes légkört (egyébként valahol jogos) csalódottság, düh és harag mérgezi. Hiszen, valljuk be őszintén, ha a hozzánk legközelebb álló családtagunk, látszólag minden ok nélkül, sorozatosan azzal kísérletezne, hogy eldobja magától az életét, hát kevesen tudnánk megértéssel és empátiával állni a dologhoz. És ezzel semmi baj nincs, mert ettől vagyunk emberek. Azonban az, hogy egy ponton Elf békét köt a testvére döntésével, hogy elfogadja a választását, sőt talán meg is érti a motivációit, nem jelenti azt, hogy nem küzd érte. Belátja, hogy talán nem tudja megmenteni, hogy eljöhet az a pont, amikor a világ összes szeretete, trükkje, minden másodpercben vigyázó családtagok hadserege sem lesz elég, de addig ő sem adja fel, mert: „Ő meg akart halni, én meg azt akartam, hogy éljen, vagyis ellenségek lettünk, holott szerettük egymást.”

A Minden kis nyamvadt bánatom egyik csodája tehát mindenképpen az, ahogy háttérbe szorítja az előítéleteinket, és ezáltal talán kicsit meg is nyugtat, hogy valóban, a szeretet, az empátia, ha nyitott szívvel fordulunk egymás felé, tényleg segíthet túlélni bizonyos helyzeteket. Nem is szólva a könyv humoráról, ami tényleg egészen briliáns és a regény legsötétebb pillanatait is képes feloldani („A ház egy köpésnyire fekszik egy szennyezett tótól, a közel szomszédai pedig egy ravatalozó, egy elmegyógyintézet és egy vágóhíd.”). De legizgalmasabb benne talán mégis az, hogy reflexióra késztet bennünket. Mert képtelenség úgy olvasni ezt a regényt, hogy közben ne gondolkodjunk el a saját családunkhoz fűződő viszonyunkon. Azon, hogy mit tennénk, vagy adott esetben mit nem tennénk meg egymásért, hogy mennyi tartalék van a fennen hangoztatott szeretetünk mögött, hogy tényleg képesek lennénk-e megküzdeni az igazán nehéz időszakokkal? Ahogy azt is muszáj végiggondolni, ha már az önzésről beszéltem, hogy lehet azt mondani, hogy önzés kiszállni a történetből, és hátrahagyni mindent és mindenkit, de nem ugyanekkora önzés-e elvárni valakitől, akinek már tényleg semmi nem maradt, ami itt tartaná, hogy maradjon csak azért, végig csinálva még jónéhány örömtelen évet vagy évtizedet, mert nekünk attól jobb lesz? Persze, nagyon fájdalmas, bénító belegondolni abba, hogy minden figyelmünk és az összes szeretetünk is kevés volt, de talán nem is ezen múlt. Minden külső támogatás, megerősítés, minden tökéletesen elég volt, és senki nem hibás a történetekért, egyszerűen csak az a belső hajtóerő fogyott el, aminek hiányában a világ minden szeretete és empátiája sem tud hatni. Vagyis hogy el tud jönni az a pont az életünkben, ahol szembe kell nézni a ténnyel: nem vagyunk hatással a dolgok alakulására. Megtörténhet minden és mindennek az ellenkezője is, és tökéletesen kiszolgáltatottak vagyunk ezeknek a hirtelen támadt csúcsoknak és mélypontoknak.

Hogy ez ijesztő? Persze. Elég csak Mihail Alekszandrovics Berliozra gondolni, aki maga is azt hitte, hogy legalábbis a napirendje fölött rendelkezni tud, aztán elég volt egy forgóajtó, némi kiömlött étolaj meg egy kis alvilági közbenjárás, és milyen csúnya vége lett… Viccet félretéve, igen, nagyon ijesztő ez a fajta kiszolgáltatottság, attól pedig csak még ijesztőbb, hogy a szeretteink is áldozatául eshetnek. Ahhoz, hogy bármi megtörténhet, mégse rémítsen halálra bennünket, kell a szeretet, az empátia és egy támogató család, minden, amiről Miriam Toews beszél. Meg persze a humor. Anélkül megette a fene az egészet.

Az edig megjelent összes könyvajánlót megtalálja itt>>>

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.