Amikor megnyerted a Goncourt-díjat, szerinted mi okozta a nagyobb meglepetést? A korod vagy inkább az, hogy egy szenegáli szerző nyert, esetleg az, hogy olyasvalaki kapta ezt az elismerést, aki nem vagy legalábbis még nem tagja a fősodornak?

Attól függ, hogy kinek a meglepettségéről beszélünk.

Most elsősorban a közönségre gondoltam.

Talán mindezek együtt, a korom, a származásom, a kiadóm is akár. Sőt, sokakat talán az is megdöbbentett, hogy egy ilyen könyv nyert. Egy könyv, amely bírálni, dekonstruálni próbálja ezt a rendszert, és közben itt-ott talán felületesnek tűnik. Részemről meg tudom érteni, bár nem gondolom, hogy abszolút felületes lenne. Ezek közé az elemek közé politikai kérdéseket szőttem a kolonializmusról, az irodalmi fősodorról, a társadalomról. Váratlan volt mindenkinek, hogy épp egy szenegáli író, épp egy pici kiadó által képviselve, épp egy ilyen könyvvel nyer el egy rangos irodalmi díjat. Szerintem érdekesebb kérdés, hogy miért is vagyunk ennyire meglepődve? Miért is arról szól a vita, hogy honnan származik a szerző, vagy hogy mennyi idős? Ez nem mond el semmit a könyvről, pláne nem mond el semmit rólam. Teljes zsákutca.

Talán nem is véletlen, hogy az egyik fő témád az, hogy csakis az irodalom számít, nem érdekes a szerző, nem érdekes semmi, csak az, amit olvasol, és ahogy az hat rád. De maradva még kicsit a díj körüli vitánál, gondolod, hogy ez a zárt, csak beavatottak számára nyitott jellege a francia irodalmi életnek változóban van? Már a korábbi díjazott, Hervé Le Tellier is meglepetést okozott, mert afféle külsősnek számított ebben a ligában.

Korai lenne még bármit mondani erről, várjunk néhány évet, és lássuk meg, hogy változott-e bármi. A magam részéről remélem, hogy a jövőben több ilyen meglepetést fogunk tapasztalni, változatosabbak lesznek a Goncourt-ral kitüntetett művek és a szerzőik is. Egyébként szerintem zajlik egyfajta lassú változás. Nincs ezzel semmi baj, a dolgok általában lassan változnak, így ettől az irodalmi közegtől sem lehet elvárni, hogy radikálisan, egyik pillanatról a másikra alakuljon át. Két-három évvel ezelőtt nagyon sok szerző szólalt fel amiatt, hogy a francia irodalmi fősodornak változásra van szüksége, és én azt hiszem, hogy épp ennek a folyamatnak vagyunk tanúi.

A könyved főhőse, Diégane, egy részeg éjszakán a barátjával minden rosszat elmond, szinte kiátkozza az Afrikából Franciaországba emigrált szerzők korábbi generációit. Szerintük ők elárulták az örökségüket, az irodalmukat azért, hogy ez az irodalmi közeg befogadja őket és körön belül kerülhessenek. Még aznap este fel is mentik őket, engem pedig nagyon érdekel a te véleményed: lehet abszolút kívülállóként, csak és kizárólag az alkotásra fókuszálva, a pózokat hátrahagyva élni, vagy idővel így is, úgy is a részévé válsz?

Íróként, ha megfogalmazol egy ilyen durva kritikát az elődeidről, akkor azt hiszem, az végsősoron valahol az irántuk való tiszteletedről szól. Azt jelenti, hogy felismerted a jelentőségüket, hogy fontosak számodra. Attól, hogy felismered valakinek az irodalmi jelentőségét, még nem kell dicsőítened is őt. Azt jelenti csupán, hogy olvasod, méghozzá jól olvasod, és ezáltal elismered, hogy része az irodalom történetének. Te viszont, aki az új generációt képviseled, vagy az leszel, vagy nem, kritizálni vagy dicsőíteni viszont csak azt tudod, aki már a része. Ez a legfontosabb állítása ennek az epizódnak. Diégane és a barátja még csak remélik, hogy ők is bekapcsolódhatnak ebbe a láncba. Fiatalok, írnak, próbálkoznak, tele vannak kérdésekkel, kétségekkel, keresik az útjukat, próbálják kitalálni, miről és hogyan kéne írniuk.

De nem épp ez az attitűd a változás záloga? Ahogy a fiatalabb generációk kritizálják, sőt akár meg is tagadják az előzőeket, és jobbak akarnak lenni náluk, nem ez jelenti minden esetben a következő lépést?

Nem szabad elfelejteni, hogy aki most az új generációt képviseli, és kritizál, egyszer maga is bírálva lesz a fiatalabbak által, méghozzá nagyon keményen. Akkor majd azt mondják, hogy ez nem fair, mert elfelejtik, hogy ők ugyanezt tették. Ezért gondolom, hogy bár az elődök kritikája szükséges, de nem szólhat csak a pusztításról, a múlt eltörléséről. Látni kell a jót, ahogy látni kell a rosszat is, hogy tudjuk, mit kell jobban csinálnunk. Ez igaz az irodalomra is. Az elődök munkájának teljes ignorálása lehetetlenné teszi, hogy előre juss. Nem szabad elfelejteni, hogy egyszer ők is fiatalemberek voltak, akik türelemmel kivárták, hogy beérjenek, és próbáltak tenni valamit az előre jutásukért. Nyilván hibáztak közben, de ettől még… Persze, ez nem könnyű, és napjainkban talán még nehezebb megtalálni ezt az egyensúlyt kritika és elfogadás között.

Belőled miként lett író?

Mindenekelőtt olvasóvá váltam, és megtanultam, mivel tartozom íróként az elődeimnek. Meggyőződésem, hogy aki írni akar, annak mindenekelőtt olvasnia kell, sokat. Persze, van olyan, hogy jön egy meghatározó pillanat, ami eldönti ezt az egészet, ami abba az irányba lök, hogy ezt csináld. Számomra nem volt egy kivételes pillanat, ez egy fokozatosan épülő történet volt. Kezdetben csak hallgattam azokat a meséket, amelyeket a nagymamám és az anyukám mondtak el nekem, megismerkedtem ezzel a szájról-szájra öröklődő kultúrával, aztán iskolába mentem, megtanultam olvasni, és nagyon élveztem ezt az új tudást. Később elkezdtem írogatni, de nem komolyan, és soha nem gondoltam rá, hogy egy nap majd író leszek. Sőt, nem is volt bennem vágy eziránt. Amikor Franciaországba mentem tanulni, már sokkal többet, és sokkal komolyabban írtam.

Ott és akkor mi változott?

Nagyon egyedül voltam, és el akartam mondani valamit a helyzetemről Franciaországban. Egy fiatal diák, aki egyedül ismerkedik egy új világgal, új kultúrával, új emberekkel. Novellákat kezdtem írni, regény-töredékeket, amik kísérletnek indultak, aztán életformává váltak.

A családod támogatott ebben? A legtöbb szülő valószínűleg inkább aggódna, hogy megélsz-e majd ebből, és inkább arra ösztökélne, hogy legyen egy „rendes” munkád.

És abszolút igazuk is van. Ha lenne egy gyerekem, aki azzal áll elém, hogy ő író akar lenni, nem biztos, hogy lelkesednék az ötletért. Ami az én szüleimet illeti, ők nagyon támogatóak voltak. Azt nem mondom, hogy nem aggódtak értem, de végül mégis azt mondták, hogyha ezt akarod csinálni, akkor csináld, de csináld a lehető legjobban. Mindig erre tanítottak, ha biztos vagyok abban, mit akarok, akkor amellett kötelezzem el magam, és hozzam ki magamból a maximumot. Nagyon hálás vagyok nekik ezért. Hét gyerekük van, én vagyok a legidősebb, és ez arra is kötelez, hogy példát mutassak az öcséimnek. Akár azzal, hogy szerzek egy rendes munkát, nem csak írogatok, de hát nálunk ez másképp alakult.

Említetted anyukádat, nagymamádat, a könyvedben pedig ott van Anyapók figurája. Fontos szerepet töltenek be a nők az életedben?

Nagyon, hiszen tőlük hallottam először történeteket. Az, ahogy ők meséltek, nagy hatással volt a stílusomra. A kultúra, amelyből jövök, nagyon nagy szerepet tulajdonít a nőknek. Az anyák segítenek a fiaiknak megküzdeni az élettel, a belső feszültségeikkel. Az én családomban a nők tudják a titkokat, a családi történeteket, ők osztják meg a gyerekeikkel az emlékeket, olyanokat is akár, amit egy apa vagy egy nagybácsi soha, de soha nem mondana el. A férfiak inkább hallgatnak mifelénk, még akkor is, ha tudják a válaszokat. Nagyon sokkal tartozom a nőknek, akik alakították az életemet.

Az első három könyvedben olyan témákat jársz körbe, mint a migráció, az iszlám szélsőségek, a homoszexuálisok helyzete Szenegálban… Ezek a te ügyeid, a te témáid voltak, vagy egy fiatal szerző számára megkerülhetetlen, hogy ilyen komoly témákról írjon, s hogy így tegye le a névjegyét?

Ezek a könyvek mind egy-egy nagyon konkrét politikai-társadalmi szituációhoz kapcsolódtak, megvolt a maguk aktualitása. Az elsőt, az iszlám szélsőségekről szólót, akkor írtam, amikor Malit megszállták 2012-ben, a másodikat egy szicíliai utazás inspirálta, ahol menekültekkel találkoztam, a harmadik pedig egy emlékből született, a homoszexuálisok elleni nagyon durva erőszak emlékéből. Mindent egybevetve, azt hiszem, igazad van. Fiatalon néha talán túl komolyak vagyunk, és meg kell tapasztalni, hogy az életen nevetni is lehet, hogy lehetünk könnyedebbek. Könnyedebbnek lenni nem azt jelenti, hogy nem veszel valamit komolyan, de ezt tanulni kell. Nekem is meg kellett tanulnom, hogy lehet másképp is írni.

A mostani könyved nyelvezete például sokszor egészen költői, de két-három ilyen lírai mondat közé elrejtesz hihetetlenül szellemes, szórakoztató, sokszor vicces gondolatokat. Olykor úgy tűnt, még az öniróniától sem riadsz vissza.

Mit mondhatnék, próbálkozom. Az irodalom komoly dolog, úgyis kell kezelni, ha író akarsz lenni, de még akkor is, ha olvasó. Mindez viszont nem zárja ki, hogy élj az iróniával, az öniróniával, a humorral. A dráma mellett mindig ott a komédia is, erről az egyensúlyról alkotóként sem szabad elfelejteni.

Számodra az olvasás, az irodalom igazi élet-halál kérdés, írni és olvasni is ebben a szellemiségben kell, legalábbis a könyved ezt üzeni. Na de van egy sor olyan könyv, amely csupán elég jó, de nem mestermű, sőt vannak kifejezetten rossz művek is. Ezeket is ezzel az attitűddel kell kézbe venni?

Hát persze, hogy találkozunk rossz könyvekkel, sőt írunk is rossz könyveket. Amikor arról beszélek, hogy komolyan kell venni az olvasást, arra gondolok, hogy teljességgel jelen kell lenni annak a könyvnek az olvasásában, még akkor is, ha az a könyv nagyon rossz, és elfelejted, amint leteszed. Olvasó embernek lenni, életforma.

És amikor szórakozásból olvasunk? Vagy kikapcsolódásból?

Olyan is van. De az, ami megmozgat, ami igazán megérint, nem a szórakozás, hanem valami sokkal mélyebb. Aki komolyan veszi, annak ez nem csak valami háttérprogram, valami köztes elfoglaltság.

Hanem a személyisége része?

Úgy van! Amit olvasol, az előkerül mindenhol, baráti beszélgetésekben is, és nem azért, mert mindig irodalomról beszélsz, hanem azért, mert mélyebben gondolkodsz dolgokról. Amikor bajban vagy, vagy csak egy nehéz helyzetben, akkor eszedbe jut egy könyv, egy karakter, ami segít, ami példa lehet. Az olvasmányaid és az életed sokszor jobban összeérnek, mint gondolnád. És óriási szerencse, hogy nem csak remekműveket olvasunk, hogy nem minden könyv jelent revelatív élményt. Nem vagyok benne biztos, hogy képesek lennénk túlélni, hogy minden könyv, ami a kezünkbe kerül, ennyire mélyen érint bennünket. Mégiscsak emberek vagyunk, akik néha nagyon gyengék, elveszettek, és valami egészen egyszerűre van szükségünk ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni.

Az első három könyved után mennyire jelentett kihívást, hogy megteremtsd ezt a félig valós, félig fikciós világot Az emberek legtitkosabb emlékezetében?

Ezt volt a legnehezebb megírni, bár a nagyrészét a pandémia alatt írtam, amikor azért sokkal jobban ráértem. Nem volt választásom, leültem és dolgoztam. A nehézsége abban állt, hogy ez volt a legszemélyesebb könyvem abban az értelemben, hogy nagyon sok olyan kérdést feszegetek benne, amik a sajátjaim, amik engem is foglalkoztatnak. Most sokkal inkább érintett voltam a történetben, és ez sokat kivett belőlem. Mindazonáltal biztos vagyok benne, hogy most ennek kellett következnie, eljött az idő, hogy megírjam ezt a könyvet. Egyszerre álltam nagyon közel ehhez a regényhez, és tudtam távolságot is tartani tőle, az általad is emlegetett önirónia is emiatt tűnik fel benne. Ez biztosított teret köztem és a történet között, ezért lehet ez a regény fikció, és nem valamiféle burkolt önéletrajz. Nehéz volt, hiszen Diégane kérdései az enyémek is, de úgy kellett beszélnem róluk, hogy saját magamat ne toljam túlzottan előtérbe.

A könyv középpontjában egy plágiumbotrány áll, irodalomtörténészek állítják, hogy a Diégane-t is lenyűgöző könyv, Az embertelenség labirintusa valójában egy eredetmítosz, amit a szerző, Elimane, sajátjaként jelentetett meg. Na de akkor minden plágium, amikor egy szerző mítoszokhoz, bibliai történetekhez nyúl vissza? Vagy plágiumok volnának azok a Disney mesék, amelyek Shakespeare drámákat alakítanak át?

A plágium nagyon összetett kérdés. Vegyük az irodalmat: mind tudjuk, hogy az írók olyan motívumokat, témákat vesznek elő, amiket más formában ugyan, de már megírtak korábban is. Néha felismered, hogy mi inspirálta, a referenciákat, és ez tulajdonképpen baromi érdekes. Néha viszont, valamiért, én sem értem, hogy miért, azt mondják, hogy ez bizony plágium. Plágium, mert ez és ez a szerző korábban hasonló világot teremtett, hasonló történetet írt meg. Szerintem mindig az a kérdés, hogy a szerző, aki elköveti a plágiumot, milyen szerepet tölt be az irodalmi kánonban.

Az én könyvemben nyilván az a kérdés, hogyha Elimane egy fehérbőrű, francia szerző lett volna, és ugyanezt csinálja, akkor is plágiumbotrányba keveredett volna? Ouologuem, aki Elimane karakterét ihlette, ugyanígy járt, és nála is ugyanez volt a kérdés. Ha ő a kánon része lett volna, ha a saját kánonjának örökségével játszik a szövegében, akkor is meghurcolták volna? Plagizálás dolgában szerintem nincs abszolút igazság, ez egy relatív dolog. Ki követi el, és ki mondja, hogy ez plágium? De főleg, miért mondja?

Franciaországban élsz, ott is tanultál, de Szenegálból származol, egy francia gyarmati országból. Milyen a viszonyod Franciaországgal? A társadalommal vagy a nyelvvel?

Még Szenegálban tanultam meg franciául, ez az egyetlen nyelv, amelyen írni tudok. Beszélek egy bizonyos szenegáli nyelvjárást, de mivel iskolában sosem tanultam, így írásban nem tudom kifejezni magam vele. Politikai döntés volt, hogy 90-95 százaléka a diákoknak franciául tanuljon írni és olvasni, de ha lett volna lehetőségem, hogy az igazi anyanyelvemen is megtanuljak írni, akkor úgy írnék. Ki tudja, egy nap még ez is eljöhet, de ezzel együtt is, én szeretek franciául írni. Hihetetlenül érdekes, hogy nem ez az anyanyelvem, és ettől elég problémás a kapcsolatunk. Szeretem, de néha nehéz kifejezni magam, megtalálni a kifejezéseket bizonyos érzések, tapasztalatok leírásához.

Ami Franciaországot illeti, ez egy ország, ahol szeretek élni, de mivel nem vagyok francia, mivel én egy külföldi vagyok, tudom szeretni, és nagyon erősen kritizálni is, ha szükséges. És sokszor szükséges. Szabadon teszem, hiszen nem az én országom, bármennyire szeretem is. A gyarmatosítás például még mindig nincs feldolgozva, nem beszélnek róla eleget az iskolákban, még mindig nem nagyon értik, mi történt, és annak milyen hatásai vannak. Viszont látom, hogyha lassan is, de változnak a dolgok. Sok nyugat-afrikai bevándorló, olyanok is, akik már Franciaországban születtek, felszólalnak, és azt mondják, nem söpörhetjük a szőnyeg alá ezt a történetet, foglalkozni kell a kolonializmus hatásaival. Mert a gyarmatosítás nem csak a gyarmatosított országokra hatott, de Franciaországra is, sőt hat ma is. Óriási veszélyekkel járhat, ha ezt nem ismerik fel, mert az azt jelenti, hogy elfelejtik, vagy ignorálják a történelmük egy részét, és ezáltal a népük egy részét is.