Kormos Lili Nem csak dalok

Presser könyve

Nem tudom, kinek mi az első élménye Presserről, nekem, azt hiszem, a Csak dalok cd, ami talán az első volt a szüleim későbbi gyűjteményében, miután megvették, napokig szólt otthon a Rozsdás szög. Biztos nem csak az szólt, de én arra emlékszem leginkább. Aztán jött a Padlás, előkerültek a nagymamámnál őrizgetett LGT lemezek és Presser Gábor zenéje az életem részévé vált.

Amivel nyilván nem állítok sokat, generációk zenei világát határozta és határozza meg a munkássága, legyen szó a saját dalairól, az Omegás vagy az LGT-s időkről, a Képzelt riportról, a Padlásról, vagy azokról a dalokról, amiket ő írt másoknak. Úgyhogy mikor megjelent a Presser könyve I. nagyon kíváncsi voltam, hogy látja ő ezt az egész nagy történetet, egyáltalán, az piszkálta a fantáziámat, hogy áll össze egy ilyen könyv? Már csak azért is, mert az életrajz közismerten nehéz műfaj, még akkor is, ha másra bízzák a feladatot, de ha valaki magáról írja, akkor különösen. Nehéz szelektálni, nehéz megtartani az egyensúlyt, hogy elég intim legyen ahhoz, hogy érdekes legyen, és többé váljon puszta kronológiánál, de ne legyen túl intim, ne váljon bulvárossá, és akkor a formai kérdésekről nem is beszéltünk. Amikor pedig egy szöveggel kapcsolatban ennyi nehéz döntést kell meghozni, akkor néha a legjobb az, ha a szerző elengedi a kötöttségeket, írja úgy, ahogy csak ő tudja. Elvégre az ő sztorija, róla szól ez az egész, és talán fontosabb is, hogy mire az olvasó az utolsó oldalra ér, a sok kisebb-nagyobb töredékből összeálljon a nagy(obb) kép, mint az, hogy minden dátum, helyszín, szám-személy, esemény stimmeljen.

Ilyen ez a Presser életrajz is, mindjárt az elején tisztázza, hogy minden, ami az előszó után következik, az ő szubjektív sztorija, nagy valószínűséggel mindig lesz, aki ugyanarra az eseményre másképp emlékszik, nincs olyan, hogy egy történet, mert annak az egynek kismillió leágazása lehet, amik talán épp olyan fontosak, mint a kiindulási pont maga. A könyv például úgy kezdődik, hogy Presser Gábor és Laux József az Omega zenekar képviseletében ott állnak a Magyar Televízió Szabadság téri székházában épp egy nagyon fontos emberrel való találkozóra várva, de mielőtt még kiderülne, mi is a találkozó célja, Presser tesz egy kitérőt Klein bácsinál, az idős szabónál, elmeséli a kifordított zakó történetét, ahonnan eljut Esterházy Péterig, hogy utána visszakanyarodjon a Szabadság térre és elárulja, miért volt jelenésük a „nagyembernél”. A könyv tele van ilyen csapongásokkal, de a csapongás, számomra legalábbis, nem válik a szöveg kárára, mert egyrészt követhető, a mindenféle kanyaroktól függetlenül könnyen fel lehet venni a fonalat, másrészt pedig, ezek a történetek érdekesek. Érdekesek, mert bepillantást engednek egy olyan világba, amelynek nem voltam, nem is lehettem volna a részese, közel visznek olyan emberekhez, akiknek a művészetét, a tehetségét sokra tartom, majd végül kirajzolódik egy olyan élet képe, amilyet talán mindannyian szeretnénk élni és most nem arra gondolok, hogy mindenki zongorista/zeneszerző/énekes akar lenni titkon.

Hanem arra, és ebből az egyetlen megállapításból azt hiszem, sok más is következik, hogy a nehézségekkel, meg a kikerülhetetlen mélypontokkal együtt is, ha valaki azt csinálhatja egy életen át, amit szeret, ha ki tud teljesedni abban, amihez tehetsége van, ha megtalálják egymást a megfelelő emberekkel és odaférnek a kihívást jelentő feladatokhoz, akkor az jó élet. Akkor az olyan élet, amelyben jó lenni, akkor abban megvan a szabadság és azt hiszem, ez a szabadság az, ami a szövegen is érezhető, amitől nekem legalábbis, nagyon jól esett több mint ötszáz oldalon keresztül Presser Gáborral tartani. Mert körülbelül az első oldaltól kezdve el tudtam fogadni, hogy különösebben szigorú keretezés nélkül fogunk menni előre, egyik történet következik a másik után és még az is lehet, hogy nem fognak szorosan kapcsolódni egymáshoz, de egy Csapó Gáborral kötött „sportfogadás” 64 gombóc fagyi elfogyasztásáról, vagy egy hangszerbe költözött pele pont úgy releváns részei a könyvnek, mint egy lengyelországi turné leírása, egy lemezfelvétel – vagy épp a Képzelt riport születése.

Ahogy ebből a szabadságból fakad, azt hiszem, a könyv egyik legnagyobb erénye is, hogy bár maga a műfaj magában hordozza a lehetőséget, Presser nem ülteti fel az olvasóit a nosztalgiavonatra, nem állítja, hogy régen minden jobb volt, hogy az volt az aranykor, mikor az Omegában vagy épp az LGT-ben zenélt. Minden történetnek megvan a maga helye és a megfelelő hangsúlya, érezni lehet, ha valami kitüntetett pillanat volt, azt is, ha szomorú, azt is, ha a mai napig nem egészen gyógyult be a seb egy-egy tüske nyomán, de nincs görcsös kapaszkodás, mintha a múltja lenne az egyetlen, ami meghatározza és mindazzal, ami a jelenben történik, már nem lehetne mit kezdeni. Kevés kiábrándítóbb dolog van, mint amikor valaki belemerevedik abba, ami egyszer volt, vagy ami egyszer ő volt, és nem tud ellépni tőle.

Szabálytalan életrajznak szabálytalan az ajánlója is, most én is elengedtem a kereteket, és írtam, ahogy jött, van, amikor csak így tud sikerülni. Mert nagyon szerettem ezt a könyvet, legszívesebben ennél sokkal lelkesebben ajánlgatnám mindenkinek, na de mégis vannak ugye határok, meg nem is tudnám egy szóban, vagy egy határozott, kerek mondatban összefoglalni, hogy miért is ajánlom. Talán azért, mert jól esett olvasni. Tényleg kilépő volt a valóságból Presser világa, ahol minden az utolsó sarokig tele van zenével és sokkal többet most nem is kérhettem volna egy könyvtől, mint hogy vigyen jó messzire attól, ami éppen körülöttem van. Úgyhogy, aki a következő két hétben testben és fejben is szabadságolná magát ebből a nagyon furcsa 2020-as évből, az kezdje el bátran olvasni a Presser könyvet, nem bánja meg.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.