Kormos Lili Nem tervezett életek

Carolina Setterwall: Reméljük a legjobbakat

Soha, senki nem úgy tervezi. Nem úgy tervezi, hogy elrontja, hogy tönkre teszi, hogy kimondja, hogy megbántja. Nem úgy tervezi, hogy baj lesz, hogy fájni fog, hogy egyik napról a másikra rombolódik porig minden. Nem készül válaszokkal a nehéz kérdésekre, nem készül forgatókönyvekkel arra, amit el sem képzelt, aztán egy reggel arra ébred, hogy el kell kezdenie élni egy olyan életet, amit soha nem tervezett.

Fura, ellentmondásos viszonyban vagyunk a halállal, a gyásszal, egyáltalán az elmúláshoz kapcsolódó érzésekkel: egyszerre szeretnénk távol tartani őket magunktól és teszünk kétségbeesett kísérleteket arra, hogy megfeledkezzünk róluk (legalább egy kis időre), és megyünk időről időre közel hozzájuk, bízva abban, hogy amit sikerül megismerni, azt talán megérteni is sikerül, és attól, amit megértünk, talán nem fogunk félni – vagy legalábbis nem annyira. Azt, hogy megérteni sikerül-e valaha, a magam részéről kétlem. Abban, hogy ez az egész véges, hogy elveszítünk embereket, akiket szeretünk, hogy a veszteségérzés és az azzal járó fájdalom a születésünktől az életünk részévé válik, kevés a ráció, de talán valamiféle békét lehet kötni ezzel az egésszel, és ezért jó, hogy bölcsebb, de legalábbis tapasztaltabb emberek készítenek filmeket, komponálnak rekviemeket és írnak könyveket a halálról, a gyászról, arról, miként tudtak úrrá lenni első ránézésre kezelhetetlen helyzeteken.

Carolina Setterwall Reméljük a legjobbakat című regénye vállaltan önéletrajzi alkotás arról, hogy egy harmincas éveiben járó nő egy reggel arra ébred, hogy a férje álmában meghalt, neki pedig el kell kezdenie élni egy olyan életet, amire nem készült, amit nem kért, amiben ott vannak ketten a kisfiával, és muszáj folytatni, csak még nem tudja, hogyan vágjon bele. Ebben eddig semmi különös nincs, az irodalomban se szeri, se száma a férjüket elvesztő nők történeteinek, amelyekben Carolinánál sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben lévő asszonyok kezdik újra, és állnak fel a legmélyebb gödrökből, de hát egyrészt nem lehet mindent úgy nézni, hogy másnak rosszabb, másrészt, van valami rendkívül különleges abban, ahogy ez a regény számot vet a fájdalommal, a veszteségérzéssel, egy új élet elkezdésének minden bonyodalmával.

 

A könyv egyik különlegessége a szerkezete. A múltról, a férjjel való megismerkedéséről, a közös élet kezdetéről, a gyerekvállalás időszakáról szóló fejezetek közé egy-egy jelen idejű fejezet van beiktatva, de nem csak úgy, hogy van egy flashback, aztán újra a mostban találjuk magunkat, nem, Carolina reflektál ezekre a múltbeli történetekre, magára, a férjére, a kapcsolatukra. Egyrészt nagyon klasszikus módon, mert azt kívánja, hogy bár csak minden a régi lenne, bárcsak visszakapná Akselt, bár ne mondta, tette volna ezt meg azt és így tovább. Ezek klasszikus érzések, mindannyian átmegyünk rajtuk és képesek vagyunk minden rossz szavunkban, felcsattanásunkban, a másiknak okozott kellemetlen percben a vég kezdetét látni, ennek a könyvnek a hőse viszont arra is képes, hogy elgondolkodjon azon: ha a gyász és a fájdalom szűrőit eltávolítja a kapcsolatukról, akkor vajon mi marad a helyén? Tényleg minden szép és jó lett volna, ha Aksel nem hal meg egy éjszaka? Tényleg éltek volna boldogan hárman, megtestesítve a tökéletes svéd családot? Vagy ez a kapcsolat egyáltalán nem volt annyira harmonikus, mint amennyire mindenki szeretné látni ebben a pillanatban? Ha Akselt nem veszíti el, ennek a házasságnak valószínűleg előbb vagy utóbb akkor is vége lett volna. Nagyon mást és nagyon máshogy akarók emberek a végtelenségig nem képesek engedményeket tenni egymásnak anélkül, hogy ne kezdjen valahol szakadni ez az egész – és ők nagyon mást és nagyon máshogy akartak. Csak ezt nehéz kimondani, pláne elfogadni akkor, amikor az ember épp az ördöggel is megalkudna azért, hogy visszakaphassa a másikat.

Setterwall képes olyan szituációkat is megmutatni, amelyek – persze csak utólag, a szöveget olvasva ilyen okos az ember – egyértelműen fájdalmas részei egy ilyen élethelyzetnek, mégsem számolunk velük. Ott vannak például Aksel szülei. Akiktől még akkor is nehéz lenne elszakadni, ha nem lenne Ivan, a kisunoka, aki örökre összekapcsolja őket, így viszont szinte lehetetlen. Ahogy lehetetlen nem a kapaszkodót, a régi, Aksellel teljes élet utolsó darabkáját látni a másikba, és nem kapaszkodni bele foggal, körömmel, mert ameddig közöttük a status quo a régi, addig olyan, mintha nem vesztették volna el egészen. Aztán, ahogy Carolina elkezd visszabotorkálni az életébe, ahogy kezd felszívódni lassan a fájdalom, ahogy ki tud már lépni abból a védelemből, amit az anyósa és az apósa jelentenek számára, úgy jelenik meg az első férfi is, és azt hiszem, bár tudom, ez furán hangzik, ez talán a könyv egyik legszebb része. Ahogy a fiukat gyászoló, a menyükbe és az unokájukba kapaszkodó szülők tudják, a józan eszükkel tudják, hogy Carolinának tovább kell lépnie, hogy nem maradhat örökre egyedül, hogy ez az élet rendje és így tovább, de mégsem tudnak teljesen felülemelkedni a fájdalmukon. Mert emberek, mert a legdrágábbat veszítették el, és mert ezt az egészet képtelenek máshogy értelmezni, mint a fiuk elleni árulást, ráadásul, ha Carolina leválik róluk, akkor tényleg az utolsó szál is elszakad, ami egy olyan élethez kapcsolta őket, amelyben Aksel még élt, ők pedig boldogok voltak. Sok szempontból tudnám még méltatni ezt a regényt, de talán az egyik legfontosabb dolog, amire ráirányította a figyelmemet, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni, főleg egy ilyen veszteségnél, hogy ez csak a mi fájdalmunk. Ettől csak mi szenvedünk, ez csak nekünk rossz. Miközben elég csak körbe nézni, és látjuk, hogy érnek el a gyász hatósugarai tőlünk a barátokig, a távolabbi rokonokig, hogy másnak is fáj, hogy más is megszenvedi, hogy ezzel az egész rettenetes élménnyel nem egyedül kell megküzdeni. Persze, nincs ember, aki az első sokkot átélve képes lenne ezt meglátni, és ezzel nincs is semmi baj.

Idő kell hozzá. Addig pedig, reméljük a legjobbakat.

 

 

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.