Szabó Brigitta Nők a műkereskedelemben

„A nő korábban fejlődik, de teljes férfiú-érettségre sosem jut: könnyebben tanul és felfog, de híján van a teremtő géniusznak. Dilettáns marad, és soha a művészetet és a tudományt előre nem viszi.” Szép kis idézet… Nos, ezt Martos Gábor, Önarckép nyaklánccal – Női alkotók a műkereskedelemben című könyvében olvastam és Madách Imre akadémiai székfoglalójából való. Attól a Madáchtól származik, aki hét nyelven beszélt, jogász, költő, drámaíró, akadémiai tag, a 19. század kultúrájának meghatározó alakja volt, s olyanokat is mondott/írt, hogy például, „A tett halála az okoskodás” vagy „Nem adhatok mást, csak mi lényegem”. Vagy azt, hogy „Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz/Évmilliókra lesz tulajdonod”. A nőket azonban inkább csak nézni szerette, s legfeljebb addig, amíg szépek voltak és fiatalok. Ahogyan ezt megfogalmazta: „Még a női szépség is a nemi fejlődéssel tart nyomot, s mindkettő virágzása összeesik, míg a férfiszépség a tetterő és lelki érettség idejében éri el teljét”.

Madách Imre nem volt és nem lenne ma sem egyedül ezzel a sajátos látásmódjával. Orbán Viktor miniszterelnök például nemrégiben egyszerűen leasszonyságozott egy Nobel-díj esélyes tudóst, Karikó Katalint, aki letette a technológiai alapjait annak a koronavírus elleni vakcinának, amellyel azóta a fél világot beoltották.

És akkor nem is értem, miért csodálkoztam végig Martos Gábor könyvét, amely azt mutatja be, hogy gyakorlatilag a művészetek kezdete óta milyen hátrányos megkülönböztetés érte azokat a nőket, akik festőecsetet ragadtak vagy ki akarták fejezni magukat a képzőművészet bármely területén. Döbbenetes alapadat: a világ ma legdrágább műtárgya 450 millió dollárért kelt el, természetesen férfi alkotta. Jason Bailey, az Artnome nevű műkereskedelmiadatbázis-blog alapítója, a szóban forgó, Leonardo da Vinci Salvator Mundi című képének sikeres árverése után fogta magát, és megnézte, hogy az általa legfontosabbnak tartott háromszáz női művész hogyan szerepelt az aukciókon, s azt látta, az alkotók egyéni csúcsaiért kifizetett összegek a háromnegyedét sem érték el annak, amit Leonardo da Vinci egyetlen képéért fizettek. A legdrágább női alkotás egyébként 44,4 millió dollárért talált gazdát, 2014-ben. Az anyai ágon magyar származású, a virágábrázolásairól híres Georgia O’Keefe, Jimson Weed/White Flower No.1 (Csattanó maszlag/Fehér virág No. 1.) című képe tartja ezt a rekordot.

Martos Gábor egyébként a könyv elején leszögezi, hogy: „Ön nem feminista művészettörténetet tart a kezében, és nem is „nőpolitikai”, „nőtársadalmi” vagy „genderszemléletű” művészet vagy műtárgypiaci elemzést”. Mint írja, tények és adatok sokaságát akarja megismertetni, némi háttérrel színezve, és innentől kezdve mindenki vonja le maga a saját tanulságát. A könyv szerint ezt elég sokan megtették, és még ennyien, akár meghatározó pozíciókból is, elkezdtek tenni a hátrányos megkülönböztetés ellen. Ennek köszönhető, hogy egyre több nő neve válik ismertté, s műveik értéke is elkezdett felkúszni a férfiaké közelébe. Vagyis: inkább csak úgy kezdeget felkúszogatni.

Ebben a cikkben lehetetlen mindazt a tudást, szakirodalmat, adatbázist, művészettörténeti kitekintést, tényeket és gondolatébresztőt átadni, amelyek a könyvben olvashatók. Ízelítőt azonban adhatok belőle, s ennek alapján eldönthető, hogy belevág-e az ember a közel ötszáz oldalas, lendületesen és szakmai alapossággal megírt mű elolvasásába.

„Do women have to be naked, to get into Met Museum?” Meztelennek kell lenniük a nőknek ahhoz, hogy bejussanak a Metropolitan Múzeumba? A kérdés a világhírű feminista művészcsoport, a Guerilla Girls 1989-ben készült, világhírű figyelemfelkeltő plakátján szerepel. Kiegészítve azzal a mondattal, amely szerint a Modern gyűjteményben az alkotók kevesebb, mint négy százaléka nő, de az aktok 76 százaléka nőnemű.

Itt jegyzem meg, hogy még meztelennek lenni sem volt mindig könnyű a képeken, ugyanis a katolikus egyház 1563 decemberében, a tridenti zsinaton kimondta, hogy a templomok művészeti alkotásaiban kerülni kell minden szemérmetlenséget, a megjelenő testeket nem ábrázolhatják olyan szépnek, amilyenek, nehogy vágyfelkeltőként funkcionáljanak. A spanyol egyház 1960-ban azt is megtiltotta, hogy valaki birtokoljon vagy külföldről vegyen aktképet. Mondjuk, a spanyol királyokat ez nem nagyon zavarta, többen is, de főleg IV. Fülöp összeszedette a tiltott képeket, a több száz másik mellett kilenc Tiziano-festményt is bújtató hely lett az, ahol „őfelsége ebéd után ejtőzik”. A rejtett szobák gyűjteménye a fénykorában 5539 alkotást tartalmazott. Már a kétezres években ugyan, de Spanyolországban történt az is, hogy Anastasia Bengoecha feminista író a nemzeti múzeumban, a Pradoban fényképeket készített magáról két ikonikus festmény előtt. Juan Carreno de Miranda, Habsburg Mária Anna, IV. Fülöp özvegye apáca ruhás, illetve Guido Reni, Kleopátra a kígyóval című képe előtt egy-egy transzparenst mutatott fel, az egyiken az állt, hogy „Nem szentek”, a másikon meg az, hogy „Nem kurvák”.

Érdekes képet mutatnak a nők helyzetéről a különböző szakmai tanulmányok és könyvek is. Giorgo Vasari (1511-1574) itáliai építész, festő, több mint ezer oldalas művészéletrajz összeállítást készített, s a 142 alkotóból egy nő művészt nevesített. De van ennél rosszabb is. Horst Waldemar Janson (1913-1982) német-amerikai művészettörténet professzor History of Art című kötete, amely négymillió példányban kelt el és meghatározó alapmű, a művészetek többszáz éves történetében egyetlen nőt sem talált, akit megemlíthetne. Nemrég, 2019-ben született meg erre a válasz, a világ egyik legnagyobb kiadója, a Phaidon megjelentette a Great Women Artists (Nagy női művészek) című kötetet, amelyben 400 női alkotót mutat be ugyanazokból a korokból, amelyekről Janson is írt.

Hogy ez hogyan történhetett? Nyilván sok oka van, Martos Gábor felvillantott néhányat. Például azt, hogy a nők évszázadokon át a férfiak által meghatározott és hozzájuk képest definiált személyekként létezhettek. Ebből pedig az következett, hogy a nők biológiailag nem képesek a magas művészet előállításához szükséges szellemi és manuális készségek elsajátítására, művelésére. Így aztán nem is képezhették magukat. Ha meg később igen, akkor közel kétszeres tandíjat fizettettek velük. Aztán, egészen az 1880-as évek végéig tiltották is nekik a meztelen modell utáni ábrázolást, vagyis nem festhettek sem aktot, sem az ilyen megjelenítéseket igénylő mitológiai, vallási vagy történelmi képeket. Maradt a tájkép, a portré és a csendélet. Továbbá a nehéz olajfestés helyett a könnyedebb rajz, a pasztell, esetleg az akvarell felé terelgették őket. Illetve azt látták szívesen, ha a nő csipkét ver, hímez, faliszőnyeget készít. Egészen a XX. század első feléig tartotta magát ez a nézet.

Nem véletlenül született meg Taylor Whitten Brown szociológus javaslata, hogy a képzőművészet területén is tegyék azt, amit a nagy szimfonikus zenekaroknál, ahol az egyes posztokra jelentkező zenészeket paravánok mögött hallgatják meg, így a kiválasztás csakis a teljesítmény alapján történhet meg, vagyis nem számít a nem, a bőrszín vagy a kor. Brown 2000-ben végzett kutatása szerint a „vak” meghallgatások bevezetése után 30 százalékkal több nő került be a zenekarokba, mint korábban.

Az önarckép nyaklánccal című könyv rengeteg kezdeményezést mutat be, amelyek a női művészek elismertetésért célozzák, s rengeteg adatot vonultat fel a jelenlegi helyzetről. Egy 2019-es kutatás szerint Londonban a nagy kereskedelmi galériák által képviselt művészek mindössze 28 százaléka nő, a nem kereskedelmi galériákban pedig a kiállítások csupán 22 százalékát szentelték nőknek. Ugyanott az árveréseken az eladások 88 százaléka kötődik férfihoz, a Sotheby’s kortárs művészeti aukcióin a tételek alig három százalékát készítette nő. Egy 2008-2018-as időszakot átölelő svájci felmérés sem mutat sokkal jobb képet, ott az egyéni tárlatok 26 százalékát szentelték nőknek. A San Franciscóban működő Public Libery of Science 2019-ben tette közzé, hogy mintegy 10 ezer művésztől úgy 40 ezer műtárgyat kategorizáltak, s azt találták, hogy azok 87 százalékát férfi készítette – a készítők 85 százaléka pedig fehér bőrszínű volt. A New York-i Metropolitan Museum of Artban ennél is rosszabb a helyzet, ott nyolc százalék alatt van a női munkák száma. A brit Tate múzeumcsoport gyűjteményében 2014-ben 15 százalék volt a női munkák aránya. Vannak persze jó példák is, mint a Guggenheim Museum New York-ban, a Los Angeles County Museum, az ugyancsak New York-i Dia Művészeti Alapítvány vagy a londoni Victoria Miro Gallery.

Martos Gábor könyve rengeteg nőt mutat meg az olvasónak, egészen az 1500-as évekig visszamenőleg. Így tudhatjuk, hogy az első igazi sztár, Artemisia Gentileschi (1593-1652) volt, akinek a művei ma is forognak, s aki az első női tagja volt a firenzei Accademia delle Arti del Disegno-nak, vagyis a rajzművészek akadémiájának.

A könyv a női műkereskedőkről is mond érdekességeket. Megtudjuk például, hogy az első sztárcsináló Vincent Van Gogh sógornője volt, aki nélkül a művészt ma aligha ismernénk. A holland művész ma 16 képével szerepel a 30 millió dollár feletti adásvételek listáján, amelyek közül a legdrágább 82,5 millió dollárért kelt el. Johanna Van Gogh-Bonger 28 évesen maradt özvegy, Vincent halála után egy évvel a férje, Theo is meghalt, s amit ott hagytak neki, az csak a rengeteg kép volt. Ugyan azt javasolták, hogy nagyon gyorsan szabaduljon meg tőlük, helyette hozzáfogott egy komplett marketingstratégia megvalósításába. Hollandiába költözött, Bussumba, ott Jan Veth festő, költő, műkritikus szalonjába kezdett járni, ahol mindenki megfordult, aki csak számított az országban. Johanna őket használta fel, hogy minden lehetséges módon népszerűsítse sógorát. Aztán megkereste Vincent egykori barátját, Eugene Boch belga festőt, és neki adta az 1888 szeptemberében róla készült portrét azzal a feltétellel, hogy a halála utána a Louvre-nak adja azt. Majd új férjével több mint húsz kiállítást, szervezett, 1905-ben például a holland Stedelijk Múzeumban. Ez utóbbi különösen fontos volt a brandépítés szempontjából. A kiállításokkal, a megjelent cikkekkel Jo elérte, hogy Vincent egyike lett a legfontosabb modern művészeknek. A következő lépése a műkereskedelmi piacra való betörés volt, 10-15 százalékos jutalékot ajánlott annak, aki bejuttat egy képet valamely fontos köz- vagy magángyűjteménybe. Apránként adagolta az alkotásokat, nehogy sok legyen belőlük a piacon, és lemenjenek az árak. Ha nem mentek jól a dolgok, múzeumoknak, közgyűjteményeknek ajándékozott képeket. Sajtó alá rendezte első férje és Vincent 650 darabból álló levélváltását, majd 1962-ben megállapodást írt alá a holland állammal 200 festményre, 400 rajzra és 700 levélre – mindent Hollandiára hagyott. Így tekinthetjük meg ma a műalkotásokat Amszterdamban, a Van Gogh Múzeumban. Én láttam, s mondhatom, lenyűgöző.

Ja, és Pablo Picassot is egy nő tette naggyá, Berthe Weill, francia műkereskedő, aki a Montmartre-on működtette üzletét.

Martos Gábor kötetét a Typotex kiadó jelentette meg. A szerzőnek egyébként több könyve is van a műkereskedelem témájában, az egyik a 2018-ban megjelent, „Ilyet én is tudok” című. Amikor ebben a témában szokott posztolni a Facebookon, sokszor megállapítom, hogy ilyet tényleg én is tudok.

De mégsem.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.