2021-ben egy árverésen 9 millió forintért kelt el egy dedikált P. Howard-kötet, ez is a Rejtő-kultusz jele, vagy ennyire kevés a hozzá kapcsolódó tárgy, ami fennmaradt?

Ritkaság, mert hagyományos értelemben nem képződött hagyaték, s mivel sosem volt saját lakása, így például nem volt házikönyvtára. Személyes tárgyak, dokumentumok, szerződések se nagyon vannak. Kutatóként igyekszem utánajárni az összes lehetséges rokoni szálnak, de nem akadtam Rejtő-gyűjtemény nyomára senkinél. Az azonban nem zárható ki, hogy Rejtőhöz kapcsolódó (kéz)iratok később is előkerüljenek. Időről időre felbukkannak effélék, dedikációk, ezekről jobbára kiderül, hogy jobb-rosszabb hamisítványok, ezért is számítanak értékesnek a hiteles példányok.

Mi tette kiemelkedővé Rejtőt a ponyvaszerzők körében?

Rejtő műfajújító volt, a kalandregény humorossá tétele, a ponyva-paródia létrehozása az ő nevéhez fűződik. A ponyva vagy lektűr klisékből építkezik, szabályai meglehetősen zártak. Rejtő ezt a panelszerű építkezést újította meg a pesti humorral. Persze a humorának vannak irodalmi előzményei, Karinthynál, Heltai Jenőnél, de még Gárdonyinál is, sőt még régebben, Jókai korában – 19. századi élclapokban lelhetünk olyan poénokat, amelyek ma is megállják a helyüket. Amikor 1936-ban P. Howard álnéven elkezdett kalandregényeket írni, már évek óta ismert és sikeres kabarészerzőnek számított, de a két műfaj összepasszintása nem egy csapásra történt. Első regényeiben még csak nyomokban van jelen a humor, a harmadik könyvtől kapott lángra a ma is népszerű Rejtő-stílus. Ez már csak azért sem volt magától értetődő, mert a ponyvák kiadói a bevált kliséket tartották piacképesnek, üzleti kockázatot láttak a műfaji szabályok felrúgásában. Fennmaradtak Rejtő kiadóinak írott levelei, amelyek hosszas kifakadások a rákényszerített elvárásokkal szemben. Ezek a tíz-tizenkét oldalas szövegek egyszersmind Rejtő mentális betegségének lenyomatai, vagy épp a munkájára joggal hiú szerző megnyilvánulásai, s a munkamódszeréről is sokat elárulnak. Mivel könyvei hatalmas sikert arattak és nagy bevételt hoztak, a kiadói üzletpolitika végül is megengedte Rejtő műfaji határátlépéseit. Legfontosabb kiadójánál, a Novánál az járta, hogy az első kiadások (sárga) borítói a kalandregényes jelleget, a második (piros) kiadások borítói a humoros megközelítést hangsúlyozták.

Kik olvasták akkor ezeket a könyveket?

Mindenki. Még Babitsról is tudjuk, hogy olvasott P. Howardot, beszélgetőfüzeteiben az akkori legnépszerűbb íróként említi, kapásból nem is tudta megszerezni, igaz, aztán akadt más olvasnivalója is. A tízfilléres ponyvafüzetek, pengős könyvek tömegcikkek voltak, a kiadók az olcsóságra mentek. A savas papírra, kis betűkkel, keskeny margóval nyomtatott silány kiadványokat az olvasók kézről kézre adták, hamar elrongyolódtak. Amikor 1942-ben korlátozták a papírfelhasználást, a ponyvarendelet nem címeket tett indexre, ilyen tömegben ez lehetetlen lett volna, hanem általában az olcsó műfajt sújtotta. Persze a háttérben volt ideológia is: a kárhoztatott kiadványok megrontják a nemzet lelkét, megmételyezik az ifjúságot, miközben valójában a háborús propagandakiadványok papírigénye volt a meghatározó szempont. A ponyvák kilencven százaléka irodalmilag tényleg értéktelen, öt százaléka tűrhető, a többi jórészt közepes. Csak a legfelső egy százalék az, ami értékes, és Rejtő még abból is magasan kiemelkedett. Az irodalomtudomány ennek ellenére sem foglalkozott vele az 1980-as évek végéig, miközben Rejtő az egyik legkeresettebb író volt – spontán, nem kötelező olvasmány gyanánt.

És akkor miért változott meg a hozzáállás?