Kormos Lili Olvasni visszafelé

Szolláth Dávid: Mészöly Miklós

Mentegetőzve kezdem én is, mint Hildi a visszemlékezését Az atléta halálában. Hogy nem vagyok író, se irodalmár, de még magyar szakot sem végeztem, s egyáltalán, mit tudok én hozzátenni ahhoz, hogy valaki letett több mint 700 oldalnyi tudományos munkát az asztalra? Például azt, hogy Szolláth Dávid monográfiáját követően egészen más szemmel nézek Mészöly Miklósra, hogy egy másfajta olvasás lehetőségére hívta fel a figyelmemet – és ez még csak a személyes része.

Mielőtt a monográfia a kezembe került volna, annyit tudtam Mészöly Miklósról, hogy jelentős magyar író, Polcz Alaine férje és nagyjából itt meg is állt a tudományom, ráadásul korábban, elsősorban az időhiány miatt, egyszerűen csak elkezdtem könyveket olvasni, és néhány alapvető információ összegyűjtésén túl nem kutattam alaposabban sem a szerzőt, sem a mű keletkezésének történetét. Ez elfogadható, mert a legtöbb könyv így is érthető, sőt azt hiszem, a többség úgy olvas, hogy leveszi a polcról, elkezdi, befejezi és megy tovább, esetleg végez egy gyors Google-kutatást a szerzőről, de ez már tényleg a szorgalmasak kategóriája. Másrészt viszont, épp Szolláth Dávid munkája mutatta meg nekem, hogy akármilyen időigényes is, érdemes másképp csinálni. Az első Mészöly könyvemet ugyanis azután olvastam el, hogy elmerültem a monográfiában, és így az olvasás az eddigieknél sokkal mélyebb, sokkal komplexebb élménnyé vált.

Sok más mellett ugyanis a könyv egyik legnagyobb erőssége, számomra legalábbis biztosan, hogy ráirányítja a figyelmet a Mészöly-életmű, de akár általában a szerzői életművek összetettségének kérdésére, mindezt úgy, hogy közben Szolláth gondolatmenete egyszer sem esik szét, végig követhető és világos az, hogy honnan hova akar eljutni. A monográfia ugyanis nem egyszerűen egy az életmű felől közelítő tudományos munka, miközben valóban szól a legfontosabb, korszakokat meghatározó írásokról, szól azokról a tényezőkről, körülményekről is, amik formálták, alakították az egyes műveket. De Író és írásmű viszonyának kérdése csak az egyik aspektusa az életmű vizsgálatának, ha azonban meg akarjuk érteni, hogy azok az írások miért akkor születtek, amikor, miért olyanok lettek, amilyenek, mennyire jelentős vagy épp mennyire másodlagos darabjai az életműnek, számos más szempontot is figyelembe kell venni, és Szolláth könyve erre tesz sikeres kísérletet. Az egyes műveken keresztül mutatja be, hogy az életmű alakulásában éppúgy szerepet játszik az a korszak, amelyben a szerző felnő, mint az, amelyben érett íróvá válik. Bemutatja, hogyan formálja azt a magánélet (Mészölyről nehéz Polcz Alaine nélkül beszélni, a Pontos történetek, útközben kapcsán a könyv külön fejezetet szentel kettejük munkakapcsolatának), a kritikai fogadtatás, az irodalmi közeg, az, hogy értik vagy sem, amit Mészöly közvetíteni próbált a műveiben. Az atléta halála kapcsán ír például arról, hogy bár nagy számban voltak olyan kritikusok, akik politikai vagy személyes okokból akarták lehúzni Mészöly regényét, akadtak olyanok is, akik szerették volna támogatni, mégsem tudták, mert egyszerűen nem tudtak mit kezdeni ezzel a szokatlan elbeszélői stílussal, a váratlan tér- és időbeli ugrásokkal, és hiába akartak jót a szerzőnek, nem volt viszonyítási alapjuk, nem volt mihez képest, csak a „fülsértően” szokatlan szöveg volt, amelyre nem adhatták áldásukat, mert a végén ők tűntek volna dilettánsnak mindenki szemében. Ebből következik egy másik nagyon érdekes kérdés, amit Szolláth a Film kapcsán feszeget, vagyis az, hogy Mészöly nem került be a „magányos modernek zsúfolt arcképcsarnokába”, nem lett meg nem értett zseni, akinek a műveit agyonnyomta szerzőjük modernsége, írásai ugyanis előbb vagy utóbb elfoglalták az őket megillető helyet a magyar irodalomtörténetben, az előbb említett Film ráadásul nem csak utóbb, hanem már megjelenésekor korszakos műnek számított. Kevés dolog igazolhatná annyira, hogy Mészöly már életében nagy író volt, mint az, hogy úgy tudott folyamatosan megújulni, más és más stílusokban jelentőset alkotni, hogy a stílusváltások nem kapkodásnak, koncepciótlan kísérletezésnek tűnnek. Nagyon is tudatos irányváltások ezek, fordulatok, amelyeknek akkor jött el az idejük, amikor úgy tűnt, az addig járt úton már nem tud mit felfedezni, nem tud új hangokat megszólaltatni. Ezek egyrészt nyilván az ő tehetségéből következnek, másrészt, mint arra a könyv maga is rámutat, olyan világirodalmi „trendek” hatásai, amelyek vasfüggöny ide vagy oda, elérték Mészölyt. Ezeket ugyanakkor nem pusztán másolta, hanem saját stílusa szerves részévé tette, és idővel képes volt elszakadni is tőlük, sőt akár vitatkozni is velük (ld. 8. vita a mesterrel).

És ha már a mesternél tartunk, a monográfia másik óriási húzása az én szememben az, hogy nem csak egyirányú megismerési lehetőséget kínál, nem csak azt mutatja meg, hogyan lehet Mészöly felől megismerni Mészöly Miklóst. Szolláth arról is ír, hogy kik voltak Mészöly tanítványai, az írói pályájuk kezdetén körülötte mozgó szerzők, akik túlzás nélkül állíthatom, a mai magyar irodalom csúcsát jelentik (Esterházy, Krasznahorkai, Nádas, Németh Gábor, Márton László stb…). Olyan szerzők számára volt mester és apafigura, akik nélkül a kortárs magyar irodalom teljesen más képet mutatna, és akiknek a művei teljesen másképp mutatnának Mészöly nélkül. Vagyis a könyv arra is lehetőséget kínál az olvasóknak, hogy felőlük, a ma ismert és népszerű szerzők felől közelítsenek Mészölyhöz, hogy előbb ismerjék meg Márton László Árnyas főutcáját, Esterházy Függőjét vagy épp Nádas egyik csúcsművét a Párhuzamos történeteket és utána olvassák Az atléta halálát vagy épp a Filmet.

A monográfia nem csak saját tudásra, megállapításokra hagyatkozik, Szolláth Dávid műve hivatkozásokkal, idézetekkel gazdagon alátámasztott alkotás, némileg ez is hozzájárult a megilletődöttségemhez: hát mit is mondhatnék én arról a műről, amit szemlátomást évtizedes kutatómunka előzött meg, s amelyhez képest még most is csak kapirgálom a Mészöly-jelenség felszínét.

Mindazonáltal óriási élményt jelentett, hogy megmutatta a „visszafelé olvasás” különlegességét, azt, hogy az előzetes tudás, egy esetleges értelmezési keret nem vesz el semmit abból az élményből, amit utóbb nekem jelent majd egy-egy regény, sőt hozzátesz ez a tudás. Olyan ez, mint valamely különleges ételt megkóstolni: mondhatjuk egyszerűen azt, hogy sós, vagy kérdezhetünk az alapanyagokról, a fűszerezésről és megállapíthatjuk, hogy mitől is vannak harmóniában az ízek a tányérunkon. Ez a monográfia sem csak annyit állít, hogy Mészöly Miklós nagy író volt. Azt is megmutatja, mitől volt az.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.