Kormos Lili Párterápia Nick Hornbyval

Nick Hornby: Egy házasság helyzete

Louise és Tom házasok. A nő orvos, a férfi zenekritikus, negyvenes éveikben járnak, két fiuk van meg egy megfáradt kapcsolatuk és egy félrelépés, ami választás elé állítja őket: szakítanak, vagy együtt mennek tovább? Hogy ezt eldönthessék, párterapeutához fordulnak.

Minden bizonnyal, ha ezt a történetet Woody Allen írja, akkor a terápiás ülések hol vidám, hol szomorú, hol abszurd pillanataiba nyertünk volna bepillantást, de mivel Nick Hornby jegyzi ezt az egyébként forgatókönyvnek készült sztorit (Chris O’Dowd és Rosamund Pike főszereplésével forgattak sorozatot belőle), így a párral egy, a terapeutájuk rendelőjével szemben lévő pubban találkozunk hétről-hétre. Egy pohár fehér bor és egy korsó sör mellett beszélgetnek, hol megengedőbb, hol feszültebb hangnemben, elképzelt és megtörtént helyzetekről, régi sérelmekről, szexről meg annak hiányáról, és időnként kifigyelik az ülésük előtt távozó párt, hogy az ő feltételezett kapcsolatukon mérjék le: menthető-e még a házasságuk?

Ez a tíz, egyébként rövid fejezetből álló könyv, bizonnyal nem a legkiemelkedőbb Hornby alkotás, még forgatókönyvnek sem, viszont hozza azt, amire ő igazán képes: emberi, szerethető figurákat hozni, mindannyiunk által ismert élethelyzetekben. Louise és Tom nem szélsőséges figurák, nincsenek durva veszekedéseik, nincs óriási szenvedély, az ember, olvasva a beszélgetéseiket, kicsit úgy érzi, hogy talán nincs is akkora baj köztük, miközben a szöveg dinamikája azért végig érezteti velünk, hogy ők ketten épp nagyon vékony vonalon egyensúlyoznak és még nem dőlt el, merre billennek a végén. A Tolnai Katinka fordításában megjelent szöveg egyik legnagyobb erőssége szerintem pont az, hogy attól, mert vannak benne kihagyások, mert nem árul el minden részletet, nem tárja fel ennek a két embernek a kapcsolatát teljes egészében, mégis képes arra, hogy azokat az érzéseket, amelyekre szükségünk van ahhoz, hogy értsük őket, hogy együtt tudjunk érezni velük, beindítsa. Úgy működik, mint az interneten terjedő mémek legfrappánsabbjai: olvassuk és közben azt érezzük, hogy ó, igen, ezt én is ismerem.

Pedig azt hihetnénk, hogy hétköznapisággal már nem sok mindenkit lehet megfogni, bár véleményem szerint ez egy nagy tévedés. Az ilyen és ehhez hasonló hétköznapi történetek tudnak sokszor a leginkább segíteni vagy megnyugvást hozni, ezeket olvasva lehet csak igazán azt érezni, hogy egyrészt nem vagyunk egyedül, másrészt még a reménytelennek tűnő helyzetekből is tovább lehet lépni. Lehet, hogy nem győztesként, de nem is megsemmisülve – és sokszor már ez is eredmény. A Hornby által elképzelt házaspár valószínűleg úgy él, mint a legtöbb, hozzájuk hasonló páros a világon: együtt vannak, élik az életüket, dolgoznak, gyerekeket nevelnek, nem analizálják túl a kapcsolatukat és szeretik egymást, bár erről talán még ők maguk is megfeledkeznek néha. No, nem abban az értelemben, hogy meggyűlölnék a másikat, hanem úgy, hogy a mindennapos őrlésben elmarad a megállapítás, hogy persze a gyerekek, meg a sok közös év, meg a minden, de végső soron én mégis azért vagyok ezzel az emberrel, mert szeretem. Megvannak a sérelmeik, megvannak a félreértéseik és sokszor a saját frusztrációik miatt haragszanak egymásra. Tomnak van egy enyhe életközepi válsága, úgy érzi, nem vitte sokra, és zenei újságíróként a világ elhúzott mellette, mégis úgy gondolja, hogy a felesége az, akinek ő kevés, aki talán egy picit le is nézi. Louise negyvenéves, kétgyerekes nőként nyilván küszködik az öregedés gondolatával, folyton megkérdőjelezi a nőiességét, a vonzerejét, de azt mondja, Tom nem találja őt se szexinek, se kívánatosnak. Képesek összeveszni azon, hogy milyen lenne a fiktív életük, ha elválnának vagy esetleg meg sem ismerkedtek volna, miközben a szavaikból világosan látszik, hogy még akkor sem tudnának elképzelni egy életet a másik nélkül, ha nem jönnek össze, lesznek házasok és születnek gyerekeik.

Miközben az Egy házasság helyzetének a felszínen az a tétje, hogy ők ketten mit kezdenek majd egymással a terápiás ülések végeztével, Hornby azért ennél érdekesebb kérdéseket is fölvet, csak ezek a fehérbor és sör mellett bonyolódó párbeszédek közé ügyesen el vannak rejtve. Hogy például mi hoz össze két embert. Vagy ami ennél is fontosabb: mi tartja össze őket? Mi számít igazán? A közös érdeklődés? Az azonos társadalmi közeg? A fizikai vonzalom? Louise falja a skandináv krimiket, kosztümös sorozatokat néz és a Brexit ellen szavaz, Tom született bölcsész, xboxozik és a Brexit mellett szavazott. Nem igazán értik a másik érdeklődését, és így, listába szedve, azt sem feltétlenül, hogy kerültek ők ketten egymás mellé. Miközben erre próbálnak rájönni, sokszor egészen bagatell megállapításokat tesznek, talán épp azért, mert erre a kérdésre nincs egzakt válasz. Csomó mindenen múlhat egy kapcsolat sikere, mégsem létezik pontos lista, amin tételeket gondosan kipipálva el lehet jutni az igazihoz. Tökéletes egyezés mellett is beszakadhat alattuk a jég, és homlokegyeneset különböző politikai nézetek ellenére is együtt maradhatnak. Erre az egészre talán az a dialógus világít rá a legszebben, amikor az épp soros találkozójuk előtt Tom SMS-t ír a feleségének, hogy már alig várja, hogy lássa. Elvileg Louise megkapja a várt törődést, figyelmességet, mégsem tud mit kezdeni a férje gesztusával, mert az olyan fura, olyan idegen tőle, inkább zavarja, mintsem jól esne neki, meg is kéri, hogy ne tegyen ilyet többet. Végül eljutnak oda, ami talán minden hosszú kapcsolat egyik legnagyobb dilemmája, hogy vajon miért is akarjuk megváltoztatni a másikat, ha aztán nem tudunk mit kezdeni a változással?

Louise-nak és Tomnak nincs különösebb titka, szeretik egymást. Hornby pedig ezúttal is megveregeti az olvasói vállát, mintha csak azt mondaná: nem kell félni. Szeressetek és minden oké lesz.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.