Kormos Lili Pop, csajok, Budapest

Németh Róbert: Nem vagyok itt

Tudom, nagyon rizikós a címválasztás, de ha tovább olvasnak, talán kiderül, hogy mégsem annyira. Mikor befejeztem Németh Róbert  Nem vagyok itt című első regényét, sok minden más mellett egyből eszembe jutott Nick Hornby klasszikusa, a Pop, csajok, satöbbi. Nem azért, mert Németh regénye Hornby-koppintás, nem azért, mert annak a magyar megfelelője kívánna lenni. A Nem vagyok itt önálló, saját hanggal és hangulattal rendelkező mű, de épp ez a hangulat piszkált föl bennem valamit, valami nagyon hasonlót ahhoz, amit Rob Gordon sztorija kapcsán is éreztem.

Ha nem félnék rettenetesen a „generációs” jelző használatától, akkor azt írnám, hogy a Nem vagyok itt generációs regény. Egyébként szerintem az is, csak az elmúlt néhány évtizedben sikerült egy kicsit ezt a kifejezést túltupírozni, és mindenki valami nagyot, valami őrülten jelentőset vár tőle, valamit, ami úgy megragadja egy korszak grabancát, hogy alig győzzük bámulni. Ráadásul mindenki az adott generációt érintő nagy eseményre fókuszál, ami így jellegénél fogva ellopja a show-t a közben azért többé kevésbé változatlanul ketyegő hétköznapok elől. Pedig hát a generációs élmények alapvetően a hétköznapokból táplálkoznak, azok az emberek, helyszínek, szokások alakítják őket, akikkel/amikkel nap mint nap találkozunk, és nagyjából rajtuk keresztül lesz bármilyen viszonyunk a nagy fordulópontokhoz is. Amikor tehát valaki arra vállalkozik, hogy legalább a saját benyomásain keresztül megpróbálja megragadni azokat a tapasztalatokat, amik az ő korosztályát meghatározták, akkor persze érdemes körbepillantani és látni a nagy egészet, de az élményanyag végül tényleg a sok kicsiből fog összeadódni.

A Nem vagyok itt főhősét, Pétert, épp akkor ismerjük meg, amikor elköltözik a feleségétől és a gyerekeitől, ott ül egy kis garzonlakás galériájának meg a közepesen nyomasztó új élete kezdetének a peremén, és emlékezik. Nem nosztalgiázik, ez fontos, hanem emlékezik, ahogy valamennyien szoktuk a nagy fordulópontok környékén, amikor végigveszünk minden korábbi eseményt, és próbálunk egy olyan sztorit összekalapálni belőlük, amelynek logikus következménye, hogy ott tartunk, ahol tartunk. Ilyenkor minden számít, minden kis részletnek jelentősége van, és úgy tekintünk rájuk, mintha kivétel nélkül mindegyik többé-kevésbé evidens üzenetet hordozott volna arról, hogy mi is vár ránk a következő kanyarban. Péter is végigvesz mindent, az időben és az események között ide-oda ugráló fejezetekből megismerhetjük a családját, amely olyan, mintha valaki katalógusból rendelte volna meg a „20. századi magyar család” alapcsomagot, munkaszolgálatot megjárt és Felvidékről kitelepített nagyszülőkkel, polgári nevelést kapott anyával és munkás lakótelepről érkező apával. Apa, anya, kistesó, lakótelep, foci a grundon és így tovább. Látjuk a kis Pétert, a kamaszt, az egyetemistát, a csajokkal bénázót, aki szerez és aki elveszít barátokat, aki mindent másképp akar csinálni, mint az anyjáék – és aki egy kicsit mindent ugyanúgy csinál.

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor ezzel hozzájárul a Jelen független szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas, sokszínű, kritikus elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Kérjük, jelentkezzen be, ha Ön már regisztrált előfizető.

A Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A lap újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!