Kormos Lili Pop, csajok, Budapest

Németh Róbert: Nem vagyok itt

Tudom, nagyon rizikós a címválasztás, de ha tovább olvasnak, talán kiderül, hogy mégsem annyira. Mikor befejeztem Németh Róbert  Nem vagyok itt című első regényét, sok minden más mellett egyből eszembe jutott Nick Hornby klasszikusa, a Pop, csajok, satöbbi. Nem azért, mert Németh regénye Hornby-koppintás, nem azért, mert annak a magyar megfelelője kívánna lenni. A Nem vagyok itt önálló, saját hanggal és hangulattal rendelkező mű, de épp ez a hangulat piszkált föl bennem valamit, valami nagyon hasonlót ahhoz, amit Rob Gordon sztorija kapcsán is éreztem.

Ha nem félnék rettenetesen a „generációs” jelző használatától, akkor azt írnám, hogy a Nem vagyok itt generációs regény. Egyébként szerintem az is, csak az elmúlt néhány évtizedben sikerült egy kicsit ezt a kifejezést túltupírozni, és mindenki valami nagyot, valami őrülten jelentőset vár tőle, valamit, ami úgy megragadja egy korszak grabancát, hogy alig győzzük bámulni. Ráadásul mindenki az adott generációt érintő nagy eseményre fókuszál, ami így jellegénél fogva ellopja a show-t a közben azért többé kevésbé változatlanul ketyegő hétköznapok elől. Pedig hát a generációs élmények alapvetően a hétköznapokból táplálkoznak, azok az emberek, helyszínek, szokások alakítják őket, akikkel/amikkel nap mint nap találkozunk, és nagyjából rajtuk keresztül lesz bármilyen viszonyunk a nagy fordulópontokhoz is. Amikor tehát valaki arra vállalkozik, hogy legalább a saját benyomásain keresztül megpróbálja megragadni azokat a tapasztalatokat, amik az ő korosztályát meghatározták, akkor persze érdemes körbepillantani és látni a nagy egészet, de az élményanyag végül tényleg a sok kicsiből fog összeadódni.

A Nem vagyok itt főhősét, Pétert, épp akkor ismerjük meg, amikor elköltözik a feleségétől és a gyerekeitől, ott ül egy kis garzonlakás galériájának meg a közepesen nyomasztó új élete kezdetének a peremén, és emlékezik. Nem nosztalgiázik, ez fontos, hanem emlékezik, ahogy valamennyien szoktuk a nagy fordulópontok környékén, amikor végigveszünk minden korábbi eseményt, és próbálunk egy olyan sztorit összekalapálni belőlük, amelynek logikus következménye, hogy ott tartunk, ahol tartunk. Ilyenkor minden számít, minden kis részletnek jelentősége van, és úgy tekintünk rájuk, mintha kivétel nélkül mindegyik többé-kevésbé evidens üzenetet hordozott volna arról, hogy mi is vár ránk a következő kanyarban. Péter is végigvesz mindent, az időben és az események között ide-oda ugráló fejezetekből megismerhetjük a családját, amely olyan, mintha valaki katalógusból rendelte volna meg a „20. századi magyar család” alapcsomagot, munkaszolgálatot megjárt és Felvidékről kitelepített nagyszülőkkel, polgári nevelést kapott anyával és munkás lakótelepről érkező apával. Apa, anya, kistesó, lakótelep, foci a grundon és így tovább. Látjuk a kis Pétert, a kamaszt, az egyetemistát, a csajokkal bénázót, aki szerez és aki elveszít barátokat, aki mindent másképp akar csinálni, mint az anyjáék – és aki egy kicsit mindent ugyanúgy csinál.

Hogy ebben nincs semmi különös? Persze, hogy nincs, de hát épp erről beszéltem az elején. Attól, hogy a ’80-as évek vége, a ’90-es évek eleje sokaknak szinte csak és kizárólag a rendszerváltást jelenti, még van egy csomó finom kis részlet, elsőre talán nem is tűnnek fontosnak, amik éppúgy megragadják a korszak lényegét, mint a politikai fordulat. Tökéletes példa erre, hogy a politika térképére épp csak felkerülő Fideszben dolgozó Péter és a barátai a taxisblokád idején szeretnének eljutni egy koncertre, de egyrészt nem biztosak benne, hogy odaérnek, másrészt nem tudják, hogy egyáltalán lesz-e koncert. Persze, a történelem nem áll meg, és néha épp a mi életünkben történnek sok mindent meghatározó események, de miközben forog az a bizonyos kerék, néha a mi jelentéktelen kis életünk jelentéktelen kis eseményei, például egy koncert, ugyanolyan fontosakka válnak és ugyanúgy képesek magukba sűríteni mindazt, amiről a korszak szólt.

A Nem vagyok itt tele van ilyen finom részletekkel, a korszakot jellemző kisebb-nagyobb mozaikdarabkákkal, amik anélkül, hogy túl akarnák kiabálni Péter személyes sztoriját, szépen kiadják a korszakot, amelyben a férfi felnő vagy tanul, esetleg dolgozik. Legyen szó zenekarokról, bulihelyszínekről vagy épp arról, hogy mit isznak a buliban, mindegyik olyan, mint egy furcsa hívószó, amitől egy csapásra ott találja magát az ember 1992-ben, a Cha-cha-cha pultjánál a Kálvin téren. De a legfontosabb talán mégis az, hogy a könyvben ezek tényleg hívószavak maradnak, aztán ki-ki azt kezd velük, amit akar, de nincsenek eleve leöntve egy ilyen régen minden jobb volt stílusú, nosztalgikus giccsel. Németh Róbert nem nosztalgiázik. Illetve nosztalgiázik, amennyiben mindig van valami keserédes visszavágyódás az ember lelkében, ha végiggondolja az életét, és visszatér a gyerekkorához vagy a húszas éveibe, mikor még úgy tetszett, hogy minden csupa lehetőség, és neki csak választania kell, hogy melyikkel kíván élni. De ez is inkább csak egy, az olvasóban feltámadó érzés, mert maga a könyv tényleg távol tartja magát attól, hogy azt állítsa, ’83-ban minden sokkal szebb és jobb volt, csak mert az emberek még nem nyomkodták állandóan a telefonjukat. A legmesszebb talán akkor merészkedik, amikor azt írja, hogy lehet, hogy most a világ minden zenéje gombnyomásra elérhető, és ennél aligha lehet paradicsomibb állapotot elképzelni egy zenerajongónak, de azért volt valami szép és szerethető romantikája annak, amikor még nem volt evidens, hogy a Stones teljes diszkográfiája ott lakik a telefonunkban, és amikor egy izgalmas, új zenekart a Mikszáth téri Tilos az Á-ban lehetett fölfedezni.

És akkor itt térnék vissza a cikk elejéhez: a Nem vagyok itt, Hornby alapművéhez hasonlóan, egyrészt tele van zenével, olyan zenével, amit én nagyon szeretek, másrészt empátiával, de nem giccsesen beszél a főhőse életének egy korszakáról, egy olyan korszakról, amelynek menthetetlenül vége van, és amibe azért, épp a befejezettsége miatt, Péter időről-időre megpróbál belekapaszkodni. De ez jól is van így, nincs azzal semmi baj, hogyha a múltból valami hiányzik, néha én is sajnálom, hogy a harmincas éveim eleje nem a tíz évvel ezelőtti Budapesten ért, de hát ez van. A kérdés az, hogy el tudjuk-e fogadni, hogy ott valami végleg lezárult. Hogy kényszeresen visszatérni ahhoz, ami elmúlt, olyan, mint állni egy forgalomból kivont pályaudvar peronján és várni a vonatot, ami már sosem jön arra.

A Nem vagyok itt, én legalábbis ezt remélem, nyitódarab. Egyrészt azért, mert kíváncsi vagyok rá, mit ír Németh, ha jobban el kell rugaszkodnia magától, bár tagadhatatlanul a könyv egyik erőssége, hogy miközben vállaltan saját élményekből dolgozik, nem ébreszt kényszert az olvasóban, bennem legalábbis nem ébresztett, hogy Péter minden apró gesztusa és a szerző közé egyenlőségjelet tegyen. Szóval, egyrészt egy lehetséges írói pálya első fejezeteként szeretnék rá gondolni, másrészt pedig egy olyan könyvre, amely a mostani negyveneseket arra ösztönzi majd, hogy kezdjenek mesélni. Ne csak arról, hogy mit gondolnak a rendszerváltásról, vagy ők épp hol voltak egyik vagy másik történelmi jelentőségű beszéd idején. Meséljenek arról, hogy gin tonicot ittak a bulikban, vagy vbk-t? Hogy milyen koncertekre jártak, hogy kik voltak a szüleik, és milyen légkör volt otthon, hogy milyen volt élni a nyolcvanas években, hogy másképp voltak-e bizonytalanok akkor és most. Mert a nagy események mentén íródó közös sztorikba bárki belenyúlhat, és alakíthatja a saját kénye kedve szerint. De ezek a kis történetek, ezek sajátok, ezeken még lehet úgy osztozni, hogy senki ne akarja átírni őket, és talán épp ezért alkalmasak rá, hogy egy kicsit közelebb hozzanak minket egymáshoz.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmeradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.