Pop, extrákkal

Egyszerre nagyon sikeres és különleges, a 2000-es és a 2010-es évek egyik legfontosabb popénekesnője az amerikai Taylor Swift, aki nemrég jelentette meg folklore (így, kisbetűvel) című új nagylemezét, ez pedig kitűnő lehetőség, hogy áttekintsük eddigi pályáját.

Taylor Swift az egyik legeminensebb kortárs példa az egydimenziós popsztár-sztereotípiával szemben. Ha azt gondoljuk, hogy az egységsugarú pophős a járt utat a járatlanért fel nem adja, vagy hogy a sokak kedvence úgy kerüli a konfliktusokat és a kihívásokat, mint az ördög a tömjénfüstöt, akkor a 30 éves pennsylvaniai születésű énekesnő kifejezetten jó példa ennek cáfolatára. Pályafutása során számos alkalommal döntött művészi kanyarok és félfordulatok mellett, nem volt rest kísérletezni, ami pedig a konfliktusokat illeti, emlékezetes, hogy Swift néhány évvel ezelőtt egyenesen a tech-óriás Apple-nek szólt be. De csak szépen sorban, kezdjük az elejéről.

A kis Taylor musical-produkciók gyerekszereplőjeként lépett be a zene világába, miközben New Yorkban vett énekleckéket és színészetórákat. Később a country-zene felé fordult az érdeklődése, édesanyjával el is utaztak Nashville-be, hogy a stílus epicentrumában mutassa meg magát, de nem aratott sikert – a család azonban nem adta fel és egy Nashville-közeli városba költöztek, hogy beindítsák Taylor zenei karrierjét. 2005-ben végül szerződést ajánlott neki a frissen alakult Big Machine Records nevű lemezcég, ahol egy évvel később jelent meg Taylor Swift első, cím nélküli nagylemeze. Ezt két év múlva követte a hasonló zsánerű Fearless című album, melyet kifejezetten kedvező kritikák kísértek. Többek közt azt emelték ki, hogy mennyire kiváló történetmesélő, mennyire egyszerű és átélhető, mégis okos szövegeket társít a fülbemászó dalokhoz az énekes-dalszerzőnő.

A 2010-es Speak Now még mindig a tradicionálisabb country-rock mezején kerített el magának legelőt, olyan különös dalokkal, mint a Dear John, amely minden valószínűség szerint nyílt levél Swift egykori pasijának, John Mayer gitáros-énekesnek, vagy a Last Kiss, ami meg sokak szerint a Jonas Brothers-ös Joe Jonasnak szól – és ismét lelkes kritikák, négy csillag a Rolling Stone-tól és a Guardian-től.

Itt jön az első jelentősebb váltás – vagy inkább váltás kezdete – Swift pályafutásában: a 2012-es Red című album. A korábbi producer Nathan Chapman mellett ezen a lemezen már olyan sztár-hangtájképészek is dolgoztak, mint Jacknife Lee, akit U2-, REM-, és Snow Patrol-lemezekről is ismerhetünk, Karl Johan Schuster, azaz Shellback, vagy a skandináv produceriskola egyik nagymestere, Max Martin, aki Britney Spearstől Paul McCartney-ig „mindenkivel” dolgozott már. A zene pedig a popos country-rocktól (még viszonylag sok gitárral) a mainstream pop felé mozdult.

A poposodás aztán az 1989 című 2014-es nagylemezen teljesedett ki. Itt már egészen eltűntek a country- és a rock-elemek, az uralmat átvette az elektronikus pophangzás, meg hát az albumcím is szembeötlő módon referenciális, hiszen – és akkor tegyük még mellé az albumborító polaroidfotót – nem tud nem eszünkbe jutni a 80-as évek madonnás, cyndi lauperes pophangzása, miközben a lemez maga egyetlen pillanatra sem unalmasan nosztalgikus. Egy nagyon is jelenidejű popalbum, olyan bomba számokkal, mint a Shake It Off vagy a Bad Blood. Ekkoriban, az 1989 megjelenése után került konfliktusba egymás után a Spotify-jal és az Apple-lel. A Spotify-ról töröltette zenéit, mert azt mondta, a svéd streaming-szolgáltató túl keveset fizet a szerzőknek és az előadóknak (zenéi azóta ismét elérhetőek ezen a felületen). Egy évvel később pedig az amerikai tech-óriással akasztott bajszot: az Apple 2015-ben indította el Apple Music nevű streaming-szolgáltatását, melyet minden felhasználónak az első három hónapra ingyenesen kínált, azonban erre az időszakra nem fizetett semmit a zenészeknek. Így esett meg az, hogy Taylor Swift nyílt levélben jelezte, szerinte ez így nincsen rendben, és emiatt nem adja zenéjét a frissen induló platformra. Az Apple később, többek között Taylor Swift fellépésének köszönhetően, visszakozott és az említett háromhónapos időszakban is fizetett a szerzőknek és az előadóknak.

Az új Taylor Swift-lemezre három évet kellett várniuk a rajongóknak. Akik meglepődhettek – nem csak azon, hogy Swift azt mondta, „a régi Taylor halott”, hanem hogy ez nem csak üres retorikai fordulat vagy PR-stunt volt: a Reputation című album valóban keserűbbre, sötétebbre és karcosabbra sikerült, mint elődje. Nem volt kifejezetten bukás, de nem is lett annyira sikeres, mint az 1989. Nem meglepő hát, hogy a most megjelent folklore-t megelőző 2019-es Lover – amelyen az előző lemezek hangzását meghatározó producercsapatból már csak a főleg a Lorde-lemezekről ismerős Jack Antonoff maradt – félfordulatot tett, vissza az 1989 felhőtlenebbül popos világába. „Szerelmes levél magához a szerelemhez”, mondta a lemezről Swift, akit a megelőző „turnén érzett pozitív energiák” tereltek ebbe az irányba. A Lover a kihívásokat vállaló popsztár pályáján egy kifejezetten tutista lemez, ami – részben számos stílust és hangzást keresztező világával – alkalmas volt arra, hogy a sötétebb, kevésbé sikeres előző lemez után szétszéledni látszó nyájat újra összeterelje.

Taylor Swift, aki 2019-ben az enyhén szólva is megosztó Macskák musical filmváltozatában is láthattunk (már aki megnézte az enyhén szólva is zavarba ejtő művet), 2020-ra Lover Fest címmel minifesztivál-turnét tervezett, de a koronavírus-helyzet átírt mindent. Mindeközben, miközben a fél világ, vagy tán az egész otthon ült, Swift egy régi alkotótárssal, Jack Antonoffal, és egy új partnerrel, a National gitárosával, Aaron Dessnerrel új lemezanyagon kezdett dolgozni. Teljes titokban. Távmunkában, Los Angeles és New York között pendliztek a zenei- és énektémák, Dessner elmondása szerint ihletett állapotban, nem várt gyors tempóban zajlott a munka. „Nem voltak elvárásaim azzal kapcsolatban, hogy mit tudunk úgy összehozni, hogy egymástól távol dolgozunk”, nyilatkozta, és azt is hozzátette, milyen meglepő volt, hogy nem sokkal az után, hogy elküldött egy zenei témát, már jött is a válasz Taylortól egy készen megírt dal formájában. Végül az album nagyobb része, köztük a talán legerősebb dal, a The Last Great American Dynasty – amit a National-gitáros szerint a Radiohead zenéje inspirált – lett Swift-Dessner-szerzemény, 5-6 dal készült Jack Antonoff és az énekesnő kollaborációjában. Egy dal, a némileg Peter Gabrielt is megidéző Exile erejéig pedig még egy ász, az indie folk (vagy folktronica) egyik kulcsfigurája, Justin Vernon, azaz Bon Iver is csatlakozott az alkotógárdához, sőt, ebben a dalban duettet is énekel Taylor Swifttel.

A folklore – a cím valójában meg is határozza a lemez irányát – újabb irányváltás Swift pályáján; folkos, melankolikus album többnyire élő hangszerekkel, zongorával, gitárokkal, hegedűvel, fúvós hangszerekkel, miegymással, melyeket több mint kéttucat zenész rögzített több mint egytucat felvételi helyszínen, több kontinensen. És amelyre természetesen rányomta a bélyegét a karanténban töltött idő. „Az, hogy tollat ragadtam, jelentette a menekülést a fantáziába, az emlékekbe és a történelembe”, nyilatkozta az énekesnő a Billboardnak a lemez megjelenése után.

Apropó, megjelenés: a lemezt olyannyira titokban tartották, hogy nemhogy a közönség, de a lemezkiadó is csak az album megjelenését bejelentő közleménnyel értesült arról, hogy új Taylor Swift-album érkezik. Aaron Dessner hosszú ideig még a lemezen közreműködő nationales zenésztársainak (ikertestvérének, gitáros-hangszerelő Bryce-nak és a dobos Bryan Devendorfnak), sőt saját lányának sem árulta el, kinek készülnek az új dalok.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.