Láng Zsuzsa Proliságból merített irodalom

Moldova György (1934-2022)

Proliságból merített irodalom

Fotó: Bazánth Ivola

Akinek ünnepszámba ment a tökbélből készült hamisgulyás, aki természetesnek tartotta, hogy az apja kemény piás és a nagyapja mindig mindenhonnan ki lett rúgva, merthogy nyilvántartott kommunista volt, és aki mindezek ellenére haláláig úgy érezte, hogy felhőtlenül boldog gyerekkora volt – annak nem is nagyon lehetett választása. De Moldova Györgynek mindig volt. És soha, egyetlen pillanatig sem habozott, ha dönteni kellett.

Nem is biztos, hogy etimológiailag pontosan tudta, mi az a dramaturgia szak, amire jelentkezett a Színművészeti Főiskola szórólapja láttán, bár mivel szerette a latint, alighanem tudta, hogy a dráma, a történetmesélés mindenfajta műfaja lesz az útja. Fel is vették, azonnal – és a rongyokig hordott ruhákban felnőtt gyerek előtt feltárult egy másik világ. Egy színes, kultúrával, barátokkal, legendás mesterekkel szegélyezett hatalmas kaland, amelynek akár véget is vethetett volna az 56-os magyarországi ­földindulás – és bizonyos tekintetben véget is vetett. Törőcsik Marival, Csurka Istvánnal, Szabó Istvánnal járt egy évfolyamra, osztályfőnöke Háy Gyula volt. Diplomamunkáját a Rajk-perről írta, minden államvizsgája megvolt, de a „sajnálatos események” miatt arra kérték, találjon valami elfogadhatóbb témát a körülményekre való tekintettel.

Valamiért nem talált. Miután Csurkát és Háyt letartóztatták, 1957 januárjában, amikor felajánlottak neki egy József Attila-díjat, úgy érezte, nem illik elfogadnia. Inkább elment kazánt szerelni, csak a véletlen sodorta vissza Hunniába, Makk Károlyhoz, Ranódyhoz, a tanáraihoz, de ez sem tette boldoggá. Azt mondta, két, kimondottan szar filmet kellett írnia ahhoz, hogy elég pénze legyen a szabadsághoz. Hogy valami normálisat írjon.

104 könyvet.

Manapság már sciens fiction-számba megy, hogy egyetlen könyvből – Akit a mozdony füstje megcsapott – ötszázezer példányt adtak el ebben a szabad szemmel alig látható országban, és a szocializmusban egzisztáló kisemberek otthonában helyet kaphatott valami egészen új entitás: a könyv.

Moldovája mindenkinek volt otthon.

Illés Endre, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója megadta a startengedélyt ahhoz a folyamathoz, aminek most a csodájára járunk.

A korabeli nyelvtan ragozása szerint a hülye, hülyébb, leghülyébbnek volt folytatása, a rendőr, postás, vasutas.

Tényleg nem volt más választása, el kellett szegődni mindegyiknek. Évekre.

Meg kamionosnak, meg kellett hallgatnia Az Őrség panaszát, megnézni, miért tetoválódik az aszódi fiatalokra a kereszt, és hamár amúgy is a keze ügyében tartja a Bibliát – egy kétszáz éves példányát a bajánsenyei református paptól kapta –, kénytelen volt megírni kedvenc könyvét, A negyven prédikátort.

De Kádár Jánosról szóló műve – csakúgy, mint minden, kurzusokhoz való elköteleződés – megosztotta a valamikori rajongótáborát.

Nem sokkal halála előtt beszélt arról, hogy a rendszerváltás után az össznépi rajongást valamiféle gyanakvás váltotta fel, nemigen értették még a szocreálon szocializálódott olvasói sem, hogyan képes bálványozni egy a mostaniaktól ugyan eltérő, de mégiscsak diktatorikusnak mondható rendszer vezéralakját. Az ezerszer áldott emlékű Ferenczi Krisztinának arra a kérdésére, hogy ugyan mi ajnározni valót talált egy tömeggyilkoson, azt válaszolta: amikor Szent István rendet teremtett a lakhatatlan káoszon, fél Magyarországot kivégeztette, de azóta igazságot szolgáltatott felette a történelem, és talán eljön még az ideje, hogy helyére kerüljenek a mi életünk mozaikjai is, bár ezt valószínűleg nem éri meg.

Tényleg nem érte meg, de lehet, hogy mi sem fogjuk – és természetesen nem a Kádár-szobrok felavatásának víziójára gondolunk, hanem arra, hogy az elesettek, a rászorulók, a magukért kiállni nem képes tömegek valóságos esélyhez jussanak a szociálisan egyre érzéketlenebb hatalommal szemben.

Azt mondta, hogy elsivárosodott a világ, mintha Isten ráunt volna az emberekre, és belátta volna: amilyen a csorda, olyan a pásztor. Gyöngyöspatára kísérte Iványi Gábort, amikor látta, hogy a magyaroknál van áram, a cigányoknál vaksi a sötétség. Hogy miért? Csak azért, mert nem volt kívánatos, hogy a romák is nézzék Bayer Zsolt kirohanásait, még akár hozzá is fűzhettek volna valamit – tényleg, hová vezetne az ilyesmi.

Magyar földön nem él meg a demokrácia – szögezte le nyolcvannyolc év tapasztalatainak magasságából, és mindannyian csak reméljük, hogy nem volt igaza. Mint ahogy azt is, hogy – Shakespeare-rel élve – „ily sötét felhők nem tisztulnak meg nagy vihar nélkül”. De azon kevesen vitatkoznánk, hogy a jelenkor politikusai „nem koncepciózus palik”, pusztán durván (vissza)élnek hatalmukkal, mert a rendelkezésükre álló pénz, paripa és posztó visszaver minden mélyről jövő hangot, írmagjában irtja ki a szolidaritást, az együttérzés csíráját és az egyenlőséget.

Mivel az antikváriumok két fillért sem adnak a rászorulóknak a kortárs irodalom remekműveiért, nem alaptalanul él bennünk a remény, van is, lesz is, marad is velünk Moldova György. Otthon.

Akció

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.