Láng Zsuzsa Soha ne oda állj, ahová a többiek

Interjú Rédei Ferenccel, az iskolateremtő fotóriporterrel

Egy élő legenda, aki nélkül ma nem lenne ugyanaz a fotóriporteri szakma, két kiváló generációt nevelt fel, rendkívüli közösségteremtő képessége és értékteremtő munkája emelte mai rangjára a magyar sajtófotót. Ezzel indokolta döntését a Capa Központ kuratóriuma, amikor 2020-ban neki ítélte a Fotóriporteri Életműdíjat. Rédei Ferenccel régen várt, és most végre megjelent könyvének apropóján beszélgettünk.

Mi tartott ennyi ideig? Ennek a könyvnek már réges-régen meg kellett volna jelennie.

Nem hiszem, hogy nem időben jelent meg. Az igaz, hogy Szalay Zoli már nagyon régen piszkálgatott, hogy ugyan, válogassak már képeket, legyen belőlük kiállítás és könyv is, de eleinte egyáltalán nem akartam belemenni. Aztán úgy alakult, hogy 2016-ban a Cultiris Galériában mégiscsak lett belőlük egy kiállítás, azután pedig az Abigail Galériás Hajdú Kata beszélt rá, hogy a két régi barátommal és kollégámmal, Markovics Ferivel és Szigeti Tomival együtt rendezett közös kiállításra vigyük tovább az anyagot ­Nagyszalontára, onnan még tovább Kolozsvárra.

Sajnos azóta Szalay Zoltán és Markovics Ferenc sincs már közöttünk, de végül csak szigorú orvosi javallatra szántad rá magad a könyvre.

Kétségtelenül, Kárpáti Zoltán traumatológus barátom, akivel egyébként nem a baleseti sebészetről, hanem a fotózásról szoktunk beszélgetni, és aki már ’vagy tizenkét albumot csinált magának, elgondolkodtatott – aztán ez lett belőle. Jutka, a feleségem írta hozzá a szöveget, helyettem és nevemben, vagyis megvolt a kiállítás is, elkészült a könyv is, a világon semmi hiányérzetem nincs. Tulajdonképpen a szűk baráti körömnek és magunknak szól. És kész.

Amikor válogattál, nem éreztél kísértést, hogy egy kicsit nagyobbat meríts?

Hú, hát ez már nagyon nagy merítés: 130-150 képet válogattam ki, és elküldtem Gárdi Balázsnak, Fejér Gábornak, Sopronyi Gyulának, Szigeti Tamásnak, Sellő Hajnalnak véleményezésre, kértem, csináljanak ők is belőlük egy további válogatást. Volt köztük, aki szigorúbban szelektált, volt, aki lazábban, de nagyon nagy eltérés nem volt. Végül én döntöttem el, melyik megy, melyik marad. Az volt a célunk, hogy ebből a könyvből kiderüljön, én sajtófotós vagyok, világ életemben újságnál dolgoztam, minden, ami a kötetbe bekerült, a napi munka terméke. Arccal a holnapi újság felé, csak az a fontos, hogy megjelenjen. Soha nem volt lehetőségem, de valószínűleg nem is hiányzott, hogy valami általam kiválasztott témát dédelgessek, iparos voltam világ életemben, a történeteket és az útvonalat a napilap jelölte ki számomra.

Szerinted a tegnapi újság az ablakpucoláson kívül semmi másra nem jó, és tessék, most kiderül, hogy nincs izgalmasabb a tegnapi újságnál...

Annak idején azt mondtam a kollégáimnak, hogy azért kell mindent lefényképezni, mert ma nagyon nehéz megállapítani, hogy ötven év múlva melyik kép mit fog érni. És ha Klösz György képeit nézed a régi Budapestről, akkor berosálsz az örömtől a sok szépség láttán – és az már nincs meg máshol, mint a képeken.

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor hozzájárul a Jelen szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Kérjük, jelentkezzen be, ha Ön már regisztrált előfizető.

A Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A lap újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!