Katona Klári Richter, a rendkívüli

Nem először hozom szóba, micsoda felmérhetetlen rombolásnak tartom az állítást, miszerint hozzáértés nélkül nem élvezhetjük a muzsikát. A komolyzenét, az operát, más népek, népcsoportok zenéjét, a jazz szerteágazó megnyilvánulásait. A zenéhez való viszonyunk annyira ősi, annyira elementáris, hogy nem is tudom, hol és mikor és miért egyeztünk bele, hogy először az énekhang vagy bármely hangszer megszólaltatása, majd egy idő után már meghallgatásuk is a kiváltságok mezsgyéjébe kerüljön. A zene áramlásaitól mentesnek maradni – műfaji ismeretek, vagy más széles körben elhitetett szükségszerűség hiányában – vétek. A közlés, a megszólítás mindenen felülemelkedni tudó ritmikus hangegyüttese – a bennünket elérő hangjaival – felemelő és egyetemes.

A moszkvai konzervatórium világhírű nagytermének, a Bolshoj Zal Konzervatorii negyedik sorának első székében ülve, kezével pont egy vonalba kerültem. Először csak óriási termetét ámultam, s csak aztán vettem észre, hogy kezének nagysága az igazán ámulatba ejtő. Azt hiszem, maradt is bennem akkor egy kis szégyen amiatt, hogy a Beethoven szóló zongorára írt szonátái közül az elsőnek játszott kezdő hangjairól emiatt mintha le is maradtam volna. De aztán elmúlt az érzet, ugyanis kezének mérete – a zongoristakéznek tartottakhoz képest – külön fejezetet nyit, ha Szvjatoszlav Richter képességei kerülnek szóba. Persze nem ez az, ami miatt őt gyakran egyszerűen minden idők egyik legnagyobb pianistájaként emlegetik. Játékát átélni olyannyira lenyűgöző volt, amire igaziból nincsenek is szavak.

A színpadi jelenlét mikéntjét, a pozitúrát, ahogy a zongorához ül, a csendek, a váratlanságokkal teli technikai bravúrok jelentőségét mestere, Heinrich Neuhaus láttatta meg vele. Mert saját bevallása szerint, tanítani nem volt mit neki. Richter persze az atyai jóbarátként szeretett és tisztelt tanárról merőben mást gondolt. Akihez tanítványnak bekerülnie szinte esélytelen volt. Szlava, ahogy későbbi, életreszóló szerelme, felesége hívta, ugyanis apjától tanult meg zongorázni, majd önmagát fejlesztette. S O H A – így mondta magáról – S O H A nem tanult meg és nem gyakorolt skálákat. Rögtön az első Chopin nocturne megtanulásába kezdett.

Huszonkét évesen kéri a meghallgatást későbbi mesterénél. Aki igaziból csak azért hallgatja meg, mert kíváncsi, hogy minden szükséges előképzettség nélkül ki az, akinek van mersze jelentkezni. Még aznap növendékévé fogadja. Neuhaus, aki zongoristák sorát nevelte ki, őt hallgatva azt érzi, hozzá hasonlót sosem hallott még játszani. Úgy mondta: „A műveket egy nagy magasságban repülő sasmadárként látja. Miközben képes az alatta húzódónak legapróbb részleteit érzékelni, tökéletesen látja annak egészét is. Azt interpretálja”.

Pedig az élet sötétebb oldalát is meg kellett élnie. Német származású apját kivégezték. Sosem derült ki számára ennek valós oka. Édesanyja újból férjhez ment, és új férje miatt – aki zavaros félelmeit névváltoztatásokkal próbálta enyhíteni, végül Richter néven apjának tettette magát – húsz évig nem volt kapcsolata mamájával.

Külföldre csak 1960 után engedték. Hruscsov elnöktől kapott engedélyt rá. Addigra már sok művésztársa eljutott a világ nagy koncerttermeibe. Érkeztét különleges várakozásban élte a művészetpártoló nyugat. Szenzációnak tartották, annak ellenére, hogy még csak gyenge minőségű lemezekről hallották játékát. Így aztán, amikor a Carnegie Hall végre meghirdethette a legendássá lett öt Richter-koncertet, pár óra alatt kelt el rá az összes jegy. A New York Times beszámolója szerint minden valamire való muzsikus ott volt meghallgatni őt. Az első otthoni sikere után – ami miatt úgy döntött, nem karmester, hanem zongorista lesz – akkor egy egészen más léptékű sikerhez érkezett: meghatározó zongoristája lett a világ zenei életének. Arthur Rubinstein, a brilliáns lengyel-amerikai Chopin-játékos szerint, úgy mint ő, ezt a hangszert korábban még sosem szólaltatta meg senki. A kanadai Glenn Gould, a huszadik század leghíresebb Bach interpretátora pedig azt mondta, nem született tökéletesebb közvetítője a zenének Szvjatoszlav Richternél. Egyébként a kommunikátor szót használta a közvetítőre. Mert mi is a zenélés, ha nem a kommunikáció legmagasabb szintje?

És mégis élte saját kétségeit. Nina Dorliac mondta el – a Richtert teljesen lenyűgöző szoprán, akivel a moszkvai konzervatórium falai között ismerkedett meg, aztán ötvenöt éven át, haláláig felesége, társa, zenésztársa maradt –, hogy csak azt élte meg sikernek, ami saját elvárásai szerint volt az. Hiába nyűgöztek le játszott hangjai annyi mindenkit. Vetélytársakat akár. Mindvégig a maga mércéje maradt az egyedüli érvényes. Az lett az elfogadás mértékegysége. Annyira, hogy ráadásként többször is képes volt egy teljes szonátát eljátszani, ha annak a koncerten belüli előadásával elégedetlen volt. Nina szerint gyakran mondta, milyen csalóka is a siker. Mennyi mindent jónak hall a közönség, ami az ő számára egyáltalán nem az. Valószínűleg ezért tartott rengeteg művet „kézben”, koncertkészen. A kortársak ezt is igen figyelemre méltónak tartották vele kapcsolatban. Nagyon sok, addig figyelmen kívül maradt művet vett gondozásába, nagy szerzőktől akár. Ő maga is szerzett zenét, érzékenységét ez nyilván kifinomította a művek és azok sorsa iránt.

Gyakorlatilag minden szabálytalanul történt vele. Az az otthoni első siker, ahonnan útja annyi fele vitte aztán, megéreztette vele a lényeget: a hatás energiáját. Nyolc éves volt, amikor apja elvitte őt régi, művészet szerető barátaihoz, hogy nekik zongorázzon. A nyolc, már időskorú Semionov nővér volt az első olyan hallgatóság, amely a benne rejlő adottságokat egyértelműen sugározta vissza neki. Felismerésre. Képes volt észlelni. Reakciójuk segítette őt döntéshez. Akkor és ott határozta el, hogy zongorista lesz.

A javarészt önképzésben fejlődött fiatalember, tanítható maradt. Olyan technikára tett szert, amivel gyakorlatilag a hangszerének minden nehezítő akadályát legyőzte. Hangzása – melyet alapvetően mesterének köszönt – a hangok olyan színeihez juttatta, amitől számára bármely mű megszólaltatható lett. Zenével álmodozhatott a zenéről. Imádta a társaságot, de mindvégig képes maradt a legnagyobb visszavonulásra.

Hogy hangokba burkolózzon és úgy játsszon. Eksztatikusan – vagy épp halkabban a halknál.

A maga örömére.

Mert csak a megélt örömei lehettek a másé is.

 

 

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmeradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.