Kormos Lili Rinocéroszok és vegyes érzelmek

Schein Gábor: Ó, rinocérosz

A legjobban azt szeretem, amikor úgy kezdek el olvasni egy könyvet, hogy egyáltalán semmilyen elvárásom nincs a szöveggel kapcsolatban, aztán a szerző meglep egy emlékezetes olvasmánnyal. Persze az sem rossz, amikor már látatlanban óriási bennem a lelkesedés, amit aztán később a történet igazol, én meg büszkén vállon veregethetem magam, hogy lám-lám, megmondtam. És van olyan is, hogy a kezdeti lelkesedést nem követi katarzis, kérdések maradnak csupán és vegyes érzések.

Schein Gáborral akkor kezdtem el ismerkedni, amikor néhány évvel ezelőtt megjelent az általa írt Füst Milán monográfia, ami az én értékelési rendszeremben egyből kiemelt pozíciót biztosított a szerzőnek. Nem csak azért, mert nagyon szeretem Füst Milánt, hanem azért is, mert valóban nagyszerű alkotásról beszélünk, amit bárki élvezettel olvashat, aki különösebb érdeklődést mutat Füst Milán iránt, és aminek a kiválóságát az is felismeri, aki, mondjuk, nem magyarszakot végzett. Mindezek után lelkesen vártam, hogy megjelenjen az Ó, rinocérosz, ahogy az ember általában örül, amikor egy általa sokra tartott szerző új könyvvel jelentkezik.

Mivel ez az olvasás is a könyv kézbevételével kezdődött, muszáj szót ejtenem arról, hogy az Ó, rinocérosz gyönyörű könyv, az a típus, amit kézbe venni is élvezet, és persze, ne a borító alapján ítéljünk stb-stb…, de azért mégsem mindegy, hogy egy könyv szép-e vagy sem. Ez pedig nagyon szép, amiért külön elismerés illeti Pintér Józsefet, aki megtervezte és Farkas Annát, aki a Becsomagolt Rinó című Orosz István alkotást felhasználva elkészítette a borítóját. Letisztult, szép és érdekes játékra hívja az olvasót, amennyiben olvasás előtt és után is megvizsgálja, hogy milyen asszociációi támadtak a becsomagolt és átkötözött rinocérosz láttán.

Az Ó, rinocérosz, a fülszöveg szerint verses regény, amely azzal a gondolattal játszik el, mi lenne – vagy mi lett volna –, ha Zeusz nem fehér bika képében rabolja el Europét, hanem rinocéroszként? Mi lett volna, ha Európa keletkezésének mítoszát nem a férfierőt, a szent maszkulinitást szimbolizáló bika határozza meg, hanem egy Afrikából származó állat, ami nem különösebben szép, amit valószínűleg kevesen tartanak számon a kedvenc állataik között, aminek se mitológiája, se semmije, amiről jóformán nem tudunk semmit, és amit tudunk, azt is rosszul tudjuk. (Példának okáért a szarvának se varázsereje, se egészségre gyakorolt jótékony hatása nincs, ehhez képest dicső civilizációnk ebbe a tévhitbe kapaszkodva írtja a rinocéroszokat már évszázadok óta.)

A magam részéről azt gondolom, hogy az alkotónak abszolút joga van bíznia a közönsége tudásában, és úgy létrehozni a nagy művet, legyen az film vagy könyv, hogy abban elhelyez olyan kódokat, amelyeknek a megfejtéséhez bizonyos háttértudásra van szükség. Egyrészt, mert miért ne gondolhatná, hogy az, aki az ő alkotására kíváncsi, fel van vértezve ezzel a tudással, másrészt pedig ma már tényleg egy kattintásra vagyunk még a legégetőbb kérdéseinkre adható válaszoktól is, semeddig sem tart, hogy bárminek utána nézzünk. Csakhogy nem mindegy, hogy az a bizonyos alkotás, mondjuk, érthető-e az említett háttértudás nélkül is, csak egy másik szinten, vagy egyáltalán nem férhet hozzá az, aki nem birtokolja ezeket az információkat.

A Mester és Margarita például alaposabb történelmi, bibliai ismeretek nélkül is élvezetes olvasmány, persze minél többet tud az olvasó a ’30-as évek Oroszországáról, az evangéliumokról vagy épp arról, hányféle ördögábrázolást tart számon az irodalomtörténet, annál finomabb, izgalmasabb rétegei tárulnak fel Bulgakov regényének. A Volt egyszer egy Hollywood című film már egy másik esetre példa, mert bár jó kaland lehet annak is, aki mit sem tud róla, hogy milyen volt az álomgyár akkoriban, vagy hogy ki volt Sharon Tate, Roman Polansky és Charles Manson, azért ahhoz, hogy igazán élvezni és érteni lehessen Tarantino legutóbbi moziját, legalább ennek a három embernek a viszonyával érdemes tisztában lenni. Az Ó, rinocérosz viszont már a rajtnál kihívás elé állítja az olvasót, ugyanis anélkül, hogy tudnánk mindazt, amit fentebb leírtam, hogy se története, se mitológiája, se rajongótábora nincs ennek az állatnak, vagy legalább nagyvonalakban ismernénk Európa eredetmítoszát a görög mondavilágból, már elkezdeni sem nagyon lehet az olvasást. Arról nem is beszélve, hogy a szöveg későbbi, egyébként releváns és izgalmas kérdésfelvetései, gondolatkísérletei megint csak értelmezhetetlenné válnak, ha a „belépő tesztnél” elvérzünk. Schein például eljátszik a gondolattal, hogy mi történik Istennel, ha egy olyan állat képében ölt testet, amely egyébként a kihalás szélére sodródott? Vagy hogy akkor is ilyen erős, határozott, európai fölénnyel tekintenénk-e például az afrikai kultúrára, ha a kontinens születésének mítoszát egy afrikai vadállat határozná meg? Próbára teszi az olvasót, és különböző stílusban, hangnemben szólaltatja meg a rinocéroszt aszerint, hogy agresszívnek, tanulatlannak, vagy jámbornak képzeljük el az állatot.

Engem, első olvasásra, zavarba hozott saját nemtudásom, hogy egészen őszinte legyek butának éreztem magam, amiért nem tudom evidensen, a szokott gördülékenységgel olvasni Schein Gábor könyvét. Már-már fel is adtam volna, mert frusztrál engem elég sok minden manapság, nem szeretnék még az egyébként élvezetet jelentő olvasásban is szorongásokat találni. Aztán arra jutottam, hogy mi lenne, ha tennék egy próbát, és felhagynék azzal az ambícióval, hogy mindenáron érteni akarom a szöveget? Mi lenne, ha nem úgy olvasnám, hogy én ezt most megfejtem, csak olvasnám, mennék előre az egyes strófákkal, megállnék és elgondolkodnék, ha olyat találok, amely szöget üt a fejembe, és tovább haladnék, ha úgy érzem, hogy egy-egy részből nem tudok többet kihozni. Végül ez az attitűd mentett meg, és ennek köszönhetem, hogy megtaláltam azt, ami számomra izgalmas és érdekes volt az Ó, rinocéroszban: az, hogy a szöveg nem áll meg a könyv lapjain, hanem megannyi új életet tud kezdeni a fejemben, az általa feltett kérdéseimben, a hol egyszerű, hol kissé bonyolult és absztrakt asszociációimban.

Bár elsőre én egyben olvastam a könyvet, hiszen verses regényként aposztrofálják, és én regényeket lineárisan, egyhuzamban szoktam olvasni, szerintem az Ó, rinocérosz tipikusan az a könyv, amit az ember időről-időre felüt egy jó mondat, egy emlékezetes strófa kedvéért, de egyhuzamban, egylevegővel csak egyszer fogja elolvasni.

 

 

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.