Katona Klári Segítséglánc

Segítség. Ami kell. Kellene. Ami van. Nincs. Lehetne.

Segítség. Az egyszerre áhított és zavaró. A felemelő. A lekötelező. Micsoda teher! Mekkora hiány. A szárnyakat adó. A kívánt. A kikövetelt. A ránk erőltetett. A vágyott, visszautasított. Mennyi igyekezet, jó szándék segíti, s mennyi kudarc kíséri. Meg a sok „miért”. Mert akármit vált is ki, elfogadásának, elutasításának igazi oka alig megfejhető. Találgatjuk. Hisz alig magyarázható, hogy – szándékaink ellenére – hogy lehet egyáltalán félreérthető? Célt vajon mitől téveszt? Mitől lesz kevés, máskor meg túl sok? Miért hoz akkora szomorúságot, ha egyszer csak azt kell gondolnunk, értelmetlen volt. Miközben ember nincs, aki meglenne nélküle. Ha embertől nem is – bár a felnövekvésünk fázisai miatt ez eleve lehetetlen –, a természettől, az elemektől érkezőt biztosan minden emberi lény kapja, fogadja. Akkor is, ha ez tudattalan.

A művészettel való találkozásaim kezdete óta azt gondolom, a legtöbb, amit adhat, az az, ha az alkotás felvetéseiben felismerjük magunkéit, ha hatásai saját következtetésekhez juttatnak. S mert már kisgyerekként is mindig készen voltam segíteni, a segítség dilemmáinak tűpontos megfogalmazására egy műben rátalálni egyszerre volt az alapfelismerésem visszaigazolása, az egyetértés, a bizonyosság jóleső elegye. Mert erről beszél Norman MacLean egyik főszereplője, a presbiteriánus lelkész A folyó szeli ketté című életrajzi kisregényében „Ez úgy van – mondja egy régi egyházi szónoklat átirata alapján –, hogy csak ritkán tudunk bárkinek is segíteni. Vagy, mert nem tudjuk, mit adhatnánk, vagy mert semmit sem szeretnénk magunkból adni. Aztán gyakran, ami szükséges lenne, az a fogadó oldalon nem kívánatos. Még ennél is gyakrabban nincs meg bennünk az, amire a másiknak szüksége lenne.” Soraiból megértést kaptam, vele segítséget is.

A kisregényből aztán film született. Robert Redford rendezőként jegyzett harmadik filmje – The River Runs Through It. Nem is tudom, hányszor láttam, az mégis csak jó sokára, a könyv eredetiben olvasásakor lett számomra világos, hogy a filmadaptáció alapja egy életrajzi mű, s hogy írója, Norman MacLean, a mesélt történetet megélő testvérek idősebbike. A testvérpár szabályokat értő és követő, melegbarna fényű, vágyaiban is mértéket tartó, szelídebb tagja. Őt ostromolta hát Robert Redford évekig kitartón a megfilmesítés jogaiért, állt bennem össze egyszer csak a kép. A szívünket nemesítő történetért harcolt. Többek ellenében. Egyikük sem járt sikerrel. Az íróval őt hasonlatossá tevő skót gyökerek, felnevelésük összecsengései miatt lehetett ilyen kitartása? Akárhogy is volt, akármi mozgatta is még ezen kívül, az író személye, az eredeti mű iránti tisztelete, kivételes viszonya az emberhez és a műhöz, az egy három Oscar-jelöléses film elkészítéséhez segítette. Az összeadódott segítség-együttes eredménye lehetett csak, hisz a filmrevitel módja, akár Hollywood ellenében létrehozottnak is tekinthető. Annyira egyedi a látásmód, a mesélés. Eseményeiben is az eseménytelenség érzetét keltő, hömpölygően lassú történetmesélése, amelynek fordulatait és megértését a természettel való találkozásba helyezi rendezésében, hogy aztán a legyezőhorgászós jeleneteivel egészen a zen tanítások mélységéig hatoljon.

 

Norman MacLean a filmforgatás megkezdését már nem élte meg. Gyermekei és családjaik máig nagyra becsüléssel beszélnek Robert Redford apjuk felé fordulásának minden mozzanatáról. Az iránta mutatott tiszteletéről, megajánlásáról, miszerint apjuk kettejük tárgyalásait bármikor befejezettnek nyilváníthatta volna, akár indok nélkül. Aztán arról a nem kisebb gesztusról, mint a forgatóköny első olvasási jogának átengedése. Bizonyosságának megerősítését segítve ezzel, hogy teljesen biztos lehessen döntésében: jó kezekbe került életük története. „Mert mi van, ha kész vagyunk segíteni, és isten ne adja szükség is van rá?”– kérdezi egy helyütt lelkész apjuk. Bob Redford ezt is tudta. Azzal és abban segített neki, amire szüksége volt.

Ez az út. Egész biztosan.

Különben magunkat kell vizsgálgatni, azt keresve, van-e egyáltalán mit adnunk... Az írónak, a film egyik fő figurájának hát abban segített, amiben kellett. Neki ugyanis a filmrevitel felvetésekor másodjára is meg kellett küzdenie azzal, ami egy személyes történet megírásának óhatatlan következménye: kiad vele másokat. Másokat is. Azokat, akik nem kérték, azt nem akarták volna. A valódi, a könyvbe, aztán filmvászonra került ifjabb testvér, Paul, tenni sem tudott volna ellene. Fiatalon lett a másvilágé. Méltatlan erőszak által. A lelkészi, szigorú keretek között tartott nevelés neki nem segített. Neki másfajta segítség kellett volna. Neki nagyon másfajta segítség kellett. Észrevehették volna. Még meg is mutatta, hogyan nyer szabadságot ott, ahol apja és bátyja a ritmus és a damil irányításának szabályait tartva, a műlegyes vagy legyezőhorgászatban gondolni sem mert volna rá. Megmutatta, róla máshogy kell gondolkodni, mint nekik önmagukról. Szükséget másban szenvedett. S míg ők ketten magukban a magukból adható darabkákat keresték, a benne növekvő szükség-űr győzedelmeskedett.

Csak ilyen szerepekért érdemes színésznek lenni – mondta Brad Pitt. Ezért tudta azt is elérni, hogy megismételhesse szereposztásos próbafelvételét. Mert elsőre kiesett a szóba jöhetők közül. Segítséget kért, s kapott. Vele Paul szerepét, akire – ahogy a családi fényképek sokaságát végignéző forgatókönyvíró mondta –, kísértetiesen hasonlított. Aztán, ahogy a közönségből sokak megállapították, Robert Redford ifjúkori önmagára is. Nem, Brad Pitt nem az ő fia. Pedig még huszonnyolc évvel a forgatás után is a legkülönbözőbb fórumokon kering az erre vonatkozó kérdés. De az biztos, hogy ő az, akinek ez a szerep megadta a mércét a későbbi szerepválasztásokhoz. Ez volt az első olyan filmje, amelyet a nagy filmstúdiók egyike gyártott. Sok mindenről nem tudta még, mit és hogyan szeretne, de a szerep és az, hogy Robert Redford rendezésében mutatkozhatott meg, Brad Pittnek meghatározó lett. „Olyan volt vele dolgozni – mondta –, mint amikor egy náladnál jobb teniszezővel játszol. Egyszerűen sokkal jobb leszel tőle”.

Így indult a világot is meghódító útjára.

Egy olyan művészi alkotásban, amelynek létrejöttét egy másik segítette. Így történt. Mindkettő megértésekhez segít. Mint a valódi művészi alkotások. Mert azok.

Akik a létrehozásban segítséget kaptak, tovább segítettek.

Jókor és jól jó igazán segítséget adni. Mikor azt adjuk, amit kérnek, az olyan tiszta és erőteljes, mint a továbbhömpölygő, köveken megtisztult víz.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.