Katona Klári Sietség nélkül

A hallgatagnak tűnő férfi, akinek évtizedek óta mondandója van, Clint Eastwood, az idén kilencvenegyedik életévébe lép.

Az élő legenda – akinek tartják – százkilencvenhárom centijével lazán üldögél a Loyola Marymount University, a filmeseket és televíziósokat is képző egyetem hallgatói körében, ahol Stephen Galloway kérdezi őt, a Hollywood mesterei interjúsorozatban.

Nézem, hallgatom. Figyelem, mennyire sallangmentes. Mennyire nem szerepel. Mennyire nincs meghatódva saját nagyságától. Mennyire férfi. Mennyire ember. Mennyire kibillenthetetlen. A csalhatatlanságot másodpercekre sem színleli.

Nézem, hallgatom, ahogy szakmaisága előrajzolódik, ahogy mondatain soktehetségűsége átsüt. Ahogy érteni engedi: a méltatások, az elismerések sem menthették meg a nehézségek átélésétől. Nézem és hallgatom, és nem kutatom, mi lehet a titka.

Tiszta a kép.

Kitartása rendkívüli.

Kitartás. Mennyire a sajátunk?

Alig-alig? Mintha eredményét egyre kevésbé tartanánk kivárhatónak. Mintha eredeti értelme összekeveredett volna az erőfeszítésével. Szerintem félreértelmeződött. Ha elég sokáig csinálom...Ha még addig kibírom... Nem. Ez nem kitartás. Ez gyötrődés. A „hátha akkor majd...” nevében. A kitartás józan. A kitartásnak célja, értelme van. Hisz elég hosszú ideig csinálni valamit még senkit sem tett mesterré, bajnokká, tevékenységének magasszintű művelőjévé. Az igazi kitartás lényege a fejlődésben rejlik. Anélkül csak hosszúra nyúlt, egyre kevésbé kívánatos, időt fecsérlő, lelket nyomorító erőlködés marad. Értelmetlen próbatétel.

Clint Eastwoodnak a kitartás nélkül sosem lett volna hétkategóriás Oscar-díj jelöléses filmje. A világ egyik legnagyobb filmgyártó vállalata, a Warner Brothers igazgatója nem hitt a Million Dollar Baby című filmben. Nem gondolta, hogy ez a történet akár pár centet is hozhat majd. Többen is csatlakoztak hozzá, mondván, mit akar egy női Rocky történettel?

A címről eleve egy szappanopera, vagy valami hasonlóan komolytalan jut az ember eszébe – mondták. Hát máshova szerződött, a film elkészült, négy Oscar-díjat kapott. A Legjobb film, a Legjobb rendező, a Legjobb színésznő, a Legjobb mellékszereplő kategóriákban. Mert Clint Eastwood szerint ez nem egy bokszolólány, hanem a szeretet története. Ami addig egyiküknek sem adatott meg. Az apának egy lánytól, a lánynak egy apától. A rengeteg egyet nem értésben Clint Eastwood azt gondolta: mikor ennyi mindent sugallnak, akkor kell a történet lényege mellett kitartanod. Amellett, ami szerinted az – így mesélte. Szimbolikus mondat, komoly áthallással életére, pályájára.

A színészet mellett sokáig nem is gondolt a rendezésre. Tudat alatt talán. Aztán megérett benne a gondolat, és 1971-ben rendezőként is bemutatkozott. Volt egy időszak, amikor, amiben csak játszott, azt ő is rendezte. Valahogy egyik filmhez sem talált olyan rendezőt, akiben megbízott volna.

– Tényleg? – kérdezi tőle Stephen Galloway. – Gondod volt a bizalommal?

– Úgy látszik – válaszolja nevetve.

Persze, nem. Poénnak jó, de ahogy a színészetről beszél, az megérteti velünk, mit is jelent számára a bizalom. Ahogy hallgatom, végigfut bennem a gondolat, mennyire nehéz a gyakorlatban ezt elfogadtatni. A másikba vetett bizalom elgondolását. Ami szerintem szárnyaltat. Ami kicsinyességben aligha, de nagylelkűségben termőtalajra lel. Ő erről beszél, a leglényegesebb összetevők esszenciájáról, a közös teremtés létrejöttének alapjáról. A bizalom számára a közös jelentéstartalmat, az azonos megítélés képességét, egyértelmű szándékát jelenti. A győzködésmentes együtt gondolkodást. A színész azonos megértésen alapuló hozzájárulását.

Az együttrezgést.

Tim Robbins, a nagyszerű színész, minden értelemben igazi művésznek tartja őt. Mert legendás filmjei ellenére és az évtizedek óta játszmája csúcsainak bejárása közben sem változik a viszonya a színészekhez. Mindig egyenlő partnernek tekinti őket. Hetvennégy éves, amikor rendezőként, mostanáig a kitüntetettek közül a legidősebbként első Oscar-díját átveszi. Rendezései nyomán öt színész is Oscar-díjas lesz: Hilary Swank, Gene Hackman, Tim Robbins, Sean Penn, Morgan Freeman. Nem véletlen, hiszen a szereposztást tartja a megvalósítás kulcsának. Olyannyira, hogy azt gondolja, ha az jól sikerült, egy csomó minden szinte magától összerendeződik. Akkor persze – teszi hozzá –, ha megtaláltad a színészt, aki szeret adni és a rendezővel egyezőn becsüli szerepét.

Színészet, rendezés, politikai aktivitás, díjak, elismerések, kitüntetések – különleges, gazdag az életút. Ami számára zene nélkül nem lehet érvényes. A jazz az élete része. Úgy gondolja, soha nem tudja majd méltó módon kifejezni azt, amit a jazz által kapott. A country music szerelmese is. Zongorázik, komponál. Sosem lett hivatásos zenész, de játszott a Carnegie Hall színpadán, a tiszteletére rendezett gálán. A filmekhez simulékony zenéket álmodik. Más szerzőket azért nem kér fel szívesen, mert zenéjükkel feleslegesen dramatizálják a történetet.

Ő írta a Mystic River, a Million Dollar Baby, a Flags of Our Fathers, a Grace Is Gone, a Changeling, a Hereafter, a J. Edgar zenéjét és az In the Line of Fire című filmhez az eredeti zongoradarabot. A Gran Torino filmzenéjének egyik dalát énekli is. A Madison megye hídjai-hoz társszerzőként írt dalt. A Why Should I Care Diana Krall repertoárjába került. 2007-ben Berklee College of Music a zenetudományok tiszteletbeli doktori címét adományozta neki.

Két évvel később a japán császár, Akihito adja át neki a Felkelő Nap Érdemrendet a japán népért, a japán-amerikai kapcsolatokért tett szolgálataiért.

Nézem és hallgatom. Mindez nincs ott a szavaiban. Csak a szakmaiság mindent átható jelenléte.

A világhoz való viszonya is szóba kerül az interjúban. Az életben elért sikereinek tükrében furcsának gondolja a kérdező a filmjeiben megbújó felismerést: az életben nem végződik minden jól.

– Igaz – vágja rá másodpercnyi gondolkodási szünet nélkül.

Nézem és hallgatom, ahogy végtelen türelemmel folytatja a választ. Kizökkenthetetlen. Kitartása, kitartásban létezése újabb bizonyosságot nyer. – Minden ott él a képzeletedben – fűzi hozzá és világossá teszi, hogy módunkban áll a felismert szomorúságot, akár a pesszimizmust is átfordítani. Valami vágyottba. Nézem és hallgatom, ahogy a hallgatagnak tűnő, állandó mondandóval élő férfi a szavakkal takarékosan bánva, semmin sem lepődik meg. A fura kérdéseken sem. Mikor tavaly októberben bejelentette, hogy új filmjében, amit forgat, játszik is majd, azt kérdezték tőle: ez lesz az utolsó filmszerepe? Visszakérdezett: ezt szeretné? Majd mosolyogva továbbment.

Sietség nélkül.

Még csak kilencvenegy éves lesz.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.