Katona Klári Szabadon

A színészet változó. Elsőre nem is gondolnánk. A mások bőrébe bújás képességére – mely elénk tárja helyzeteinket, megcsillantja nagyszerűségeinket, felmutatja gyengeségeinket, emlékeztet hősiességünkre, a szerelem csodálatosságára – nem gondolunk úgy, mint egy változásaiban folyamatosan fejlődő művészeti ágra. Nem, mert az érzelmeinkre hat. Sokszor az azonulás érzetéig juttatva bennünket. Legjobb képviselőinek játéka megnevettet, megsirat, felráz, elandalít, megkérdőjelez, visszaigazol, taszít, magával ragad, elvarázsol bennünket. A hatásokat élve, átélve persze megint csak nem a mesterség megújulásaira, annak magától érthetőségére gondolunk. Pedig előttünk történik. Hiszen egy-egy régi film nagyszerűsége csak a már megtörtént változások miatt ad később kevesebb élményt, attól tűnik teátrálisnak valamely ott látható, korábban ünnepelt játékmód, az egykor elfogadott beszédstílus vagy néhány, a jelenben eltúlzottnak tűnő gesztus. Nem állta ki az idő próbáját – mondjuk ilyenkor, elsődlegesen még mindig nem a színészet változásaira, fejlődésére, a valósághoz közelítési tendenciájára gondolva. Pedig az szükségszerű, elengedhetetlen, megfigyelhető tény, hát igaz. Nem beszélve arról, hogy ennél többet hordoz, mást is üzen. Saját változásaink észlelésének szükségességét. Mert változunk. Észrevesszük? Vagy csak azok, akikre hatunk? Előre lépünk, egyhelyben toporgunk, visszalépünk? Módjaink érvényben maradnak? Érvényüket vesztik? Milyenek vagyunk? Fejlődünk? Milyenek vagyunk magunk és mások szerint? Melyik a valósabb? Melyik az érvényes? Nagy kérdés. Mert biztosan máshogy nevettetünk, kérdezünk, nézünk, vigasztalunk, bátorítunk szülőként, testvérként, szakemberként, barátként, szeretett vagy szerető társként, változásait élő gyerekként, felnőttként. Máshogy. Ha időnként azt is hisszük, hogy nem, mégis így van.

Amit a színész eljátszik, az szerep – érvelhetne most bárki. Valóban. Egy szerepet a karakternek a helyzethez való viszonya körvonalaz, az emberekhez, a környezetéhez fűződő kapcsolódások tükrében. Nem véletlenül hat ránk. Az életben is így van. Ahol a valódiság sokszor olyan ijesztő. Nem véletlenül éljük át a látottak mélységeit, hiábavalóságát, nagyszerűségét. Csak forgatókönyvünk nincs. Azt hisszük. Csak kevesek gondolják, hogy nem csak hogy van, de mi vagyunk az írói. Viszont azt hiszem, ő épp azok közülük való.

– Épp azt tettem – kezdte mondandóját Jelena Vasziljevna Mironova, miközben megérkezett egy üres tér közepén magányosan álló székhez, és leült –, amit a mi hivatásunkban, a színészetben az egyik legnehezebb dolognak tartok. Természetesen járni. Önmagadként.

Ha elhivatottsággal gyakorolt professziójáról soha mást nem mondott volna az orosz gyökerekkel született Helen Mirren, e pár mondatban már felmutatta a színészi, egyben az emberi lét egyik fő megérteni valóját. Önmagunként kell tudni közelíteni az eljátszásra megajánlott, illetve a saját, élethosszon át tartó filmünk vállalt szerepeinek magasszintű kivitelezéséhez is, mert mindkettő alkotó, teremtő emberré tesz bennünket. A színházi és filmszerep művésszé, élet-filmünk karaktereinek vállalása, azok megszemélyesítése, kiteljesedéssel való megélése pedig kivételes egyéniséggé formál. Az átlényegülés egyik esetben sem nélkülözhető. Ahogy a vállaláshoz tartozó döntések, elkötelezettségek sem.

Helen Mirren szerepvállalásain átszüremlik az élet adta és a hivatása okán eljátszott szerepeinek, vállalásainak átlátása, tisztázottsága. Józanul repíti magát a legnagyobb magaslatokig. A létrehozás folyamatát segítő, alkotó résztvevők tehetségét, munkáját tisztelve, magát pontosan odahelyezve, ahová teljesítményéhez kell. Támaszként fókuszálási képességét használja. Ami aztán – a kívánalmak szerint – játszi könnyedséggel engedi őt stílusok, hangulatok, ötletek, létrehozási módok között váltani.

Színházi színésznőként indult. Útja, vágyai összehangoltságában. Ahogy élet-filmünkben is kéne. Ahogy az kétségkívül lehetne.

– Megértettem, hogy a színészi létre való felkészülésemet tágítani kell. A klasszikus színházi játék szépsége ellenére látszott, hogy annak megkövetelt fegyelmezettségén és az elvárásain is túlra kell kerülnöm. Határaimat még messzebbre kitolva kell szabadságot nyernem. Amit aztán életem során mindig elérni valónak tartottam. A szabadságot, amiért újra és újra indulok – mondja.

Tisztelt Olvasónk, a cikknek még nincs vége!

Az egy éves születésnapját ünneplő Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A Jelen újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. A szabad média ma veszélyben van Magyarországon, a független sajtó kizárólag az olvasók segítségével maradhat fent.

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor ezzel hozzájárul a Jelen független szerkesztőségének munkájához. Az előfizetésért cserébe színvonalas, sokszínű, kritikus tartalmat kínálunk.

Amennyiben egyetért a céljainkkal, kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Jelentkezzen be, ha már regisztrált előfizető.

Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!