Ónody Gomperz Tamás Tűzfal, babám!

Ha fel kellene sorolni olyan építészeti alkotásokat, amelyek a leginkább szimbolizálják Budapest történetét, akkor a tűzfalat említeném az elsők között. Nem egy konkrét tűzfalat a város valamelyik pontján, hanem úgy általában a szabadon látható tűzfalakat vagy tűzfal szakaszokat, amelyek hol vakolatlan, hol simára vakolt, de leginkább a málló vakolattól foltos felületükkel magasodnak teljes terjedelmükben az előttük elterülő grund, vagy – részlegesen elfedve – a mellettük lévő alacsonyabb épületek tetőzete fölé. Budapesten ebben a historikus megközelítésben elsősorban a belső kerületeket értem, ahol a zártsoros beépítés a jellemző, mert a tűzfalak természetes lelőhelye a szüntelen építőkedvnek és a történelem fordulatainak kitett sűrű városi szövet.

Mielőtt továbbmennénk, érdemes pontosan meghatározni, hogy milyen épületelemről beszélünk. A vonatkozó kormányrendelet alapján tűzfalnak azt a megfelelő tűzállósági határértékkel rendelkező, térelhatároló, folytonos függőleges falszerkezetet nevezzük, amelyet úgy kell kialakítani, hogy az általa elválasztott tűzszakaszok vagy építmények egyikének állékonyság-vesztése, illetve az ebből adódó oldalirányú erőhatás esetén is megőrizze tűzterjedést gátló képességeit. Nyakatekert? Akkor egyszerűbben: a tűzfal az építménynek az a böszme nagy oldalsó fala, amelyet – a homlokzattal ellentétben – nem törnek át sem ajtók, sem ablakok és főleg nem fagerendák. A családi házak, a kúriák, a templomok esetében nincs szükség efféle védvonal felhúzására, ilyenkor az épület valamennyi oldalán kialakítható homlokzat (fő-, oldal-, hátsó-), viszont a zártsoros beépítés megköveteli a tömör zárófalazat beiktatását az egymással érintkező épületek közé.

Erről már a Közönséges Építési Rendszabás Szabad Királyi Pest Városára nézve címet viselő dokumentum is kellő eréllyel rendelkezett:

„Ezen építési rendszabás 1838-dik Octóber 11-dikén költ Legfelsőbb Királyi Rendelet által helybenhagyatott, ’s ennek szabályai szerint kell valamennyi, bármi nevü épitségeknek a’ Bel- és Leopold város egész kerületében végrehajtatni. (…) A’ házhéján, ettől függetlenül, tűzfalakat kell legalább hat hüvelyknyi széleseket, hat hüvelyknyi támaszokkal (Strebepfeiler) rakni, ’s a’ tűzfal hat hüvelykkel érjen fölül a’ födélen. (…) A’ házak héján a’ tűzfalak, tetemesb magosság- és hosszaságoknál legalább egy lábnyi vastagok legyenek, ’s hat hüvelykni támaszokkal (Strebepfeiler) erősíttessenek meg hasonlókép mind kívülről mind belőlrül darabosan vakoltassanak, és a’ házfödélnél legalább hat hüvelykkel emeltessenek tűz-óvás végett följebb. Nagyobb terjedségü épületeknél tűzóvás végett elosztó falakat kell vasajtókkal kő szárfákkal ’s küszöbökkel egész a’ födélig úgy építni, hogy ezen tűzfalakon semmi fa-részek ne menjenek át.”

A tűzfalak tehát védelmi és statikai okokból létesülnek, esztétikai követelményeket velük szemben állíttatni botorság, már csak azért is, mert optimális esetben nem látszódnak. A helyzet ennél persze bonyolultabb, erre a végén kitérünk, de azt mindenképpen leszögezhetjük, hogy amennyiben a szomszédos épületek magassága megegyezik, akkor a tűzfalak rejtve maradnak. Ha valamelyikük számottevően magasabb, akkor a tűzfal előbukkan, nincs mese. Ennek elkerülése érdekében az idézett rendszabás a következő igényt fogalmazta meg:

„A’ város szépítésének kellékei kívánják, hogy az épületek, a’ mennyire lehetséges, egyenlő magasságnak legyenek, melynél fogva kiköttetik, hogy a’ párkányzatok és födélszélek a’ Iehetségig folytonos vonalt képezzenek.”

Figyeljünk fel a tűzfallal foglalkozó szövegrészekben található imperatívuszok (erősíttessenek, vakoltassanak, emeltessenek) és az egyenlő párkánymagassággal kapcsolatos óhajtás (kívánják, amennyire lehetséges) közti finom distanciára. Tűzfalakat építeni kötelező, a párkány szintjéhez igazodni dicséretes. Mondhatjuk úgy is, hogy katasztrófavédelmi „kell” és a szépészeti „jó lenne” közötti eltérésben született meg a csupasz tűzfal, mint a magyar főváros egyik jelképe.

Ez a következmény, ne kerteljünk, sosem nyerte el igazán a közönség tetszését. A házak magasságkülönbsége miatt láthatóvá váló tűzfal slampos illeszkedési hibaként üt el a díszesen kiképzett és változatosan tagolt homlokzatoktól. A járókelő felnéz, és érzi, hogy ott valami nem stimmel. Mintha a kivitelezés el lenne szabva. Annak a sivár faldarabnak ugyanúgy nem szabadna felül kikandikálnia, ahogy a bokazoknis lábszárnak sem a felcsúszott öltönynadrág alatt. A Tér és forma című folyóirat 1936-ban így kesergett a jelenség miatt: „Van azonban még egy csekélység, amit nem felejthetünk el és ez a közérdek. Az egyes házaknak külön-külön való párkány megállapítása más és más időben történik, más hangulatok, más elgondolások játszanak szerepet és ezért eredménye ennek megfelelően gyászos. A budapesti utcaképek – eltekintve egy pár racionálisan adminisztrált újabb házblokktól – lesújtóak. Két egyforma párkánymagasságot alig lehet találni és a takaratlan tűzfalak ezrei meredeznek a városban szanaszét.”

A látható tűzfalaknak ez a típusa feltétlenül megkülönböztetendő attól a másik változattól, amikor a tűzfal teljes kiterjedésében tornyosul az utcaszint fölé. Ezek a masszív falmezők tökéletes ellentétei bárminek, amit a városokban hagyományosan szépnek szokás tartani. Nem pusztán amiatt váltanak ki ellenérzést, mert komor torzóként nehezednek rá a környezetükre, hanem azért is, mert a világ rendjébe és a létezésünk fontosságába vetett hitet kérdőjelezik meg folyamatosan. A tűzfalat elméletileg nem szabadna látnunk. Azért látjuk, mert a telek mellette üres. Azért üres, mert hiányzik onnan egy ház. Ha hiányzik onnan egy ház, akkor valami nincs rendben a világgal. Elmúlik, például. A ház védelem; amennyiben a ház el is tűnhet, akkor a biztonságunk illúzió. A tűzfalak által határolt negatív teret a rémület csendje tölti ki, a gyalogosok elfordítják a fejüket, mint amikor temető mellett mennek el. Közönyt tettetnek, ezt is meg lehet szokni.

A romantikában rajongtak a romokért, akkoriban a tájat még nem nézték, hanem átélték. A perspektíva érzékeltetésének technikáját a reneszánsz fedezte fel, de a romantika nemcsak térbeli, hanem időbeli értelemben is ábrázolni akarta a messzeséget, a távlatot. Ennek iránya a régmúlt, szemléltető eszköze a rom, megtapasztalásának formája a tűnődés, lelki tünete a melankólia. A látvány mindig egyidejű, a tekintet mindig a jelent látja, de az épületmaradványok, az omladékok, a ruinák beemelik a tájba az idő távlatát. Az enyészet esztétizálódott, a teremtő ember alkotótársat kapott maga mellé: a romboló időt. Ők ketten együtt formálják a városokat is. Ozymandiás című versében a közös munka menetét így mutatja be Shelley (Tóth Árpád fordításában):

Egy messzi vándor jött, ki ős romok
Felől regélt: A pusztán szörnyü két
Nagy csonka láb áll. Arrább lágy homok
Lep egy kőarcot. Homloka setét.
A vont ajk vén parancsszóktól konok,
S vad szenvedélye még kivésve ég
A hűs kövön, bár, mely véste, a kéz,
S a szív, hol dúlt e dölyf, temetve rég.
A talpkövön kevély igék sora:
„Király légy bár, jöjj és reszketve nézz:
Nevem Ozymandiás, urak ura."
Más semmi jel. A roppant rom körül
Határtalan szélesre s hosszura
A holt homoksík némán szétterül.

A tűzfalak városi romok maradványai. A megcsonkított házak a legkevésbé előnyös felüket kénytelenek közszemlére tenni, a kitárulkozásnak ez a mértéke már-már illetlen, a világítóaknák boltívei szinte obszcén módon tárják fel magukat, az épülettest meztelensége egyszerre nyomasztó, fenséges, csúf és szépséges. Valahol a homogén falsík pőreségét reklámplakátokkal próbálják elleplezni, máshol fém kéménycsövek és kifakult elszíneződések alakítják absztrakt domborművé a távolról monotonnak tűnő, közelebbről nézve nagyon is plasztikus felületeket. A tűzfalak egyediek, szabálytalanok, változatosak, enigmatikusak, melankóliát árasztanak, befejezetlenek és töredékesek – csupa romantikus ideál. Mégsem népszerűek.

A tűzfal adja a másikat

Akkor miért jelképe Budapest történetének a tűzfal?

A magyar főváros hihetetlenül rövid idő alatt vált apró településekből modern metropolisszá a kiegyezés után, majd hihetetlenül rövid idő alatt rombolták le a világháború végén. Pest és Buda egyesülését követően az egyszintes házak helyét hamarosan többemeletes bérházak foglalták el, a lakosságszám a századfordulóra megduplázódott. Ennek a zabolátlan, robosztus, mégis organikus fejlődének az eredménye a tűzfalak első típusa, a magassági különbség miatt láthatóvá váló oldalsó falfelület. Az akkori építési láz járulékos melléktermékeként meredeznek a takaratlan tűzfalak ezrei a városban szanaszét. Földszintes ház: falu, egy emeletes ház: kisváros, négy-öt emeletes ház: nagyváros. A Margit körút elején megfigyelhető tűzfal-tető lépcső csodálatosan illusztrálja ennek az átmenetnek az állomásait (lásd az alábbi fotót). Nevezzük ezt a típust, a megkülönböztetés érdekében, organikus tűzfalnak.

A másik változatot bomba vagy buldózer tárja elénk. Hívjuk ezért dekonstrukciós tűzfalnak. Budapest ostroma három hónapig tartott, a főváros közel negyvenezer épületének háromnegyede megsérült, minden huszonötödik ház teljesen megsemmisült. A törmelékek alatt élettelen emberek feküdtek, az állva maradt tűzfalak monumentális sírkőként vették őket körbe. Később, a szocializmus idején, számos megmenthető építményt takarítottak el az útból, amelyet vagy pótoltak valamivel vagy nem, az ’56-os forradalom újabb sérüléseket és bontásokat okozott, miként a 2000-es évek rehabilitációnak becézett korrupciós programjai is beépítetlen foghíjakat hagytak maguk mögött mindenütt.

Így lett állandó városképi elem a kétféle tűzfal. Budapest egyik jelképeként azoknak a korszakoknak az emlékét őrzi, amelyekben felváltva uralkodott a két ellentétes ösztön. A tűzfal, akár maga a tűz, egyszerre szimbóluma a keletkezésnek és szimbóluma a pusztulásnak. Sokan hajlamosak kizárólag az utóbbira asszociálni, holott a tűzfalak láthatóságának oka ugyanúgy lehet a boldog békeidők féktelen építkezési vágya, mint a házakat szétszaggató légitámadás. Az egyik esetben a rombolás miatt látjuk a tűzfalat, a másikban pedig azért, mert a rombolás helyett megőrizték az új épület mellett a régit. Amit nyugodtan mondhatunk anomáliának, hiszen a befektetők mindig megtalálják a módját annak, hogy a környéken engedélyezett legnagyobb párkánymagasság és az ő alacsonyabb ingatlanuk közti kihasználatlan űrt eladható négyzetméterekkel töltsék ki. Ez a törekvés vezet oda, hogy a hajdani Wichmann-kocsmához és a Márványmenyasszony étteremhez hasonló egy-kétszintes házakat folyamatosan az a veszély fenyegeti, hogy a felettük éktelenkedő tűzfalakkal együtt eltűnnek ők is. Az összkép szempontjából valóban az egyforma tetőszint számít optimálisnak, viszont a vakolatlan, simára vakolt, de leginkább a málló vakolattól foltos falfelületek elviselése az ára annak, hogy a város egykori léptékét és hangulatát hordozó régebbi rétegek megmeneküljenek. Erre, az igazat megvallva, hosszú távon kicsi az esély. Az építtetők, akár a természet, irtóznak az üres tértől. A tűzfalakat és a grundokat, ezeket a roppant városi romokat is fokozatosan beépítik majd. Mégiscsak ez a világ rendje.

Budapesten mindennek megszabott ideje van. Megvan az ideje a rombolásnak, és megvan az ideje az építésnek. Megvan az ideje a kövek szétszórásának, és megvan az ideje a kövek összerakásának. Megvan az ideje a megőrzésnek, és megvan az ideje az eldobásnak. Az ember és az alkotótársa sosem pihen.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.