Unortodox pályaképek

A kortárs könnyűzene két, meglehetősen markáns kontúrokkal rendelkező dalszerző-énekese jelentkezett új nagylemezzel az elmúlt hetekben. Bemutatjuk mind a kettőt. Mármint az alkotókat és a műveket is.

Jarv Is: Beyond The Pale

Az egykori Pulp-énekes, Jarvis Cocker története meglehetősen rendhagyó. Zenekara, a sheffieldi Pulp – aminek a stílusát úgy írták le, hogy „az ABBA és a Fall keresztezése” – 1978-ban alakult, több felállást is megélt, de nagyon sokáig, egészen az 1994-es His ’n’ Hers című nagylemezéig gyakorlatilag semmilyen sikert nem ért el, de különösebb visszhangot sem váltott ki. Akkor a 90-es évek britpop-színtere felkapta a zenekart, az album toplistás lett, két slágert is fialt, a Babies és a Do You Remember The First Time? című számokat, Jarvis Cocker vékony, öltönyös, szemüveges, artisztikus, valódi english eccentric fazonja pedig kultfigurává tette az énekest. Ki ne emlékezne Cocker 1996-os húzására, amikor a Brit Awards díjkiosztón Michael Jackson Earth Songjának előadása közben színpadtámadást hajtott végre? (Ha esetleg még nem látták, tekintsék meg a youtube-on, rendkívül szórakoztató.)

Az egy évvel később megjelent Different Class aztán még feljebb emelte a Pulpot, a Disco 2000 és a Common People című számok hatalmasat futottak, a zenekar nagyszínpadon játszott Glastonburyben, hogy aztán a három évvel későbbi poszt-britpop Pulp-nagylemez, a filmzenés hangulatú, noir This Is Hardcore már jóval sötétebb húrokat pengessen, a 2001-ben kiadott, jóval organikusabb hangzású, a témaválasztásának fókuszába a természetet állító We Love Life valójában le is zárja a zenekar történetének legfontosabb periódusát. A Pulp egy évvel később feloszlott, aztán 2011-ben összeállt, hogy koncertezzen (új lemezt nem készítettek), de ez az időszak csak két évig tartott.

Cocker időközben (2003-ban) Párizsba költözött, ott született Albert nevű gyermeke akkori feleségétől, Camille Bidault-Waddington divattervezőtől, akivel 2009-ig éltek együtt. Első szólólemeze, a Jarvis, amit két volt pulpos zenésztársával, Steve Mackey-vel és a kitűnő dalszerző-énekes, Richard Hawley-val készített el, 2006-ban jelent meg. Ezen szerepel a Running The Word című szám, a maga örökérvényű refrénjével: „Cunts are still running the world” („Faszkalapok vezetik a világot”).

Közben láthattuk a Harry Potter és a Tűz serlege című filmben, ahol többek közt a radioheades Jonny Greenwooddal zenéltek egy boszorkányosan és mágikusan pörgős roxforti bulin, dolgozott olyan pop-nagyasszonyokkal, mint Nancy Sinatra vagy Marianne Faithful, de dolgozott fel Serge Gainsbourge-számot és régi tengerészdalt is. Második szólóalbuma, a Further Complication – amit a korábban többek közt a Nirvanával is dolgozó Steve Albini producerrel vett fel – 2009-es, legutóbb pedig 2017-ben adott ki lemezt, a zongorista Chilly Gonzalezzel közös Room 29-t.

Eddigi szólópályafutásában sem igen lelünk hibát, ám a most megjelent Beyond The Pale talán Jarvis Cocker-lemezkatalógus ékköve. Az album amúgy nem is „Jarvis Cocker-lemez”, hiszen az énekes Jarv Is nevű hattagú zenekara jegyzi, mely 2017-ben alakult – persze azért ez egy szólóprojekt köré épülő kollaboráció, ne legyen kétségünk efelől. Az album úgy indul, mintha Leonard Cohen I’m Your Man című nagylemezét hallanánk, s a Cohen-hatás aztán nem csak a kotyogó szintis-dobgépes, női vokálos Save The Whale-ben, hanem a Beyond The Pale további dalaiban (például az Am I Missing Somethingben) is visszaköszön – az már persze kevésbé lepi meg azt, aki ismeri Jarvis Cocker pályafutását, hogy olyan előképeket is „kihallunk” a számokból, mint a már említett Serge Gainsbourg, David Bowie vagy Bryan Ferry és a Roxy Music. Az énekes-szerző persze, ahogy korábban, ez alkalommal is a saját képére formálja a számára legfontosabb hatásokat (meg persze amúgy is létezik egy összetéveszthetetlen Jarvis Cocker-univerzum), a végeredmény pedig egy okos, önreflektív, egzisztencialista kérdések körül sasszézó, és szórakoztató lemez.

Rufus Wainwright: Unfollow The Rules

Lassan tíz éve nem készített klasszikus poprock-lemezt a 90-es/2000-es évek fordulóján feltűnt egyik legjobb dalszerző-énekes, Rufus Wainwright – az máris nagyszerű hír, még mielőtt egy hangot is hallottunk volna a most megjelent Unfollow The Rules című lemezből, hogy ez egy olyan album. A kanadai-amerikai dalnok utoljára 2012-ben állt elő ilyennel, de az Out Of Game előtt is utoljára a 2000-es évek közepén, egész pontosan 2007-ben adott ki daloslemezt, a Release The Stars című albumot. Pedig hát Wainwright, aki időközben mindenféle kanyarokat tett a musical és az opera felé, tényleg fantasztikus tehetség a három és fél perces szerzemények értelmezési tartományában is.

 Olyan pedigrével, ami neki van, persze nem nehéz, mondhatnánk (egyébként dehogynem, nagyon is az). Gyerekként nem tudott úgy fordulni, hogy ne a zenével találkozzon. Anyja is, apja is dalszerzők, folkénekesek: apja Loudon Wainwright III veretes életművel rendelkező bárd, anyja Kate McGarrigle Anne nevű testvérével duóban készített nagylemezeket.

A homoszexualitását tinédzserkora óta büszkén vállaló Rufus Wainwright első demófelvételeit apja juttatta el a legendás szövegíró-zeneszerző-producer Van Dyke Parkshoz, aki továbbpasszolta a felvételt a Steven Spielberg és David Geffen által alapított Dreamworks lemezkiadónak, mely meg is jelentette a dalszerző-énekes első, cím nélküli nagylemezét 1998-ban. Ez is nagyot szólt, de még nagyobb kritikai sikert aratott a 2001-es Poses, miközben Wainwright súlyos drogfüggő lett. A lejtőn aztán képest volt megállni, dalszerzői étvágya azonban nem csökkent: két év alatt két albumot adott ki, az egyiket Want One, a másikat Want Two címmel, ezeket követte 2007-ben a már említett Release The Stars. Itt aztán némileg letért a poplemezekkel kijelölt útról, ez elmúlt bő tíz évben készített Judy Garland előtt tisztelgő lemezt (Rufus Does Judy at Carnegie Hall), zongorás-dalos albumot (All Days Are Nights: Songs For Lulu), írt operát (Prima Donna), és készített lemezt Shakespeare-szonett-adaptációkból (Take All My Loves: 9 Shakespeare Sonnets).

2010-ben eljegyezte partnerét, a művészeti menedzser Jörn Weisbrodtot, 2011-ben pedig megszületett gyermeke, akinek az anyja Wainwright gyermekkori jó barátja, Lorca Cohen, Leonard Cohen lánya.

Azt, hogy Wainwright visszatér a klasszikusabb poprock-dalok világába, már a 2018-as Sword Of Damocles című szám megjelentetése is jelezte, de a legbiztosabb bizonyíték természetesen az eredetileg áprilisra ígért, ám a karanténhelyzet miatt júliusra csúsztatott új album, az Unfollow The Rules, melyet a kritika lelkesen ünnepelt, mi több, amely a legjobb recenziókat kapta a lassan már történelmi múltba ködlő Poses megjelenése óta. A lemez, melyet Suzanne Vega exférje, Mitchell Froom gondozott producerként, s melynek címadó dalát Wainwright az Itt és most című Sarah Jessica Parker-mozihoz írta, különösebb meglepetést nem okoz a Rufus Wainwright-rajongóknak.

Tulajdonképpen olyan, mint egy nagy Rufus Wainwright-válogatás: íves, míves, okos, de érzelmes, hol zongoraközpontú, hol folkosabb vagy soulosabb, hol perfekt-popos, hol a 70-es éveket idéző, vagy éppen a musical felé hajló könnyűzene, amit a szerző, ahogy arról több nyilatkozatában is beszélt, nagy újrakezdő gesztusnak szánt. Mindenesetre egy olyan művész munkája, akit sűrű ködben, félhomályban, vagy ellenfényben is simán fel lehet ismerni.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.