Jarv Is: Beyond The Pale

Az egykori Pulp-énekes, Jarvis Cocker története meglehetősen rendhagyó. Zenekara, a sheffieldi Pulp – aminek a stílusát úgy írták le, hogy „az ABBA és a Fall keresztezése” – 1978-ban alakult, több felállást is megélt, de nagyon sokáig, egészen az 1994-es His ’n’ Hers című nagylemezéig gyakorlatilag semmilyen sikert nem ért el, de különösebb visszhangot sem váltott ki. Akkor a 90-es évek britpop-színtere felkapta a zenekart, az album toplistás lett, két slágert is fialt, a Babies és a Do You Remember The First Time? című számokat, Jarvis Cocker vékony, öltönyös, szemüveges, artisztikus, valódi english eccentric fazonja pedig kultfigurává tette az énekest. Ki ne emlékezne Cocker 1996-os húzására, amikor a Brit Awards díjkiosztón Michael Jackson Earth Songjának előadása közben színpadtámadást hajtott végre? (Ha esetleg még nem látták, tekintsék meg a youtube-on, rendkívül szórakoztató.)

Az egy évvel később megjelent Different Class aztán még feljebb emelte a Pulpot, a Disco 2000 és a Common People című számok hatalmasat futottak, a zenekar nagyszínpadon játszott Glastonburyben, hogy aztán a három évvel későbbi poszt-britpop Pulp-nagylemez, a filmzenés hangulatú, noir This Is Hardcore már jóval sötétebb húrokat pengessen, a 2001-ben kiadott, jóval organikusabb hangzású, a témaválasztásának fókuszába a természetet állító We Love Life valójában le is zárja a zenekar történetének legfontosabb periódusát. A Pulp egy évvel később feloszlott, aztán 2011-ben összeállt, hogy koncertezzen (új lemezt nem készítettek), de ez az időszak csak két évig tartott.

Cocker időközben (2003-ban) Párizsba költözött, ott született Albert nevű gyermeke akkori feleségétől, Camille Bidault-Waddington divattervezőtől, akivel 2009-ig éltek együtt. Első szólólemeze, a Jarvis, amit két volt pulpos zenésztársával, Steve Mackey-vel és a kitűnő dalszerző-énekes, Richard Hawley-val készített el, 2006-ban jelent meg. Ezen szerepel a Running The Word című szám, a maga örökérvényű refrénjével: „Cunts are still running the world” („Faszkalapok vezetik a világot”).

Közben láthattuk a Harry Potter és a Tűz serlege című filmben, ahol többek közt a radioheades Jonny Greenwooddal zenéltek egy boszorkányosan és mágikusan pörgős roxforti bulin, dolgozott olyan pop-nagyasszonyokkal, mint Nancy Sinatra vagy Marianne Faithful, de dolgozott fel Serge Gainsbourge-számot és régi tengerészdalt is. Második szólóalbuma, a Further Complication – amit a korábban többek közt a Nirvanával is dolgozó Steve Albini producerrel vett fel – 2009-es, legutóbb pedig 2017-ben adott ki lemezt, a zongorista Chilly Gonzalezzel közös Room 29-t.

Eddigi szólópályafutásában sem igen lelünk hibát, ám a most megjelent Beyond The Pale talán Jarvis Cocker-lemezkatalógus ékköve. Az album amúgy nem is „Jarvis Cocker-lemez”, hiszen az énekes Jarv Is nevű hattagú zenekara jegyzi, mely 2017-ben alakult – persze azért ez egy szólóprojekt köré épülő kollaboráció, ne legyen kétségünk efelől. Az album úgy indul, mintha Leonard Cohen I’m Your Man című nagylemezét hallanánk, s a Cohen-hatás aztán nem csak a kotyogó szintis-dobgépes, női vokálos Save The Whale-ben, hanem a Beyond The Pale további dalaiban (például az Am I Missing Somethingben) is visszaköszön – az már persze kevésbé lepi meg azt, aki ismeri Jarvis Cocker pályafutását, hogy olyan előképeket is „kihallunk” a számokból, mint a már említett Serge Gainsbourg, David Bowie vagy Bryan Ferry és a Roxy Music. Az énekes-szerző persze, ahogy korábban, ez alkalommal is a saját képére formálja a számára legfontosabb hatásokat (meg persze amúgy is létezik egy összetéveszthetetlen Jarvis Cocker-univerzum), a végeredmény pedig egy okos, önreflektív, egzisztencialista kérdések körül sasszézó, és szórakoztató lemez.

Rufus Wainwright: Unfollow The Rules

Lassan tíz éve nem készített klasszikus poprock-lemezt a 90-es/2000-es évek fordulóján feltűnt egyik legjobb dalszerző-énekes, Rufus Wainwright – az máris nagyszerű hír, még mielőtt egy hangot is hallottunk volna a most megjelent Unfollow The Rules című lemezből, hogy ez egy olyan album. A kanadai-amerikai dalnok utoljára 2012-ben állt elő ilyennel, de az Out Of Game előtt is utoljára a 2000-es évek közepén, egész pontosan 2007-ben adott ki daloslemezt, a Release The Stars című albumot. Pedig hát Wainwright, aki időközben mindenféle kanyarokat tett a musical és az opera felé, tényleg fantasztikus tehetség a három és fél perces szerzemények értelmezési tartományában is.

 Olyan pedigrével, ami neki van, persze nem nehéz, mondhatnánk (egyébként dehogynem, nagyon is az). Gyerekként nem tudott úgy fordulni, hogy ne a zenével találkozzon. Anyja is, apja is dalszerzők, folkénekesek: apja Loudon Wainwright III veretes életművel rendelkező bárd, anyja Kate McGarrigle Anne nevű testvérével duóban készített nagylemezeket.

A homoszexualitását tinédzserkora óta büszkén vállaló Rufus Wainwright első demófelvételeit apja juttatta el a legendás szövegíró-zeneszerző-producer Van Dyke Parkshoz, aki továbbpasszolta a felvételt a Steven Spielberg és David Geffen által alapított Dreamworks lemezkiadónak, mely meg is jelentette a dalszerző-énekes első, cím nélküli nagylemezét 1998-ban. Ez is nagyot szólt, de még nagyobb kritikai sikert aratott a 2001-es Poses, miközben Wainwright súlyos drogfüggő lett. A lejtőn aztán képest volt megállni, dalszerzői étvágya azonban nem csökkent: két év alatt két albumot adott ki, az egyiket Want One, a másikat Want Two címmel, ezeket követte 2007-ben a már említett Release The Stars. Itt aztán némileg letért a poplemezekkel kijelölt útról, ez elmúlt bő tíz évben készített Judy Garland előtt tisztelgő lemezt (Rufus Does Judy at Carnegie Hall), zongorás-dalos albumot (All Days Are Nights: Songs For Lulu), írt operát (Prima Donna), és készített lemezt Shakespeare-szonett-adaptációkból (Take All My Loves: 9 Shakespeare Sonnets).

2010-ben eljegyezte partnerét, a művészeti menedzser Jörn Weisbrodtot, 2011-ben pedig megszületett gyermeke, akinek az anyja Wainwright gyermekkori jó barátja, Lorca Cohen, Leonard Cohen lánya.

Azt, hogy Wainwright visszatér a klasszikusabb poprock-dalok világába, már a 2018-as Sword Of Damocles című szám megjelentetése is jelezte, de a legbiztosabb bizonyíték természetesen az eredetileg áprilisra ígért, ám a karanténhelyzet miatt júliusra csúsztatott új album, az Unfollow The Rules, melyet a kritika lelkesen ünnepelt, mi több, amely a legjobb recenziókat kapta a lassan már történelmi múltba ködlő Poses megjelenése óta. A lemez, melyet Suzanne Vega exférje, Mitchell Froom gondozott producerként, s melynek címadó dalát Wainwright az Itt és most című Sarah Jessica Parker-mozihoz írta, különösebb meglepetést nem okoz a Rufus Wainwright-rajongóknak.

Tulajdonképpen olyan, mint egy nagy Rufus Wainwright-válogatás: íves, míves, okos, de érzelmes, hol zongoraközpontú, hol folkosabb vagy soulosabb, hol perfekt-popos, hol a 70-es éveket idéző, vagy éppen a musical felé hajló könnyűzene, amit a szerző, ahogy arról több nyilatkozatában is beszélt, nagy újrakezdő gesztusnak szánt. Mindenesetre egy olyan művész munkája, akit sűrű ködben, félhomályban, vagy ellenfényben is simán fel lehet ismerni.