Kormos Lili Versek rólunk, versek nekünk

Simon Márton: Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni

Nem vagyok jó címadásban, általában nagyobb fejtörést okoz annak az egy mondatnak a kiválasztása, mint az egész cikk megírása, ezért a legtöbbször csak szeretnék gyorsan túlesni rajta. Pedig a jó cím mindent meghatároz, már akkor el tudja dönteni a viszonyunkat egy adott könyvhöz, amikor még bele sem olvastunk. Simon Márton legújabb, negyedik verseskötetének például az a címe, hogy Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni.

Meg van egy ilyen vers is, a könyv 47. oldalán, de mielőtt bárki sietve odalapozna, érdemes párszor elismételni ezt az egy mondatot. Mennyi minden sűrűsödik össze hat szóban: felébredni az éjszaka közepén, mezítláb állni a konyhakövön és felfedezni, hogy a szemünk már annyira hozzászokott a sötéthez, hogy látjuk a bútorok kontúrjait, vagy csak segítségünkre van a gangról beszűrődő fény. Örülni, hogy a másik is felébred arra, hogy felébredtünk, félálomban váltani néhány összefüggéstelen, de igaznak érzett mondatot („Az élet legfontosabb mondatait fekve mondják” – írja Polaroidok című, második kötetében). Vagy egyedül nézni a sötétet, szétválogatni az üres lakás zajait, és arra gondolni, hogy jó lenne találkozni a hűtő fényénél éjszaka, a konyhában. És még csak a címnél tartok. És még csak arról beszéltem, ami nekem eszembe jutott róla.

Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni.

Ha az a kérdés, és minden ilyen cikknél az a kérdés, hogy szerintem milyen ez a verseskötet, akkor azt mondom, hogy jó, méghozzá több okból. Jó például azért, mert valószínűleg akkor is felismerném, hogy ezek Simon Márton versei, ha nem tudnám, hogy az ő könyve van a kezemben. Meg azért is jó, mert miközben rá lehet ismerni, egy kicsit megint több, megint más lett a Rókák esküvőjéhez képest. Ez nem minőségi, jobb vagy rosszabb kérdés, egyszerűen csak arról van szó, hogy miközben az alaphangot meg tudja őrizni, nem megy át önismétlésbe, nem akar ugyanazzal a produkcióval nyerni újra.

Aztán azért is jó, mert jók a szövegek. Számomra nagyon izgalmas gondolat, hogy mind egy nyelvet beszélünk, ugyanazok a betűk, szavak állnak a rendelkezésünkre, használhatjuk őket szabadon, mégsem ugyanúgy élünk velük. Ezekben a versekben úgy lettek egymás mellé rendezve, hogy képesek a leghétköznapibb pillanatnak is megmutatni a nem hétköznapi oldalát, vagy egy olyan irányból odavezetni az olvasót egészen banális helyzetekhez, ahonnan magától meg sem próbálta volna megközelíteni.

„Félálom jön. Elnevezem Múltnak.
Sétálni viszem, eldobom neki a botot.
Nem hozza vissza, de hát épp ez a lényeg.
Aztán megint a kiabálás, egyre hangosabban.
A távolságot a valóság és közöttem
hallom, persze, csak kiénekelni nem tudom

Végül felülni szépen. Nézni a futását,
csillámló zöldjét, kényelmesen bemozogni
a teret, hozol, bontasz, letüdőzöl.
Valaki még krumplit? Nevetésben homok
csikorgása, akác levelein át fény.
Ami fölösleges, csak az szabad.
(Utolsó napok a torkolat mellett)

Ennyi minden lehet egy vízparti délutánban, és ennyi is elég hozzá, hogy érezzem azt a vízpartszagot meg azt a furcsa tanácstalanságot, amikor felriadok a tízperces alvásból, amiről nem tudom, mikor kezdődött és hogy mi volt az utolsó kérdés, amire még válaszoltam, mielőtt elaludtam volna. Rengeteg ilyen példát lehetne még hozni, ahogy olyan mondatokat is, amiken már első olvasásra lehet érezni, hogy másképp csengenek, hogy van bennük valami szokatlan, hogy ezek talán fontosak, de még nem tudni, hogyan, nem tudni, miért. Amik majd sokadik olvasásra nyerik el az értelmüket. És talán ettől lesz igazán jó egy verseskötet, hogy nem egyszerhasználatos, hogy visszatérünk hozzá, belelapozunk és újraolvasunk egy-egy verset, hogy ezek a mondatok nem mennek ki a fejünkből, és egyszer csak világossá válik, hogy akkor miért is tűntek fontosnak. Persze fontos, hogy egy vers rögtön hasson, de talán fontosabb, hogy milyen lesz, amikor néhány hét, hónap vagy év múlva eszünkbe jut, és újra felbukkan, hogy a késleltetett hatás mit vált ki, ha jelentkezik egyáltalán. Az Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni az a könyv lesz, amihez időről-időre visszatérünk majd.

Visszatérünk, mert jó azt érezni, hogy valaki megtalálta a szavakat azokra az érzésekre, amiket mi talán azonosítani sem tudunk. Mert jól esik a gondolat, hogy a legbanálisabb, leghétköznapibb pillanatok nem csak nekünk különlegesek, hanem más is észrevette bennük a rendkívülit, a szépet vagy épp a fájdalmasat. Jó tudni, hogy az életről lehet egy másik nyelven is beszélni, és ha ez a másik nyelv létezik, akkor talán egy másik világ is létezik, ahol kevesebb élt és több jó mondatot tartogatunk egymásnak.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmeradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.