Pop

Vesztes vagyok, bébi!

Németh Róbert | 2020.07.29. 12:15

Címkék:

Beck zene

Olvasási idő kb. 10 perc

Valamikor a lassan már történelmi múltba ködlő kilencvenes években, amikor még a Music Television volt a legfontosabb popkulturális felület, bukkant fel az akkor még korahuszonéves Beck Hansen, akit egyébként nem így, hanem Bek David Campbell néven anyakönyveztek. Kifejezetten dolgoznia kellett volna azon, hogy ne valahol az alkotóművészet környékén landoljon, hiszen anyja, Bibbe Hansen vizuális művész, színésznő, performer, az Andy Warhol-féle Factory-kör ismert szereplője volt, apja, David Campbell karmester, zeneszerző, anyai nagyszülei a költő Audrey Ostlin Hansen és a fluxusművész Al Hansen. Ő maga zsidó nevelést kapott és zsidónak vallja magát. A 2000-es évek közepén több hír látott napvilágot, hogy tagja a szcientológiai egyháznak – ezeket

részben meg is erősítette, majd egy ausztrál lapnak azt mondta, mindez tévedés, sosem volt az egyház követője, tán csak egy rövid ideig kokettált a gondolattal.

„Vesztes vagyok, bébi! Miért hagysz hát élni?” – egy ilyen refrénnel berúgni a popkultúra ajtaját, na az kifejezetten erős gesztus, és ugye ez a helyzet Beck első nagy „emtívis” slágerével, a Loserrel, ami harmadik nagylemeze (első, igazán komoly publicitást kapott albuma), az 1994-es Mellow Gold legemlékezetesebb pillanata. Ha már a legendás zenetévé: Becknek volt egy olyan dala is, hogy MTV Makes Me Want to Smoke Crack, csak hogy a művész és a médium közti zaklatott kapcsolatot illusztráljuk. A szám (és az album) persze nem csak a szövegével keltett feltűnést, hanem radikális eklektikájával is, ami a hiphopot keresztezi a lerobbant blues-gitározással, a punkos-garázsrockos zajongással és bátor experimentális hangszobrászkodással. Beck, mint egy szórakozott professzor (hogy a később állandó jelzővé emelkedő szóösszetételt citáljam: barkácszseni) ragasztgatta egymás mellé a látszólag össze nem illő elemeket, amelyekből, rizikós vállalás ide vagy oda, a végén mégis csak összeállt valami. Nem volt ez persze előzmények nélkül való kísérletezés, és akkor itt nem is feltétlenül a már emlegetett fluxusművészetre gondolok, bár filozófiailag ide is köthetjük Beck pastiche-művészetét, hanem inkább mondjuk a Beastie Boys Paul’s Boutique című lemezére, ahol a Dust Brothers-producerpáros pakolt mindent és bármit egymás mellé – az a Dust Brothers-duó egyébként, amelyik aztán hamarosan Beck pályáján is felbukkant.

Mire a Mellow Gold megjelent, Beck már kiadott két kisebb nagylemezt, az 1993-as Golden Feelingst és az 1994-es Stereopathetic Soulmanure-t. Amikor leszerződött a giga Geffen lemezcéghez, olyan szerződést írt alá – egyáltalán nem volt lúzer! –, amely lehetővé tette, hogy experimentálisabb, üzletileg vélhetően kevésbé sikeres lemezeket adjon ki minikiadóknál. Ennek nyomán 1994-ben kihozott még egy albumot, One Foot In The Grave címmel, ám végül ez lett pályafutása utolsó ilyen, radar alatt átreptetett munkája. Két évvel később érkezett a még a Mellow Goldnál is sikeresebb Odelay, amelyen a már emlegetett Dust Brothers-párossal, Michael Simsponnal és John Kinggel dolgozott. Az album tovább fokozza az eklektikát: elektronikus tánczene, hiphop, pszichedélia, funk, folk, blues és olyan pompás számok, mint a Devils Haircut, a New Pollution, vagy a Where It’s At. Itt indul az a közel tíz éves sorozat is, amikor Beck egy sima-egy fordított jelleggel jelentet meg albumokat: egy poposabb (jó: „poposabb”) lemezre egy introvertáltabb, folkosabb, elszálltabb.

A lemezkiadói szerződések, így a szemérmetlenül közhelyes popipari toposz, sok esetben csak arra jók, hogy a szerződő felek összevesszenek. Így volt ez Beck következő nagylemezével, az 1998-as, pszichedelikus, folkos, a brazil könnyűzenei mozgalom, a Tropicália előtt fejet hajtó Mutations-szel is (maga a lemez címe is célzás a mozgalom egyik vezérzenekara, az Os Mutantes nevére). Beck a lemezt, amelyen a Radiohead-albumokról ismerős Nigel Godrich producerrel dolgozott, egy kis kiadónál szerette volna megjelentetni, ám amikor a Geffen munkatársai meghallgatták az anyagot, jogot formáltak annak a kiadására. Meg is jelentették. A következmény: pereskedés.

Végül annyira azért nem veszett össze a geffenesekkel, hogy a következő nagylemeze, az ismét nagyon más Midnite Vultures ne náluk jelenjen meg. Az album táncos, funkos, fúvosokkal színesített, csiricsáré, popos – Beck Prince-tripje. És aztán az újabb fordulat, stílszerűen: Sea Change, a nagyheartbreak-lemez Beck pályáján, 2002-ben. A lemez gyökerei két évvel korábbra nyúlnak vissza, amikor megszakadt az énekes-dalszerző egy kilencéves kapcsolata, amit egy félresikerült affér követett Winona Ryderrel. Ekkor egy hét alatt írt egy rakat elégikus-szomorkás dalt, melyeket egy időre fiókba rakott – közben más zenei anyagokon is dolgozott, meg azon dilemmázott, hogy tartozik-e legszűkebben vett lelki élete a közönségre –, aztán egy évvel később elővette a számokat, melyekhez hozzácsapott néhány korábbi kezdeményt is, és így született meg az új nagylemez.

Itt nagyjából meg is szakadt az egy sima-egy fordított, egy pörgős-egy melankolikus lemez mintázat: az évtized közepén Beck három elektronikusabb album, egy, az Odelay-re emlékeztető táncos-hiphopos lemezt (Guero, 2005), egy eklektikus albumot (The Information, 2006) és retro-futurista, a gitárzenét az elektronikával keresztező dalcsokrot (Modern Guilt, 2008) hozott össze. Utóbbit egy új tettestárssal, a Danger Mouse fedőnéven dolgozó Brian Burtonnel készítette, aki négy évvel korábban azzal vált híressé, hogy a Beatles White Albumát és Jay-Z Black Albumát keresztezve (a két lemez zenei motívumait összemixelve) Grey Album címmel készített nagylemezt. Ennek nyomán kérte fel a Gorillaz Demon Days című lemezének produceri munkájára Damon Albarn – a többi pedig történelem, Burton azóta számos saját produkciót, és közreműködésével készített lemezt pakolt fel a listájára: Gnarls Barkley, Broken Bells, The Black Keys, U2, Norah Jones, Adele, Red Hot Chili Peppers. Tetszetős kis névsor. No de vissza Beckhez.

Beck utolsó, megindítóan jó lemeze hat évvel ezelőtt jelent meg – egy újabb akusztikus jellegű, lassacska, melankolikus album a több egymás után megjelent elektronikus után. A 2014-es Morning Phase hosszú vajúdás után jött a világra: Beck, aki a 2000-es években dolgozott Charlotte Gainsbourg színész-énekesnővel, Jack White-tal és Philip Glass-szal, Record Club néven pedig indított egy projektet, ahol baráti zenészekkel ismert albumokat dolgoztak át (többek közt az INXS Kick és Leonard Cohen Songs Of Leonard Cohen című albumát, valamint a „banános” Velvet Underground-lemezt), még 2005-ben utazott el Nashville-be, hogy egy folkos albumot rögzítsen, de a projekt megfeneklett. Aztán 2012-ben és 2013-ban (ekkor Beck egy 157 tagú nagyzenekarral dolgozta fel David Bowie Sound and Vision című klasszikusát – fantasztikus, hallgassák meg!) új lendületet vett a projekt, és a következő évre összeállt a Beatles-t, a Beach Boys-t, a Byrds-t és Joni Mitchellt egyszerre idéző éteri lemez. Nem meglepő módon, a lemez három Grammyt nyert.

Az elmúlt öt évben két Beck-album érkezett, de őszintén szólva, egyiktől sem estem hasra. Mindkettő Beck popkredibilitását volt hivatott megerősíteni, vagy a megváltozott popkulturális közegben helyreállítani. A korábban a Foo Fighterstől és Paul McCartneytől Kendrick Lamarig sok mindenkivel dolgozó Greg Kurstin sztárproducerrel elkészített 2017-es Colors jól sikerült eklektikus, kortárs poplemez, amiről itt-ott a Police vagy a Beatles is eszünkbe juthat, és éppenséggel a beckes fineszt sem nélkülözi, csak éppen a művész által emelt lécet nem nagyon akarja átvinni. Olyan, mintha egy kifejezetten tehetséges mai popzenész készítette volna, még örülnénk is az új tehetség felbukkanásának – csak épp Beckről van szó. Ugyanez a helyzet a zenész legutóbbi sorlemezével, a 2019-es Hyperspace-szel. Ehhez az albumhoz egy másik feketeöves hangszobrász, Pharrell Williams segítségét is igénybe vette (Kurstin maradt a fedélzeten, Williams dicsőséglistáját meg talán nem kell hosszan tételezni: ha csak egyet-egyet kell említeni, köze volt az elmúlt évek legnagyobb slágerei közül kettőhöz is, a Daft Punk-féle Get Lucky társszerzője, a Robin Thicke-féle Blurred Lines társszerző-társelőadó-producere volt). A lemez stílusát a Variety újságírója „minimalista, nagyvárosi elektronikus popnak” nevezte, és ez valószínűleg pontosan le is írja, mit hallunk ezen a mesteri módon kidolgozott, de kissé ambíció nélküli lemezen, amit, ahogy a Guardian írta, „a múlt évtized közepén a tehetségek legizgalmasabb találkozásának gondoltunk volna, a definíció szerinti popkulturális epicentrumnak”, s amiből végül csak egy várt és kipipált és kissé alulteljesítő álomkollaboráció lett.

Beck pályafutásának összképén ez persze mit sem változtat. Úgy általában is, kevés embernek áll jól, ha úgy csinál, mintha mindenhez is értene, abból az egyszerű okból kifolyólag, mert szinte senki nem ért mindenhez is (és még nagyon sok mindenhez is kevesen). Az ilyen fejekre, mint Beck szokták azt mondani, hogy ennek, meg annak a röneszánsz embere – bár tartózkodnék az ilyen kijelentésektől, az egészen biztos, hogy ez a fura, mindig is kissé kívülálló pozícióból közelítő, még mindig tejfelesképűnek tűnő 50 éves férfi a kevés kivétel egyike.

Még több olvasnivaló a témában.

A szétválás lett az ellenzéki csodafegyver az összefogás helyett

Lakner Zoltán

Tíz hónappal a katasztrofális választási vereséget követően az ellenzéki pártok igyekeznek azt a benyomást kelteni, hogy hamarosan készen állnak a tizenhárom hónap múlva esedékes újabb megmérettetésekre. Az előző parlamenti ciklust meghatározó együttműködési törekvésekkel szemben most az önállóság hangsúlyozása áll a középpontban, az eggyel korábbi, 2014-2018 közötti periódushoz hasonlóan. Az eredmények mindegyik esetben ismertek, s mostanra egy minden korábbinál szűkebb ellenzéki szavazói közeg várja pártjaitól a játszmaváltó fordulatot.

Elolvasom

Léggömbfrász – Blinken nem megy Pekingbe

Krajczár Gyula

A nemzetközi közvélemény feszülten várta, hogy öt év szünet után ismét amerikai külügyminiszter utazik Pekingbe. Hát nem utazik. Montana felett ugyanis nagy magasságban haladó, kínaiként és feltételezhetően hírszerzési célúként azonosított ballont, léggömböt fedeztek fel, s Anthony Blinken útját lemondták, illetve elhalasztották. A kínai fél gyorsan reagált, elismerte, hogy az övék a léggömb, de eltévedt meteorológiai célú eszköznek nevezték.

Elolvasom

Vig Dávid: A kormány bírósági csomagja még rosszabb állapotot teremt

Tóth Ákos

A kormány közzétette azokat a javaslatokat, amelyekkel az Európai Unió által meghatározott feltételeknek kíván eleget tenni az igazságszolgáltatás területén. Az Amnesty International Magyarország, a Magyar Helsinki Bizottság és az Eötvös Károly Intézet azt állítja, hogy ez a csomag messze nem tesz eleget az EU elvárásainak, pedig azok világosan kijelölik azt az utat, amelyen vissza lehet térni a független igazságszolgálatáshoz. Vig Dáviddal, az Amnesty International Magyarország igazgatójával beszélgettünk.

Elolvasom
Ez is érdekelheti még

EU-Ukrajna csúcstalálkozó: örömóda helyett légiriadó

Fóti Tamás

Az EU-Ukrajna kétnapos csúcstalálkozó nem a kijevi reményekkel ért véget: a zárónyilatkozat homályos ígérete a csatlakozási tárgyalások kezdetéről csalódást kelt az ukrán politikusokban és a közvéleményben. Ugyanakkor az uniós vezetők a szolidaritás jegyében további konkrét támogatásokat jelentettek be.

Elolvasom

Grósz Károly, az elfeledett utód

Lakner Zoltán

A Grósz Károlyról szóló könyvén dolgozó Medgyesi Konstantin történész, a szegedi Móra Ferenc Múzeum kutatója és a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa e munka leágazásaként külön könyvben tárja az olvasók elé Kádár János 1988-as menesztésének és Grósz hatalomra kerülésének hátterét. Apagyilkosság című kötetét az Open Books adta ki tavaly év végén, mi pedig arról beszélgettünk vele, miben állt Kádár és Grósz politikusi képessége, s miért csúszott ki mégis a kezükből a hatalom.

Elolvasom
Keresés