Kormos Lili “Voltaképpen nincs is mit mondanom, de azt mégis el akarom mondani”

102 éve született Federico Fellini

“Voltaképpen nincs is mit mondanom, de azt mégis el akarom mondani”

Federico Fellini Fotó: Walter Albertin/Wikipédia

Mi a közös a Ponyvaregény twist jelenetében, a Csillagporos emlékek című filmben, Terry Gilliamben és a Mindhalálig zenében? Hát az, hogy valószínűleg ebben a formájában egyik sem létezne, ha nem készült volna el a 1962-ben a 8 és ½ című film. Ahhoz azonban, hogy minderről egyáltalán beszélgethessünk, az kellett, hogy 1920. január 20-án megszülessen Federico Fellini. 

Akció

Belátom, némileg közhelyes a magnum opus felől közelíteni egy rendezőhöz, de annyi minden mutat a Guido Anselmi szerelmeit, gyerekkorát, alkotói válságát és álmait elénk táró mozi irányába, hogy úgy döntöttem, közhely ide, közhely oda, a 8 és ½ lesz a sorvezetőm. Még akkor is, ha lehetetlen mindent elmondani róla, amit szeretnék, arról nem is beszélve, hogy mennyi mindent nem tudok még erről az alkotásról.

Ott van mindenütt

Ahhoz, hogy világos legyen, miért is gondoltam, hogy születése évfordulóján Felliniről épp ezen a filmen keresztül kellene megemlékezni, lépjünk át 2021 decemberébe, ekkor debütált ugyanis Paolo Sorrentino legszemélyesebb, önéletrajzi alkotása az Isten keze.

A rendező hosszú éveken át kínlódott, hogy vajon megcsinálhatja-e ezt a filmet, ami - sok egyéb mellett - főhajtás Fellini előtt is. Az olasz kritikák jelentős része elmarasztalta ezt a, véleményem szerint, csodálatos mozit, mondván nincs benne semmi újítás, semmi izgalmas, vagy különleges. Tekintsünk el attól, hogy nincs izgalmasabb annál, mint amikor valaki képes elmesélni a saját történetét és magával is szembe tud nézni a művészetén keresztül. Persze nem mindenkit érdekel, hogy mi játszódik le az alkotóban, ez valahol ízlés dolga. De hibaként felróni, hogy nincs benne semmi új, az kicsit olyan, mintha a kritikus a történetmesélést úgy általában elavultnak találná.

Elvégre évszázadok óta ugyanazokat a történeteket meséljük, ki-ki a maga szemszögéből, és bár nem minden rendező él a lehetőséggel, sokan a karrierjük egy pontján mégis úgy döntenek, hogy így vagy úgy magukat viszik vászonra, és ez jól is van így, sőt, amikor ennyire személyessé válik a történet, az általában működni szokott, hiszen gondoljunk csak bele: amikor valaki kitárulkozik előttünk, amikor odaáll a maga tökéletlenségében, sebezhetőségében, akkor általában magunk is megnyílunk, még ha az érzés elsőre zavarbaejtő is.

Fellini ezt az élményt kínálja nekünk a 8 és ½-ben.

Bár őt megelőzően is készítettek filmeket, amik a filmkészítésről szólnak (Sullivan utazásai, A szörnyeteg és a szépség, Ember felvevőgéppel), Fellini elsőként adott mintát arról, hogy igenis ér belevinni egy személyes hangot a történetbe, és a hősein keresztül magáról is beszélni. A bemutató óta eltelt több mint hatvan évben több elmarasztaló kritika is született a filmmel kapcsolatban, a hatását mégsem lehet elvitatni. Fellini ott van a Hairben, ott van az Annie Hall sorban állós jelenetében, Burton Nagy haljának fináléjában, vagy ha már Sorrentinóról beszéltünk, a Nagy szépségben.

Egyáltalán, valahányszor egy rendező elszánja magát, hogy megmutassa, honnan jött, miben gyökerezik a stílusa, a gondolkodásmódja, akkor a művében kicsit mindig ott bujkál Fellini is. 

“Szeretnél, ha más volnál, ha nem volnál ilyen, mint amilyen vagy”

A végtelenségig lehetne folytatni a párhuzamok egyeztetését a filmbéli Guido és Fellini között, úgyhogy bele sem kezdek, már csak azért sem, mert épp ő mondta magáról, hogy “Született hazudozó vagyok” - utalva ezzel arra, hogy még az önéletrajzi ihletésű munkái sem tárják fel igazán, ki is ő valójában. Elég tehát, ha elfogadjuk, hogy ez többé kevésbé az ő sztorija, és ha nem tudjuk minden mozzanatról eldönteni, hogy igaz, vagy csak mese, annak úgyis kell lennie.

Guido tulajdonképpen elég tipikus karakter. Mármint tipikus nekem, most 2022-ben, azt nem tudom, hogy 1962-ben, amikor a filmet forgatták, vagy 1963-ban, amikor bemutatták, mennyire számított annak. Egy tehetséges alkotó, egy művész, akiből mindenki akar egy kicsit, akihez mindenki odadörgölőzik, akit hol érdekből, hol őszintén magasztalnak, aki után bomlanak a nők, és aki érthető módon egy ponton elkezd rettegni attól, hogy lebukik, hogy kiderül mindenkinek, és saját magának is, hogy ez az egész nem is igaz.

“Átmenetileg hiányzik az ihlet. De, ha ez nem csak átmeneti, akkor vége az őszülő hajú rendező dicsőségének, akkor ez azt jelenti, tehetségtelen vagyok.”

Ez a mardosó belső bizonytalanság szövi át minden percét, még álmában is, ezzel küzd. Amikor a szüleiről álmodik, akkor is arra gondol, hogy igazából nem futotta be azt a pályát, amit befuthatott volna. Amikor az életében meghatározó szerepet játszó nőkre gondol, akkor attól retteg, hogy lelepleződik előttük, és egy ponton mind ellene fordulnak. Hiszen nem tudhatja, hogy ez a törékeny egyensúly, amiben látszólag ő irányít, mert ő a rendező, mert ő az, akit a szanatóriumba is követ a szeretője, akinek első szavára jön támogatást nyújtani az ezerszer elárult és becsapott felesége, és vele akar dolgozni a színésznő, akiért egymást ölik a legjelesebb producerek.

Csakhogy Guido pont olyan, mint egy csínytevő gyerek. Tudja, hogy rosszat csinál, de mégis csinálja, rettegve attól, hogy rajtakapják, miközben valahol kívánja is a lebukást, hiszen akkor véget érne ez az egész nyomasztó kaland. Akkor nem kéne úgy csinálnia, mintha tudná, milyen filmet akar forgatni, akkor nem kéne megjátszania a felesége előtt, hogy a szomszéd asztalnál ülő szeretőjét még csak nem is ismeri, és nem kéne elviselnie Carla egyre nyomasztóbb, egyre tolakodóbb jelenlétét. A megsemmisülés tulajdonképpen felszabadulás lenne, egy elvárásoktól mentes élet. Persze, ő maga is robbanthatna, de akkor be kéne vallani, hogy mindvégig tudta, hogy hazudik, hogy ezt az egészet tudatosan csinálta, de ha mások kapják rajta, akkor talán még mindig lehet azt mondani, hogy “Bocsássatok meg, nem tudtam, mit cselekszem”.

Az egyik oldalról persze egyszerű az igazság, Guido önző, egoista, kihasználja az embereket, hazudik mindenkinek, hogy mentse a bőrét, de mint az élet általában, ez sem ennyire egyszerű. Bárki, bármikor megtehetné, hogy felborítsa a status quot, a producere meg is fenyegeti, de a cselekvésig tulajdonképpen csak a felesége, Luisa jut el, aki egy ponton a képébe vágja, hogy elhagyja. Ettől az epizódtól eltekintve, mindenki belemegy a játékba, elfogadják a szabályokat, tudják, hogy mikor hazudnak nekik, tudják, mikor nincs a nagy szavak mögött semmi, de hagyják, hadd menjen. Mert ameddig nem törik össze Guido illúzióit, addig az övéik sem sérülnek, és addig lehet hinni szerelemben, barátságban, tehetségben, mindenben.

Szeretnél, ha más volnál, mondja Luisa, de ennél talán nagyobb kérdés, hogy ő szeretné-e Guidot, ha másmilyen lenne.

“Micsoda óriási önteltség kellett, hogy azt hidd, másoknak hasznára válhat, ha félelmes katalógusban eléjük tárod tévedéseidet. Vagy akár neked, magadnak.”

Mondja Guido barátja, a kritikus film végi monológjában, megelőlegezve kicsit azoknak a hangját, akik akár a 8 és ½-t, akár a Sorrentino mozit kritizálják. Valójában azonban Carini téved. Azok az alkotások, amik akár csak egy percre is képesek azt üzenni a közönségüknek, hogy nincsenek egyedül a gyarlóságaikkal, a tévedéseikkel, hogy nem csak őket kísérti a múlt, talán a legfontosabbak mind közül.

Persze, felkavaróak, hát látjuk, hogy Guidonak sem esett jól szembenézni önmagával, de mire megtette, végre arra is rájött, hogy milyen filmet szeretne valójában csinálni, szóval akárhonnan nézem is, ő győzött. Nem állítom, hogy az út végén biztosan ott a feloldozás, de még így is megéri elindulni rajta, ebben egészen biztos vagyok. Ahogy abban is, hogy az ilyen filmek mankót jelentenek ezen az úton, még ha a Woody Allen mögött sorban álló férfi elmarasztalóan jegyzi is meg, hogy Fellini “nagyon elnéző”.

Talán pont erre az elnézésre van szükség. Akárhogy is, 102 éve született a rendező, aki megmutatta, hogy a dilemmáinknak mozgóképen is helye van, és ameddig ez a gondolat követőkre talál, addig biztos, hogy volt értelme.


 

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.