Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója január elején a Mandineren foglalta össze a kormány (egészen pontosan: Orbán Viktor miniszterelnök) külpolitikai vízióját. Összességében az a tény, hogy a hazai nyilvánosságban megjelenik valamilyen külpolitikai elképzelés, még örvendetes is lehetne, különösen annak fényében, hogy Magyarország az utóbbi több mint egy évtizedben nem bővelkedik hivatalos külpolitikai dokumentumokban, így a vezető politikusok nyilatkozatai és a külpolitikai döntések szolgálnak csak iránytűként, ha a kormány külpolitikai céljait értelmezni akarjuk. Tegyük persze hozzá, hogy a dokumentum formátuma meglehetősen rendhagyó: a miniszterelnök zárt körben (!) elhangzott beszédét jelenteti meg a politikai igazgató egy jobboldali online lapban, 13 ezer karakteres írásban. Többen felvetették, hogy a dokumentum maga önmagán túlmutató célokat szolgál (például: figyelemelterelés), az alábbi írásban azonban az írás tartalmából indulok ki, komolyan véve az abban foglaltakat.

Mind a kormánytól, mind annak támogatóitól és kritikusaitól gyakorta elhangzik, és Orbán Viktor/Balázs dolgozatát is áthatja az a meggyőződés, hogy a kormány az ideológia és az értékek helyett csak az érdekeit veszi figyelembe a külpolitikai cselekvéskor. A külügyminiszter az energiaszankciós viták hevében egyszer ezt úgy fogalmazta meg: „Ideológiával fűteni egyelőre még nem lehet”. A „nem érték-, hanem érdek” alapú külpolitikai öndefiníció jól hangzik, és kiszámítható politikai vitákra ad lehetőséget, melyekben a kormány magát realistaként, józanként bélyegzi, ellenfelei pedig megalkuvással, cinizmussal vádolják.

A valóság azonban pont ennek az ellenkezője. Írásomban amellett érvelek, hogy a magyar kormány külpolitikája igenis értékelvű és markánsan ideologikus (csak más értékek mentén, mint amelyek a nyugati szövetségi rendszereket, az EU-t és a NATO-t definiálják), miközben következetesen szembemegy azokkal a sokszor egyértelműen megfogalmazható és triviális érdekekkel, melyeket a magyar külpolitikának szem előtt kellene tartania: a magyar külpolitikai befolyás erősítése és a nemzetgazdaság fejlesztése befektetések, gazdasági kapcsolatok és támogatások révén. Magyarország az elmúlt években például számos felesleges konfliktust vállalt az Európai Unióval élesen ideologikus és politikai témák mentén (gondoljunk például a Juncker elleni plakátkampányra, mely elvezetett a Fidesz de facto kizárásához az Európai Néppártból, vagy a magyar kormány LMBTQ-ellenes törvényére, mely széles körben szigetelte el Magyarországot az Európai Tanácsban, vagy az egyetemek átszervezésére és vezetésük pártpolitikusokkal való feltöltésére). Ennek a politikának a „gyümölcsei” többek között a nem folyósított uniós támogatások, illetve a befagyasztott Erasmus és H2020 programok, melyek mind a magyar lakosságnak, mind a kormánynak jelentős nehézségeket okoznak.

Tegyük ehhez hozzá, hogy a „realista” öndefiníció sem nagyon állja meg a helyét – a realista politika előnyei között szoktuk ugyanis azonosítani, hogy valósághűen képezi le a politikát, és ennek megfelelően helyes előrejelzéseket tesz. A magyar kormány „realizmusára” azonban az utóbbi időben számos téves előrejelzése cáfolt rá. Ennek legüvöltőbb példája a 2014-es tusnádfürdői beszédben is említett orosz modellre való hivatkozás, illetve annak követése, az invázió bekövetkezésének tagadása, majd az erős meggyőződés, hogy a háború gyors orosz győzelemmel végződik majd. Orbán Viktor helyzetértékelése azt is mutatja, hogy a kormány és döntéshozói a mai napig nem vonták le a tanulságokat ezekből a tévedésekből.

A dokumentumban a kormány egyik kedvenc toposza, a Nyugat hanyatlása visszatérően megjelenik. Kérdés azonban, hogy ez a kép mennyire felel meg a valóságnak, és mennyire csak az önigazolást kereső vágyteljesítő gondolkodás láttatja igaznak. A Mandinerben megjelent írás így fogalmaz:

„A pontot az i-re a 2022-ben kitörő ukrán–orosz háború tette fel, amely egyértelművé tette, a jelenlegi nyugatközpontúság nem tartható fenn, mivel a Nyugat kihívói megerősödtek, nem kis részben épp a liberalizált kereskedelem és gazdaság miatt”.

Ennél tévesebb nem is lehetne a helyzetértékelés, mivel Ukrajna invázójának látványos kudarca (melyet a magyar külpolitika szempontjából a mai napig mérvadó Berlinben is egyre inkább tényként kezelnek) éppen arra mutatott rá, hogy az Ukrajnát védelmező nyugati szövetségi rendszerek erősebbek, egységesebbek, technikailag pedig jóval fejlettebbek, mint az oroszokéi, amelynek erejét az utóbbi években tendenciózusan felülbecsülte mind Oroszország, mind annak szövetségesei, mind riválisai.

Magyarország „realista” előrejelzései rossznak bizonyultak. Ukrajna nem esett el, a Nyugat nem gyengült meg, Európa nagy része pedig kiválóan elvan javarészt orosz gáz nélkül is. Magyarország „középutas” stratégiája nem erősebbé, hanem gyengébbé tette Magyarországot a nyugati szövetségesi rendszeren belül, különösen a régióban, így a dokumentumban is vágyálomként megfogalmazott regionális „középhatalmi” státusz célja soha nem volt olyan távoli a rendszerváltás óta, mint ma.

Közép-Kelet Európa ugyanis egyre fontosabbá válik az uniós politikai döntéshozatalban – csak mi ebből kimaradunk. A kormány nem ismerte fel, hogy Ukrajna megtámadása a korábbiaknál sokkal jobban összekovácsolta a közép-kelet-európai és a balti államok többségét, amelyek (elég itt a cseh uniós elnökségre és a lengyel, illetve balti, Oroszországgal szembeni kezdeményezések sikerére gondolni) sokkal hatékonyabban érvényesítik akaratukat uniós szinten, mint korábban bármikor. Ha nem is értékektől és humánus szempontoktól, hanem nyers önérdektől vezérelve, de a magyar kormány felismerhette volna, hogy az agresszor melletti retorikai kiállás éppen az értékek távolságának felnagyításán keresztül oda vezet majd, hogy Magyarország régiós barátságai is elvesznek, meggyengülnek. Ennek pedig megint csak gazdasági hatásai lesznek: Csehország, Lengyelország, de akár Szlovákia is jóval nagyobb szerepet vállalhat majd Ukrajna újraépítésében, mint Magyarország azt valaha is teheti.

Ha mindenképpen címkét keresünk a magyar külpolitikára, akkor a „realista”, illetve az „érdek-alapú” helyett a „tranzakcionalista” jelző tűnik a leginkább megfelelőnek. A tranzakcionalista külpolitikai megközelítés jellemzői Bashirov és Yilmaz (2019) szerint, hogy a bilaterális (kétoldalú) kapcsolatokat részesíti előnyben a multilateralizmussal szemben, hogy inkább rövid távú győzelmekben, mint hosszabb távú stratégiákban gondolkodik („uralni a pillanatot”), illetve, hogy a külpolitikát zéró összegű játéknak látja és láttatja, melyben minden győzelem csak mással szemben érvényesíthető, és a kölcsönösség normája, a gesztusok politikája csak a gyengeség jele.

Az egész dokumentum abból a helyzetértékelésből indul ki, hogy a nyugati globalizációs modell megbukott, illetve, hogy a Nyugat hanyatlásban van. Érdemes ennek kapcsán megjegyezni, hogy a globalizált, akadályok nélküli kereskedelem legfőbb képviselője ma a nemzetközi politikában nem az Európai Unió és nem is az Egyesült Államok, hanem sokkal inkább Kína, amely termékeinek eladása révén tudja saját gazdasági expanzióját fenntartani – miközben persze saját piacait szigorúan védi a legklasszikusabb protekcionista eszközökkel. Így a „tömbösödéssel” szembemenő kereskedelmi és politikai modell leginkább Kína érdekeinek felel meg, és egyelőre kevés igazolást látunk arra, hogy ez Magyarországnak sok hasznot hozna. A dokumentum által sokat hangoztatott regionális középhatalmi „hídszerep” – melynek kapcsán Orbán, kissé tragikomikus módon, Széchenyire és Teleki ¬Pálra hivatkozik követendő példaként – egyelőre inkább tűnik a vágyteljesítő gondolkodás termékének és az önelszigetelés és önsorsrontás politikájának az unión és a NATO-n belül, mint sikeres és fenntartható külpolitikai iránynak.