Tóth Ákos A béreslegény – Gyurgyák János és az elveszett illúziók

Elvesztett illúziók – megtalált történelem címmel jelent meg az Osiris kiadásában Gyurgyák János eszmetörténész gyűjteményes tanulmánykötete, amely tartalmazza a szerző politikai-politológiai-közéleti cikkeit és megszólalásait, de a valódi szenzációt történeti tanulmányai és esszéi jelentik, amelyek így, egybegyűjtve, kapaszkodót adhatnak egy következő generációnak, ha már ez a mostani, a rendszerváltó, elbukott.

Gyurgyák János a legnagyobb formátumú és a legkilátástalanabb sorsú magyarországi történészek egyike, akinek kilátástalansága abból ered, hogy nem a klasszikus történészi ösvényt követte abban a hiszemben, hogy a jelen csapdái a történelmi kulcspontok tanulságainak összegzésével kikerülhetőkké válnak, vagyis az, amiben élünk, kedvező irányba alakítható, de nem; kilátástalansága épp ettől a hangosan kimondott és egyértelmű nemtől válik magától értetődővé, szándékai is ezen a nemen bicsaklanak meg, s bár nekifeszül újból és újból, szinte megidézve a béreslegény kurucos hetykeségét, akinek, Bartók 1906-os, a Fejér megyei Baracson rögzített gyűjtése szerint sarjútüskék böködik a tenyerét, de mennél jobban böködik, annál jobban megrakja a szekerét, ám a nem az nem, megváltoztathatatlan, és épp ez a megváltoztathatatlansága az, ami e sorsot, amelyre Gyurgyák János generációs sorsként tekint, tehát nem feltétlenül csak a sajátjaként él meg, kilátástalanná teszi.

Generációs, mert van közös kapcsolódási pontja, mégpedig a rendszerváltás pillanata, amely az akkor – és részben attól – lendületet vevők számára a teremtés lehetőségét hordozta önmagában, és Gyurgyák alaposan meg is merítkezett e hosszú pillanatban. De egyéni sors is, mert a rendszerváltó generáció kudarcát annak aktív alakítói közül ma – ma még vagy ma már, ki tudja? – meglehet, nem feltétlenül mindenki éli meg akként, ahogy Gyurgyák éli. Vannak néhányan, akik a kudarcból azt a következtetést vonták le, hogy egészen más irányt kell venni, s ennek útja – meglehet: célja is – lett a NER, és vannak – köztük Gyurgyák János –, akik a NER létrejöttét is a rendszerváltó kudarc folyományának látják, a bukás velejárójának, ha úgy tetszik, kiteljesedésének és megtestesülésének.

Gyurgyák János kilátástalansága nem elsősorban a kudarc belátásából eredeztethető, hanem abból, hogy ő cselekvő történész, aki nem nyugszik bele a megváltoztathatatlanba, hanem alakítani akarja a sorsot, beleszólni, ha úgy tetszik, pörölni vele és párbajra hívni, s ez vezérelte már akkor, a kezdetek kezdetén is – már ha valóban afféle origóként tekinthetünk a rendszerváltás időszakára –, hogy politikai igazodási pontokat teremtsen: a Századvég folyóirat főszerkesztőjeként azt tartotta például az egyik legfontosabb teendőjének, hogy a frissen éledő – vagy hosszú hibernációból éledező – jobboldal számára megteremtse azt az eszmetörténeti hátteret, amelyre anélkül támaszkodhatott, hogy emiatt pironkodnia kellett volna. Visszanyúlt a nemes hagyományokhoz, a méltó elődökhöz, a nagy szellemekhez; ezzel már eleve alakította a környezetét, de eközben, nem mellékesen, tisztítani is akarta előtte az utat; előhozta hát a legfontosabb viták egyikét, a népi-urbánust, amelyet nemcsak a téma pusztító volta és kibeszéletlensége miatt tett meg, hanem azért is, hogy végre háttérbe szoríthassa az elődöket. Ez adja meg mostani, generációs kudarcként emlegetett szavai hitelességét is, épp ettől az egykori kísérlettől válik giccsmentesen kopogóvá a mostani bukás rögzítése. Most így vall: „Volt közöttünk akkor egy általánosan elfogadott elv, amit úton-útfélen, kissé nagyképűen hangoztattunk egymás között, nevezetesen, hogy ezek a vén hülyék menjenek már a francba, hagyjanak bennünket egy normális országot építeni. S ez vonatkozott mind a komcsikra, mind pedig az MDF-esekre és az SZDSZ-esekre. Összeállítottunk egy századvéges népi-urbánus számot, amiben ezek az öreg népiek meg öreg urbánusok egymásnak estek, és ennek volt egy határozott leleplező célja: mondják el, hogy mit akarnak, de utána hagyjanak már bennünket békén. Elmondhatják, hogy mit gondolnak, és aztán mehetnek a levesbe. (…)  De nem mentek. És ettől a ponttól kezdtem nem érteni a történéseket.”

A nem értés fölismerése kulcsfontosságú, mert nem beletörődéssel, belesimulással társul, hanem a miért kérdésfeltevésével, a válasz pedig Gyurgyák szerint a jelent mérgező egykori történelmi pontok azonosítása és mélységükben való föltárása lehet. Illúzió volna, ahogy a kötet címe sugallja? Meglehet. Csakhogy az azonosítás folyamata az ilyen embereknek kevés; a nyughatatlan szellem nem a megváltoztathatatlanba való belesüppedés komfortját, hanem az igen gyakran kényelmetlen-kínos ellenszert keresi. Ez a törekvés abba az irányba lökte, hogy egyesítse a szellemet a gyakorlatiassággal: ezért alapította meg az egyik legjelentősebb magyar kiadót, a hozzá hasonló csillapíthatatlan szellemek menedékét, az Osirist, amely teremtő közeg a tabusított témák fölmetszéséhez, ha épp tabumetszés szükséges ahhoz, hogy minden úgy íródjék meg végül, ahogy az valaha megtörtént. A múltat ugyanis nem végképp eltörölni, hanem a lehető legteljesebben föltárni kell, és az Osiris ennek eszköze lett Gyurgyák vezetése alatt. És épp ez az eszköz tette lehetővé azt is, hogy Gyurgyák János, bár legkedvesebb közege talán a könyvtár, sose porosodjék, a szellemi közeget érő napi kihívások mindmáig élessé teszik, praktikussá, tettrekésszé – és legfőképp: kitartóvá.

Csak kitartással lehet ugyanis hadat üzenni a szellemi restségnek, a jelentő sikerek, egy-egy nagy kötet – márpedig ezek immáron a magyar történetírás megkerülhetetlenjei: A zsidókérdés Magyarországon, Magyar fajvédők és kiváltképp az Ezzé lett magyar hazátok (A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története.) – hiába dolgozik, hiába hat csendben, hiába végzi lassú, évtizedes vagy annál akár sokkal hosszabb munkáját a hiteles szó által, önmagában nem elég; minden csapdát rögzíteni kell Trianontól a szélsőjobboldali mozgalmakig, a népi-urbánus vitán át a zsidókérdésig, hogy a maguk teljességében láthassuk azokat a csapdákat, amelyek útját állhatják annak, hogy kialakulhasson valamiféle közmegegyezésen alapuló múltszemlélet és ebből következően közös akarat is a jövőre nézve.

Csapdákból pedig bőségesen akad, a XX. században szerinte valami végzetes történt ugyanis a magyar társadalommal, mert „az a kontinuitás, ami századokon keresztül végül is nagy nehézségek között, de fenntartotta a magyar népességet, a 20. században megszakadt, és a magyarság több, máig ható mély sebet kapott. Ennek a megszakítottságnak a legnyilvánvalóbb jele az, hogy hány rendszerváltás történt a 20. században Magyarországon. Tíz fölött van ugyanis a rendszerváltások száma, és itt nem arról van szó, hogy egy kicsit megváltozott volna a rendszer és a keret, hanem egymástól gyökeresen más rendszerek alakultak ki (vagy erőltettek rá a magyar társadalomra) a szélsőjobbtól a szélsőbalig, majd azután újra oda-vissza”.

Gyurgyák két idevezető, meghatározó törést emleget, Trianont és 1944‒1945-öt, s mindkettőt akként, hogy ezek után Magyarország már nem ugyanaz, mint annak előtte volt – és ez a „nem ugyanaz” mételyez ma is mindent elsősorban annak következményeként, hogy a kettészakadt társadalom a politikai szekértáborok formálóinak hatékony közreműködésével képtelen kiegyezni a múlt szemléletében, ennek híján pedig oda a közös jövő formálásának esélye is. A szekértáborok közti mindent elsüppesztő bűzös posványok átjárhatatlanok, és ennek kínkeservét megtapasztalta Gyurgyák is, akinek tevékenységét kezdetben azok nézték értetlenül, akik magukat a tábor innenső részéhez tartozónak láttatják, mit akar itt ez a kérlelhetetlen, izgága kis ember, majd pfújoltak rendületlenül, amikor a Népszabadságban(!) arról vizionált, hogy a korrupt baloldal emberei helikopteren menekülnek majd, aztán, immáron a NER-ben, egykorvolt övéi hallgatnak zavarodottan, ha a neve szóba kerül, valahavolt barátai néznek el inkább a távolba, majd vonnak sietősen vállat, ha kérdőn értetlen, de szigorú szemét magukon érzik, és amikor nekiveselkedik, hogy közzétegye a Trianonról szóló legfontosabb szövegek gyűjteményét, maga is érzi, hogy a posvány elnyeli nemcsak a társadalmat, nemcsak a politikai szekértáborokat, hanem beszippantja az ő közegét, a történészekét is, mert ki ezzel, ki azzal nem hajlandó egy kötetben, egy lapon, egy gondolatban sem szerepelni, és akkor így aztán valóban minden, minden kudarcossá és kilátástalanná válik; hiába a csapdák föltárása, hiába a példák sora, hogy hogyan lehetne mégis, ezek ellenére is, hogyan lehetne mindezt elkerülni, kicselezni, eltakarítani, de nem, nem és csak azért sem, nem lehetséges.

A kérdés persze az, hogy ez valamiféle megkerülhetetlenség volna-e, magyar sors, balsors, átok, végzet – vagy pedig valamiféle akarat folyománya. Ez utóbbiból persze az is következne, hogy ezek szerint mégiscsak akad valamiféle közös pont, ha már a múltat és a jövőt illetően nincsen is, ez pedig nem más, mint a hatalom vágya és e vágyakozás beteljesítésének útja, amelynek sódere a másik utálata, cementje pedig az utálatra való mindennapos tréningezés. Ez így valóban reménytelen lenne, s e reménytelenség – a történelemmel együtt – fölfalta ezt a nemzedéket, amely olyan, mint Illyés szétvert serege, s lázképként léptet át rajta a Hódító.

De azért jó volna hinni abban, hogy nem, még nincs vége, márpedig van ok hinni, mert talán nincs oda minden: ha elfogadjuk, márpedig el kell, mert így volt, hogy mégiscsak megvolt az a folyamatosság, amely hosszú-hosszú zivataros századokon át fenntartotta a magyarságot, akkor nincs eleve minden veszve. Csak ezzel már e mostani generációnak nem lesz dolga, jönni fog egy másik, amely okulhat az elődök példájából, és eleve föl lesz vértezve a csapdák mély ismeretével.

Gyurgyák János könyvében ezt írja: „egy elkövetkező nemzedéknek két dologra kell igazán figyelnie. Mindenekelőtt sokkal jobban tisztában kell lenni történelmünk eddigi zsákutcás megoldásaival, a magyar társadalom valós helyzetével és mindenbe belenyugvó természetével, valamint előre ki kell dolgozni ezek elkerülésének módozatait. Továbbá nem szabad hagyni, hogy egy politikai akarnok újra ellopja a jövőnket és az álmainkat”.

A rendszerváltók nemzedéke oda, Gyurgyák Jánost pedig az a tény, hogy a történelem soha nem önmagáért érdekelte, eleve kilátástalanságra kárhoztatta. Mégis, ennek ellenére is: életművének ez a része immáron lezárt és teljes, mert azt, ami az ő dolga volt, maradéktalanul megcselekedte – munkásságával megalapozta egy következő generáció esélyét Magyarország reményteli újraegyesítésére. És ha abból indulunk ki, hogy ezt az esélyt a bukáshoz vezető csapdák mély és teljes föltárása csak erősíti, akkor abból az is következik, hogy ez az esély ennyire biztatóan és reménytelin e háttértudás nélkül – rendszerváltás ide vagy oda – az ő nemzedékének talán meg sem adatott. Meglehet, hogy eleve kudarcra volt ítélve. Vagy hogy egy nagy adag szerencse is kellett volna ahhoz, hogy ne legyen eleve kudarcra ítélve, és a dolgok más fordulatot vegyenek. Talán még ez a szerencse is meg lehetett volna, de nem sikerült nyakon csípni.

Gyurgyák János ezt a munkát befejezte. Azt írja, mostantól csak magát tudná ismételgetni, abban pedig mi lenne neki való kihívás. A nagy kérdés az, hogy ez az összegtő, hattyúdalnak szánt mű a pályafutásának vége vagy inkább lehetőség arra, hogy lerázza magáról azt a terhet, ami eddig nyomta. Ha ez utóbbiról van szó, amire nem minden alap nélkül gyanakszunk, akkor még van kivel pörölnie, tehát van tétje a további életének is, vagyis nagy dolgokra számíthatunk tőle.

Gyurgyák János Elvesztett illúziók – megtalált történelem Osisris, 2021.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmeradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.