Fangio, a Forma–1 főura

Legutóbb arról írtam, hogy az ökölvívó-történet legendás alakjairól egyenként 129 információt tápláltak 1993-ban egy komputerbe, és a számítógép kihozta: Rocky Marciano minden idők legnagyszerűbb nehézsúlyú világbajnoka. Most egy másik legnagyobbról lesz szó. A Sheffieldi Egyetem 2016-os kutatása szerint Juan Manuel Fangio a valaha volt legragyogóbb Forma–1-es pilóta.

Alain Prost azt mondta: „Nagyon rendben van, hogy négyszeres világbajnok vagyok. Nem lett volna igazságos, ha ötödször is nyerek. Ötször a nagy Fangio győzött, és hogy' jövök én hozzá?” Michael Schumacher így beszélt, amikor (2003-ban) hatodszor elnyerte a világbajnoki címet: „A rekordot megdöntöttem, de Fangio sokkal magasabb szinten volt, mint ahogyan én most magamat látom.” Stirling Moss pedig kijelentette: „Minden idők legjobbjai két autóhosszal vannak Fangio mögött.”

Hiszik vagy sem, a felülmúlhatatlan Fangio harminckilenc esztendős korában kezdett az 1950-ben debütáló Forma–1-ben. Igaz, már kölyökként érdekelték a kocsik: tizenhárom évesen abbahagyta az iskolát, hogy inas lehessen egy autószerelő műhelyben Buenos Airesben, miközben olasz nagyapja lovas szekéren szállította a tűzifát szülőfalujában, Balcarcéban.

Huszonkilenc volt, amikor megnyerte élete első nagy autóversenyét. A tízezer kilométeres Gran Premio del Norte Fangio szerint is „szörnyű megpróbáltatást” jelentett. A viadal Buenos Airesben kezdődött 1940. szeptember 27-én, az Andokban folytatódott Bolívia és Peru magaslatain, majd október 12-én ért véget az argentin fővárosban. A 92 résztvevőből 32 érkezett a célba, Ernesto Barbetta életét vesztette, többen kórházba kerültek. Fangio több mint 45 ezer pesót keresett, de nem a pénzért, hanem csillapíthatatlan kalandvágyból indult el nyolc évvel később egy másik hasonlóan veszélyes vetélkedőn, a húsz napos Buenos Aires–Caracason. Emlegette is: "Vannak, akik kerülik a bajt, és vannak a kalandorok. Mi, autóversenyzők az utóbbiak közé tartozunk." Oscar Galvez például betolta spéci Chevrolet-ját a célba, de diszkvalifikálták, mert 9597 kilométer megtétele után kikapcsolt motorral érkezett be 1948 novemberében. Így nyert Domingo Morimón. Közben a hetedik, a perui Lima és Tumbes közti szakaszon Fangio egy kanyarban kisodródott; társa, Daniel Urrutia kirepült a kocsiból, és meghalt. Az életben maradt autós örökre abba akarta hagyni a versenyzést, ám 1950-ben megrendezték az első Forma–1-es vb-t, és az argentin bálvány nem tudott ellenállni a csábításnak. 

Csaknem mindjárt világbajnok lett. Az utolsó futamot az első helyről várta, ám eltört a dugattyúja, ezért átült a szintén Alfa Romeóval versenyző Piero Taruffi autójába. Ezt a korabeli szabályok megengedték, de nem segítettek Fangión, mert a másik kocsi is felmondta a szolgálatot. Giuseppe „Nino” Farina így kétszeresen is elsőként futott be Monzában, jóllehet az időmérő edzésen Fangio volt a leggyorsabb. Ha a szomorú második nem is, az Alfa Romeo felhőtlenül ünnepelt: F betűs triója – Farina, Fangio, Fagioli – szerezte meg az első három helyet.

Majd Fangio elnyerte első világbajnoki címét, miután keretbe foglalta az 1951-es sorozatot: győzött a nyitó svájci és a záró spanyol nagydíjon. A befejező futam előtt a ferraris Alberto Ascari vezetett, de Pedralbesben csak negyedik lett, és Fangio a pontversenyben is megelőzte. Negyven évesen ült a trónra, ám az Alfa Romeo bejelentette: pénzügyi problémák miatt nem indít csapatot a következő Forma–1-es szezonban.

A címvédő Maseratira váltott, majd 1952 júniusában Észak-Írországból indult volna Monzába, de a magánrepülőgép nem érkezett meg érte, ezért menetrend szerinti járattal ment Londonba, onnan pedig Párizsba. A francia fővárosból egy barátja elvitte Lyonba, ahol kölcsönadta neki az autót, hogy a fennmaradó 480 kilométeres szakaszt az Alpokon keresztül megtegye. Fangio fél órával az olasz Grand Prix előtt esett be. „Fáradtnak tűnsz” – mondta neki az abban az évadban nyolcból hat futamot nyerő Ascari. – Semmi baj – felelte Fangio. De a második körben elvesztette uralmát az autó fölött, és a fák között kötött ki. Eltört az egyik nyakcsigolyája, hat napig teljes mozdulatlanságban feküdt a milánói klinikán, majd három hónapon át gipszet viselt, amely beborította a törzsét, a vállát és a nyakát. Életben maradt, mindenekelőtt azért, mert az idény kezdete előtt a Nemzetközi Automobil Szövetség kötelezővé tette a sisak használatát. Az amilyen kezdetleges, olyan erősen megrongálódott fejfedő máig látható Balcarcéban, a Fangio Múzeumban.

A balesetet szenvedő Mester – így hívta mindenki – ötvenháromban visszatért, és megnyerte a szezonzáró olasz nagydíjat, de addigra Ascari már öt futamon győzött, és megvédte vb-elsőségét. Ötvennégyben aztán fordult a kocka, Fangio nyert hat futamot a nyolcból, és másodszor hódította el a világbajnoki címet. Az első Grand Prix-t Buenos Airesben rendezték, és kettős argentin győzelmet ünnepelt a tömeg, Fangio mögött José Froilán González érkezett be másodikként. Fangio egymás után négyszer győzött Argentínában, és mind a négy esztendőben világbajnok lett.

Pedig ötvenötben megint súlyos sokk érte. A 24 órás Le Mans-i versenyen az angol Lance Macklin előtt honfitársa, Mike Hawthorn fékezett, Macklin autója megpördült, Pierre Levegh jobb első kereke pedig nekiütközött Macklin bal hátsójának, és kocsija orral a nézők közelében emelkedő földsáncba csapódott. Levegh előtte még intett Fangiónak, hogy lassítson – Fangio szerint ez mentette meg az életét –, majd szörnyethalt. Autója darabokra szakadt, a motorháztető szó szerint lefejezett jó néhány embert. Összesen nyolcvanhárman vesztek oda, sokukat nem tudták azonosítani. Feltehetően még többen hunytak volna el, ha a versenyt nem folytatják, ezért a rendezők úgy döntöttek, nem fújják le a viadalt, mert annak megszakítása – vélték joggal – a hazainduló nézők tömege miatt torlódásokhoz vezetne, és lehetetlenné tenné a sérültek mentését. Fangio soha többé nem versenyzett Le Mans-ban, míg az abban az évben őt is foglalkoztató Mercedes harminckét esztendőre, 1987-ig visszalépett a versenyautó sporttól.

Ötvenhatban úgy kezdődött az idény, hogy Fangio autója lerobbant az argentin nagydíj közben, és új csapata, a Ferrari utasította Luigi Mussót: adja át az övét. Fangio öt pontot szerzett, a többit Musso kapta, mivel közösen érték el a győzelmet. A záró futamon megismétlődött az eset: Monzában a brit Peter Collins kölcsönözte neki a kocsiját, így Fangio másodikként futott be, s ez elég volt világbajnoki címéhez. A nagylelkű Collins az összetett viadal harmadik helyét szerezte meg. A Ferrari megint Mussót akarta autócserére utasítani, de az olasz nem állt meg. A kettő közt nincs összefüggés, de két év múlva a francia nagydíjon, amelyen Fangio bejelentette visszavonulását, az itáliai versenyző halálos balesetet szenvedett.

Fangio ötvenhétben feltette a koronát királyi pályafutására. A hatodik futamon, a Nürburgringen szerelőinek egyike elejtett egy anyacsavart, ezért a sokaknak valóban kedves vezető csaknem másfél percet töltött a boxban. Látszólag reménytelen helyzetbe került, de kilencszer döntött körrekordot, és negyvenegy nappal azután, hogy betöltötte a negyvenhatodikat, megszerezte karrierje utolsó futamgyőzelmét. „Soha nem vezettem még ilyen gyorsan, és nem hiszem, hogy valaha is meg tudnám ezt ismételni” – mondta. Az utolsó két nagydíjon egyaránt második lett Moss mögött, de elnyerte a világbajnoki címet.

A következő év nyarán bejelentette: visszavonul. Hagyott hátra valamit. Öt vb-elsőségét négy különböző csapattal szerezte, ez mindmáig unikum. Ötvenegy Grand Prix-n indult, huszonnégyen győzött, ami ugyancsak a valaha volt legjobb arány.

S akadt egy bemondása, ami szintén világszám. „A gyors vezetés a Forma–1-es pályán nem ijeszt meg – említette. – Az viszont megrémít, ha a sztrádán vezetek, és eltűz mellettem egy idióta, aki Fangiónak képzeli magát.”

 

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.