Itália Super Mariója

Lassan három hónapja, hogy Mario Draghi egy váratlan, de súlyos politikai válság után elfoglalta hivatalát. Ki az a férfi, akit februárban Olaszország megmentőjeként emeltek pajzsra?

Mario Draghi februárban úgy vette át a kormányfői feladatokat elődjétől, a két és fél évig kormányzó Giuseppe Conte-tól, mint politikai megmentő. Olaszország leghitelesebb nemzetközi szupersztárjaként és szupermenedzsereként már mindenki várta vissza az olasz politikába a most 74 éves szakembert, majdnem egy évtizede. Pedig a halkszavú római bankár olaszországi előélete nem vetítette előre sem a hírnevet, amit Draghi az Európai Központi Bank vezetőjeként megszerzett, sem a karakán erővonalat, amit az európai pénzügyi politikában viszonylag rövid idő alatt megvalósított. A Super Mario becenevet az elmúlt évtized közepére „kiérdemlő” menedzser az olasz gazdasági és pénzügyi felsőosztály tipikus terméke. Jó körülmények közé, bankárcsaládba született, remek iskolákat végzett és szinte családi hagyományként lépett a hozzá hasonló társadalmi osztályokból származók tipikus útjára. Olaszországban azt mondják, valaki vagy tehetséges és nagyszájú, és úgy lesz belőle szupergazdag és/vagy nagyhatalmú politikus, s botrányból botrányba szédeleg, de mindenki ismeri (lásd Berlusconi), vagy tehetséges, csendes és komoly, jól képzett, és úgy lesz belőle szupergazdag és/vagy nagyhatalmú politikus, hogy senki sem ismeri igazán. Mario Draghi kétségtelenül az utóbbi utat járta be, és élete első ötven évében a közelébe sem került annak, hogy szupersztár legyen, annyira konzervatívan alakult a pályája.

Kiváló és szigorú, jezsuita oktatásban részesült Rómában, amit a legmagasabb minősítéssel elvégzett közgazdasági diploma követett a római Sapienza Egyetemen. Ezt tengerentúli PhD követte, amelyet a bostoni MIT-n szerzett. Ezek után elméleti közgazdászként kezdte meg a pályáját, tanított előbb a trentói, majd a páduai és a velencei egyetemen. Ez után jött az első „komoly” megbízatás. 1991-ben immár 44 éves volt, amikor gyerekkori mentora, az Olasz Nemzeti Bank akkori elnöke, későbbi köztársasági elnök, Carlo Azeglio Ciampi ajánlotta az olasz Államkincstár főigazgatói pozíciójába. És ezzel elindult a szabályszerű úton, amelyet mentora is bejárt. Ciampi is elméleti szakemberből lett bankár, utána egyre feljebb lépve a Nemzeti Bank elnöke, majd köztiszteletben álló köztársasági elnök. Teljes karrierjét az olasz pénzügyi világban és a közszolgálatban élte le.

A mi Mariónkra is ugyanaz az út várt volna talán, de úgy döntött, csavar egyet rajta, és egy újabb amerikai tudományos kitérő után átnyergelt a magánszektorba, és a 2002-ben a hírhedt Goldman Sachs amerikai pénzügyi óriás alelnöke és európai stratégiáért felelős vezetője lett néhány évre. Élete azon periódusa következett, amire tán legkevésbé büszke. A Goldmann Sachs nem csak a 2008-as pénzügyi válság kirobbanásának egyik felelőse, de az a cég is, amely hallgatólagosan segítette Görögország pénzügyi machinációit, még ha ezekben Draghi személyesen nem vett is részt. Itt megismerte a nemzetközi pénzvilág és a kormányok, azaz a politika közötti összefonódásokat, másrészt kikerült a belterjes olasz gazdasági-pénzügyi elit pályájáról. És egyben szintet is lépett, hisz Olaszországba már a Nemzeti Bank elnöki pozíciójába hívták vissza.

Az olasz pénzügyek vezetőjeként gyorsan és sikerrel érte el, hogy Olaszország ne ugyanarra a pénzügyi összeomlás felé vivő pályára álljon az Eurózóna tagjaként, amelyre Görögország keveredett időközben. Viszonylag felkészülten várta az olasz központi bank a pénzügyi válságot, ami Draghi okos és határozott pénzügyi manőverei ellenére azért súlyos eladósodáshoz és az olasz bankszektor máig tartó megremegéséhez vezetett.

Nem minden Eurózóna tagország jegybanki elnöki pozíciójából vezet egyenes út az Európai Központi Bank vezetői székébe, különösen a laza pénzügyi kultúrájáról hírhedt Olaszországból nem. Draghi olaszországi manőverei és bizonyított teljesítménye, valamint az aktuális geopolitikai helyzet azt eredményezték, hogy első olaszként, 2011-ben, ő lett Európa pénzügyi vezetője. És némi rövid alkalmazkodási periódus után, ő lett az Európai Központi Bank első olyan elnöke, akinek a nevét a kontinens igazán megismerte. Ki hallott mondjuk arról, hogy az intézményt a kilencvenes évek végétől öt évig vasszigorral vezette egy Wim Duisenberg nevű holland politikus? Mario Draghi ismertségét és népszerűségét igazából egy 2012 júliusában kimondott mondat, és az ennek a szellemében utána végrehajtott szemléletváltás hozta meg. „Whatever it takes” – mondta ki Draghi a ma már pénzügyi körökben szállóigének számító kifejezést. Arra utalt, hogy az euró megmentése és stabilizálása érdekében bármit hajlandó elkövetni és nem ortodox eszközöket is bevetni, akár felrúgva az akkori szemléletet, a pénzügyi szigort és főleg a mindig megszorításokra alapozott stabilizálási eszközöket.

Pedig nem csinált semmi mást, mint amit addig Amerikában látott, majd Olaszországban is alkalmazott. Szalonképessé tette az eladósodást, és elfogadhatóvá a gyakorlatot, hogy az országoknak akár saját kötvények kibocsátása árán is, de be kell avatkozniuk a pénzügyi életbe, ha a gazdaság megsegítése a cél. Mi több, az Európai Bank Draghi vezetése alatt el is kezdte felvásárolni a rászoruló országok által kibocsátott kötvényeket, további stabilitást adva a beavatkozásoknak. És bár senkinek sem tetszett, és pénzügyi szakemberek máig vitatják a helyességét, de Draghi módszerei kétségtelenül működtek, szinte teljes mértékben stabilizálták az eurót. Holott ekkor, a 2010-es évek elején, mindenki az euró összeomlását várta. A közös valuta megerősödött, s az évtized végére már az amerikai dollár komoly nemzetközi riválisává nőtte ki magát. És tulajdonképpen Draghi szemléletváltása hozta el annak a lehetőségét is, hogy ma az Európai Unió országai közös kötvénykibocsátással és felelősségvállalással teremtsenek elő soha nem látott mennyiségű pénzt a koronavírus-válság kárenyhítésére és a gazdasági élet újraindítására. Ezt még tavaly márciusban, immár nem bankelnökként, de ő maga kezdeményezte a Coronabond fogalmának a köztudatba emelésével.

Kétségtelen tehát, hogy az olasz kormányfő Super Mario-státuszát elsősorban a nemzetközi pénzpiacok és a sztárságra éhes média ihlették. Kormányzását viszont nem szupersztárként, nem ordítozva és nem ugrálva kezdte. Hanem ugyanúgy, mint amit mindent eddig: csendben, nyugalomban, de határozott és olyan lépésekkel, amelyek nyomot hagynak utána, a szép elméletektől, a nagy hangzású és népszerű ígéretektől a gyakorlatiasság fele visznek el mindent, amihez hozzáér. Ezt mutatja a koronavírus-válság folytatólagos, határozott kezelése, az oltási programban megjelent szervezetlenség megszüntetése, az olasz felzárkóztatási terv átalakítása és véglegesítése. Olasz kormányfőként Draghi megmaradt csendes, de határozott és pragmatikus európai vezetőnek is. Mindenféle sallang nélkül, de egyértelműen tán elsőként merte Erdogan török elnököt diktátornak minősíteni, majd az Európai Bizottság sokszor ígérgetése, de egyben cselekvésképtelensége után, elsőként akadályozta meg 250 ezer adag AstraZeneca vakcina exportálását Ausztráliába. A hónapokig bizottsági viták tömkelegében elvesző európai oltási zöldkártya ügye is az ő személyes közreműködésével kapott végleges formát az egészségügyi miniszterek római tárgyalásán, a napokban.

Ma ő az Olaszországban, aki kicsit savanyú, kicsit halk, de mindent elhisznek neki. A sajtó utálja, mert tulajdonképpen semmibe veszi a nyilvánosságot, miközben csodálja is, mert tisztelet övezi. A nép pedig… A nép igazán saját fiát, Giuseppe Conte-t szereti igazán, de Mario Draghi-t akarja továbbra is megmentőnek.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmeradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.