Nyíregyházáról a thai dzsungelbe – A kalandos életű Aatoth Franyo festőművész portréja 

Ha nagyokat lépsz, akkor is eltart vagy tíz percig, mire a kaputól felérsz a házig. A kertben van két kisebb tó, varánuszok úszkálnak benne, csodálatos madarak suhognak a szárnyukkal, hevesen udvarolnak, csicseregnek, lármáznak vagy éppen halat fognak. Régen lejöttek ide inni az elefántok, de mostanában kicsit visszahúzódtak. Ahogyan a kígyók sem merészkednek fel egy ideje a teraszra, mert a hűséges kutyák és az örökbefogadott macskák távol tartják az összes csúszómászót, beleértve a kobrát és a pitont is. A hűtőszekrény mögött négy varangy lakik, akik a ragadozók elől találtak itt menedéket. 

Harmincnégy fok van árnyékban márciusban Rai Rakdhammachart-on (a dharma követőinek földjén), a burmai határ mentén, ahol a dzsungel mélyén Aatoth Franyo festőművész megépíttette thaiföldi műtermét. 

– Egyébként az egész házunk olyan, hogy akárhová nyúlsz, biztos, hogy valami menekül. Leveszel egy üveget, és ott van mögötte (jobb esetben) egy gyík. De hát ezek az állatok csodálatosak, ráadásul mi vendégeskedünk náluk, nem ők a behatolók. A környékünkön (Pala U-i őserdő) található például a legtöbb, vadon élő elefánt. Sokáig el nem tudtam képzelni, hogy miképpen fogyasztja ez a hatalmas állat az ananászt. Aztán láttam, ahogy az ormányával leszakítja a gyümölcsöt, majd iszonyú erővel hozzácsapja egy fához, s ahogy az ananász szétmállik, kiszürcsöli a levét. Tízegynéhány évvel ezelőtt, amikor idejöttünk, érintetlen mély dzsungel volt ez a terület, mára viszont szinte mindent letaroltak körülöttünk és mindenhová papaya- és rettenetes olajpálma ültetvényeket telepítettek, amelyek gyógyíthatatlan sebet ejtenek a természeten. Így nem véletlen, hogy az utóbbi években főleg a pusztítás esztétikájáról szólnak a munkáim: motoros láncfűrészre festett tájképek, baltanyélre telepített erdők, ásóra vagy éppen kidobott bútorlapokra visszavarázsolt tájak és növények kerülnek ki a műtermemből. Időnként egy elszenesedett teakfa deszkára visszafestem a pompázatos teakfát. Próbálom rehabilitálni a megbocsájthatatlant – meséli Franyo.

Franyót minden reggel elviszik a kutyák sétálni. Megvárja, ahogy a hegyek közt előbújik a nap. Időnként lelki gyakorlatokat folytat a Chom Thong-i kolostorban, ilyenkor megesik, hogy a seprűt a festékbe mártja (Broom works). Amikor először Thaiföldön járt, azért utazott Párizsból ennyire távol-keletre, hogy meglátogassa súlyosan beteg gyerekkori barátját, Rácz Janót, aki korábban az Állami Népi Együttesben csellózott. A drága barát ekkor már haldoklott, a festőt nagyon megviselte ez az utolsó a találkozás. Úgy gondolta: soha nem tér ide vissza. Később barátai, Bors Ganda és Areeratana Sirikhoon hívták: szükség lenne rá a Baanthorphan intézetben, ahol karen menekült gyerekeket kellene festészetre, képzőművészetre tanítani. 

– Soha nem hittem, hogy gyerekeknek lehetséges kreativitást tanítani. Itt olyan kiskorúakkal találkoztam, akik maguk is harcoltak a burmai rezsim ellen, átélték a gerillaháború poklát. Hatalmas rizspapírokat terítettünk le, együtt rajzoltunk, és közben én voltam az, aki tanulgattam tőlük. Megkedveltek, barátságok szövődtek köztünk. Nem sokkal ezután vetődött fel a thaiföldi műterem ötlete. A pandémia előtti időkben még nem okozott gondot az utazás, így könnyen ingáztam a párizsi műtermem, Mongólia, Kína vagy akár Budapest, Mátészalka és Bangkok között, de ahogy a gyerekeim felnőttek és elköltöztek Kanadába, egyre több időt töltöttem az erdő mélyén, míg végül beleszerettem a természetbe és teljesen itt ragadtam.” 

Aatoth Franyó Nyíregyházán született, édesapja katonatiszt, édesanyja ékszer- és nemesfém üzletkötő volt. 1954-ben egy szatyorban vitték el megkeresztelni, hiszen a néphadsereg tisztjei nemigen léphették át a templom küszöbét. Még kisiskolás volt, amikor édesapja felkerült a Zrínyi Akadémiára, így az egész család Budapestre költözött. A vidékről jött fiú eleinte rettenetesen érezte magát a fővárosi gyerekek között, szerencsére édesanyja ragaszkodott hozzá, hogy zeneiskolába járjon, így a karének mellett zongorázott, szolfézst is tanult. 

– A kezdeti beilleszkedési nehézségek után rajongtam az ének- és zenetanárunkért a kőbányai Pataki István (jelenleg Szent László) téren, aki Bartók, Kodály és Benjamin Britten művei mellett Beatles lemezeket is hozott az órákra, méghozzá 1967-ben, és kéthetente elvitt minket az Operaházba vagy a Zeneakadémiára. Rajzolni, festeni pedig egész kisgyerekként az anyai nagymamámmal kezdtem, akinek csodálatos tehetsége volt az akvarellekhez. A szüleim valójában tudományos karriert szántak nekem, így elvégeztem a vegyipari technikumot és miközben egész középiskolás koromban rajzoltam és festettem, képzett vegyésztechnikus lettem – meséli. 

Tisztelt Olvasónk, a cikknek még nincs vége!

A Jelen egy pártoktól és médiacégektől független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. Mélyen elkötelezettek vagyunk a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. A szabad média ma veszélyben van Magyarországon, a független sajtó kizárólag az olvasók támogatásával maradhat fent. Mi nem adományt kérünk, hanem színvonalas, sokszínű, kritikus tartalmat kínálunk az előfizetésért cserébe.

A Jelen oldalán kizárólag a szerzőink saját írásai olvashatók. Nem foglalkozunk hírek utánközlésével és újracsomagolásával. Legfontosabb küldetésünk, hogy színvonalas elemzések, riportok, interjúk és vélemények közlésével segítsük megérteni a közéleti események összefüggéseit. Ha most továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor a Jelen független szerkesztőségének további munkájához is hozzájárul.

Amennyiben egyetért a céljainkkal, kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Jelentkezzen be, ha már regisztrált előfizető.

Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!