Martin József A lélek erejével a NER ellen

Ilyen előadásra valószínűleg senki nem számított. Sem az illetékesnek kikiáltott szakminiszter, a mai magyar szellemi és kulturális élet dinamikus rendcsinálója – bulldózere? –, amikor július 31-én a modellváltás mikéntjét eldöntendő a Színház- és Filmművészeti egyetem élére új kuratóriumot nevezett ki, élén Vidnyánszky Attilával, a Nemzeti Színház főigazgatójával, semmibe véve az egyetem személyi javaslatait. És valószínűleg az egyetem egymással összekapaszkodó diákjai és tanárai sem gondolták azt, hogy az épület elfoglalásával és szeptember elsejei lezárásával a harmadik magyar köztársaság eddigi legnagyobb hatású polgári engedetlenségi mozgalmát indítják el.

Nem az elsőt, hiszen az eltelt harminc év alatt tanúi lehettünk jó pár, az erőszakot elvető, meghatározott célokért indított megmozdulásnak. Látszólag közéjük tartozott a friss demokrácia legnagyobb megpróbáltatása éppen harminc évvel ezelőtt, az október 25-én kirobbant taxis blokád. De csak az erőszakmentességben egyezik a két mozgalom. Akkor az éppen megszervezett többpárti politikai berendezkedés kínálta szabadsággal élve, és valamelyest visszaélve, a nagy érdekérvényesítő képességű taxis szervezetek a tervezett drasztikus, 65 százalékos benzin áremelés ellen tiltakozva megbénították előbb a főváros, majd az egész ország közlekedését. A taxisok reagálása az összes addigi demokratikus vívmányt veszélybe sodorta, igaz, a kiürült kincstárról, a nemzetközi olajár emelkedéséről a közembernek nem sok fogalma lehetett, amint a kormány minimálisra zsugorodott mozgásteréről sem. Jó és őszinte kommunikációval, ügyesebb taktikával talán megelőzhető lett volna a blokád, és négy nap elteltével az Antall-kormány minisztereinek sikerült is felkínálniuk a békés kompromisszumot, s így a legrosszabbat elkerülni. Mindebben, tegyük hozzá, az akkor fénykorát élő magyar média is közrejátszott, jelesül és legkivált a Magyar Televízió kiváló műsorvezetője, Baló György.

Igazi polgári engedetlenségre több példa is akadt az elmúlt három évtized folyamán. Közülük csak kettőt emelek ki, a 2004. februári sikeres tiltakozást a mecseki Zengőre tervezett NATO-rádiólokátor ellen, valamint a ligetvédők sorozatos tüntetéseit az elmúlt években azért, hogy az egykori Városerdőt, a mai Városligetet megvédjék a megalomán beruházások sorozatától. Időt nyertek, s egyelőre megalapozottan remélhetjük, hogy a fák és a zöldfelület helyén nem épül múzeumi negyed.

Ám a színművészeti diákságának egyetemfoglalása, s fellépésük az autoriter Orbán-rendszer újabb centralizációs kísérlete ellen hatásában és jelentőségében messze felülmúlja az eddigi ilyen természetű megmozdulásokat. Az ifjú és kevésbé ifjú, de bátor és leleményes művészszívek szeptember elseje tartó együttdobbanása, tanárok és diákok ritkán látott összefogása itthon és külföldön egyaránt kivételes visszhangot és rokonszenvet keltett. Az Orbán-kormány dinamikus „rendcsinálója”, Palkovics miniszter, akinek a tiltakozók a minap hivatali épülete előtt is „beolvastak”, ezúttal ingoványos területre tévedt. Nemcsak azért, mert a „nem eléggé” keresztény, magyar és hazafi típusú támadások óhatatlanul vészterhes időket idéznek vissza, amikor az egyre inkább jobbra tolódó, amúgy zseniális színművész, a hatalomvágyát később megbánó Kiss Ferenc a náci eszmék jegyében támadt az akkori intézményre és nagy nevű vezetőjére, a színészfejedelem Ódry Árpádra, de süppedős a terep azért is, mert ifjú tehetségekkel, a jövő nemzedékével és a mai színházi-filmes szakma többségével, kiemelkedő művészek sokaságával találja magát szemben.

S végül, de nem utolsó sorban azért sem sikerült gyorsan győzniük az egyetemi autonómiát semmibe vevőknek, mert a megmozdulás szervezői nem csak tehetségesek, emelkedett szellemiségűek, hanem bölcsek is, távol tartják maguktól a pártokat, minden erőszakot elvetve folytonosan készek a párbeszédre, ám csakis az egyetemi autonómia ellen merényletet elkövető miniszterrel, s nem a kijelölt végrehajtókkal. Követeléseik pedig nagyon konkrétek, nem ideologikusak, hanem gyakorlatiasak, nem engednek a szenátus jogainak helyreállításából, nem mondanak le az önálló, autonóm működés szabadságáról.

Mindamellett ma még nehezen jósolható meg az erőpróba vége. Hiba lenne lebecsülni a kormányzati apparátus erejét, hiszen minden a kezükben van, a fizetések folyósításától a blokád alá vont épületek üzemeltetésén át az oktatásban kulcsszerepet játszó akkreditációig. És itt merül föl a kérdés, amelyet nem én teszek föl először. Ha minden a kezükben van, akkor minek ekkora erővel támadni? A kiváló tehetségű és némiképpen talán feledékeny Vidnyánszky Attila, aki mintha nem emlékezne arra, hogy áttelepülésekor a liberális színházi szakma jó része mellé állt, a közelebbről nem körvonalazott „magyarabb” és „keresztényibb” színház megteremtését reklamálja. Hát miért nem látnak ennek neki ők maguk? Miért kell ehhez a 155 éves, kivételes tradíciójú képzési helyet szétverni, igaztalan vádakkal illetni? Ezen a ponton a honi „Kulturkampf” egyre abszurdabb jellegét figyelhetjük meg. Harminc évvel a rendszerváltozás után kell föleleveníteni régvolt beszédeket, pártállami állásfoglalásokat, megtorolni a jobboldal egykori elhallgattatását, újraéleszteni a „mélymagyar” vitát, amely burkoltan vagy nem is annyira burkoltan könnyedén vezet el az antiszemitizmushoz?

A kérdés költői, a válasz prózai. Az összefogódzkodó, eleven szellemű diákságnak és neves tanáraiknak ehhez a felülről irányított kultúrharchoz semmi közük, s a magyar színházi életben bőséggel vannak jelen keresztény szellemiségű darabok és színházi megoldások. A szabad működés megtámadóinak nemcsak a tanárok és diákok közösségével – a középkorban éppen ezt jelentette az „universitas” –, tehetségükkel és eleven szellemiségükkel kell számolniuk, hanem Mahatma Gandhi megfogalmazásában, „a lélek erejével” is. Persze az erőszakmentesség törékeny testű indiai apostola egész világbirodalom ellenében mozgósította híveit, itt sokkal szerényebb dimenziók között mozognak az egymással szembenállók. A tiltakozóknak jóval körülhatároltabb a céljuk, mint például Martin Luther Kingé, aki az 1960-as években az egész amerikai társadalmat igyekezett felrázni azért, hogy az intézményesített faji megkülönböztetést eltörölje, erőszak nélkül. King tiszteletesnek, aki Gandhihoz hasonlóan erőszakos halállal volt kénytelen eltávozni az élők sorából a halhatatlanságba, volt egy álma a szabadság és a jog oázisáról, s adott egy örök becsű jó tanácsot az ilyen oázisok szervezőinek. Ügyesen és rátermetten kell felhasználni az időt, amely mindig alkalmas arra, hogy jót cselekedjünk.

Az SZFE diákjai és tanárai erkölcsileg már megnyerték ezt az egyenlőtlen csatát, az eddigi legnagyobb megtorpanást idézve elő a tízéves NER folyamatos nyomulásában. Az autonómia elbitorlói pedig jól tennék, ha meghallanák az amerikai polgárjogi aktivista figyelmeztetését. Még mindig nincs késő.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.