Nincs még egy olyan szakma, amelynek képviselőivel úgy mosta volna fel a padlót Orbán Viktor, mint a pedagógusoké. 2010-es hatalomra kerülése után szinte azonnal megkezdte az új „köznevelési” rendszer kiépítését, amivel visszarántotta a közoktatást a hatvanas évekbe. Az európai gyakorlattal és a szakmai konszenzussal ellentétben a miniszterelnök drasztikus centralizációba fogott, megvonta az iskolák önállóságát, megszüntette az állami iskolákban dolgozó pedagógusok autonómiáját (a többiekét is csorbította), mindeközben pedig – a kompetenciák fejlesztését háttérbe szorítva – új nemzeti tantervet fogadtatott el, amelyet megtaníthatatlan mennyiségű lexikális ismeretet tartalmazó kerettantervek formájában kényszerített rá a tanárokra és a diákokra, visszahozva ezzel a szocializmus kudarcos tantervutasításos rendszerét.

Nem volt 2010 előtt jó állapotban a közoktatás, de nagyjából az iskolák harmada bevezetett valamiféle innovációt, sokan próbáltak távolodni a poroszos módszerektől, s igyekeztek a gyerekek tényleges igényeire és sokféleségére tekintettel lenni. A trend biztatóan alakult: az innovációt ösztönző (vagy inkább: nem akadályozó) klíma miatt egyre többen törekedtek az elavult oktatási módszertan megújítására, amit egyre nagyobb frusztrációval elleneztek azok a tanárkollégák, akik a megszokott gyakorlathoz ragaszkodtak (vö: „nem kell annyi újítás, mi is felnőttünk valahogy”).

Ne felejtsük el, hogy a 2010 utáni gyerek- és nemzetellenes oktatási fordulatban a kormány legstabilabb partnere a pedagógustársadalom konzervatív része volt. Ők szívből utálták a korábbi, gyerekközpontú, az esélyteremtésre fókuszáló „libsi reformokat”. A retrográd oktatáspolitika stabil támaszát azok a pedagógusok jelentették, akiket a kormány ugyan megfosztott a szakmai autonómiájuktól, de ezt nem bánták, mert ők a választható tankönyvekben, a gyerekek személyére szabott szöveges értékelésben, a digitális eszközök terjedésében csak a többletmunkát és a káoszt látták. Ők nem lefokozásként, az értelmiségi státuszuk elveszítéseként, hanem a REND visszaállításként élték meg, hogy megint a minisztériumból mondják meg nekik, mit, hogyan, mikor, milyen hanghordozással kell „letanítaniuk”.

Talán még ennél is nagyobb elégedettséget váltott ki e körben, hogy a 16 évre csökkentett tankötelezettséggel és a szegregáció intézményesítésével a kormány megszabadította őket a „problémás gyerekektől.” Erre a tortára jött tejszínhabként a fizetésemelés ígérete. De hamar kiderült, hogy az életpályamodell bevezetése utáni szerény béremelés hatása rövidke lesz, hiszen hiába foglalta törvénybe a kormány a pedagógusbérek értékállóságát, a bértáblát végül a 2014-es minimálbér szintjéhez rögzítették. Mivel a minimálbér és a garantált bérminimum azóta folyamatosan nőtt, a befagyasztott pedagógusbérek néhány év alatt elértéktelenedtek. A tanárok ma már csak a 60 százalékát viszik haza a diplomások átlagkeresetének.

Ez a legfőbb oka annak, hogy az elmúlt 6-8 évben fejvesztve menekült a pályáról mindenki, aki a munkapiacon el tudott helyezkedni. A bérkérdés az idei év elejére annyira fojtogatóvá vált, hogy az érdekképviseletek sztrájk szervezésébe kezdtek, ám a kormánytöbbség úgy módosította a minimális szolgáltatás feltételeit, hogy lényegében felszámolta a jogszerű munkabeszüntetés lehetőségét. Ennek ellenére néhány bátor pedagógus – leginkább városi ­elitiskolák tanárai – tiltakozó mozgalmat indított, vállalva a polgári engedetlenség következményeit. A kormány velük kapcsolatban sem fogta vissza magát: megbélyegezte őket és hecckampányt indított ellenük.

Miközben a propaganda azt harsogta, hogy szárnyal a gazdaság, nő a GDP, itt a magyar csoda, addig a kormány iránt többségében lojális pedagógustársadalom a sor végére maradt. Mindenre, de tényleg mindenre jutott pénz a konjunktúra idején: úszó-világbajnokságra, stadionokra, vadászkiállításra, a teljesen feleslegesen beszerzett lélegeztetőgépekre is elfolyt 300 milliárd forint. Ennek több mint kétszeresét költik most el a Vodafone felvásárlására. De a „köznevelésre” nem jutott annyi, hogy a pedagógusok bérét rendezni lehessen. Következmény: a tanévet kétségbeejtő tanárhiánnyal, feszült hangulatban kezdik el azok a gyerekek, akikre a nemzet jövőjeként szoktak hivatkozni.

Kinek mit intézett a kormánya, ugye. A magyar tanulóknak fizika órára beugró, nyugdíjból visszahozott matektanárokat.

A pedagógusok egy része megint polgári engedetlenségbe kezdett. Két hete komoly támogatást kaptak a diákoktól: több ezren hömpölyögtek a főváros utcáin, minőségi oktatást követelve. A kérdés az, hogy a pedagógusok másik része mikor áll ki a diákjai mellett. Az ő beletörődő csendjük azoknak a fiataloknak az elárulása, akiknek járna az, hogy rendesen megfizetett tanároktól korszerű ismereteket kapjanak, színvonalas környezetben. A diplomás átlagfizetés 60 százaléka nemcsak a pedagógusok, hanem a gyerekek megalázása is.

Persze mikor számítottak a gyerekek a magyar közoktatásban?