A kontinensünkön dúló háború csakugyan a legfőbb kihívás az európai projekt következő szakasza számára. A mai hadviselés azonban más, mint amit az emberi történelem során megismertünk. A háborúzás természetesen mindig többdimenziós, és az emberek közötti konfrontáció számos területét érinti, így katonai, logisztikai, nemzetközi, gazdasági, társadalmi, kommunikációs, testi és lelki oldala is van.

Ezen dimenziók tartalma azonban gyökeresen megváltozott az új és nagyon korszerű fegyverek, a nukleáris fenyegetés, az energiaellátásból fakadó kölcsönös egymásrautaltság, a klímavészhelyzet, a háború globális hatása, a nagyszabású gazdasági szankciók és ellenszankciók, a kíber- és digitális eszközök és a békére való demokratikus törekvés következtében. A hadviselés új valóságával szembesülve Európának alapvetően két választása van. Szétaprózódni a háborúra adott különböző nemzeti vagy nacionalista válaszokra és elveszíteni a háborút, vagy az egység, a koordináció és a cselekvőképesség új szintjére emelkedni. Hogyan lehetne az utóbbit megvalósítani?

Ami a külső fellépést illeti, az a tét, hogy az EU képes-e olyan nagyobb koalíciót felépíteni, amely fenntartja a globális szabályokon alapuló rendet, a multilaterális rendszer szerepét, a szuverén és demokratikus nemzetek tiszteletét, és a közös globális kihívások hatékonyabb nemzetközi koordinációját, amelyet előnyben kell részesíteni a regionális konfliktusokkal szemben.

Ami a biztonságot és védelmet illeti, a tét egyrészt a NATO szövetségének a megszilárdítása, másrészt az európai védelmi pillér megerősítése az európai fegyveres erők jobb összehangolásával és a folyamatban lévő beruházásokkal, beleértve a kíberbiztonságot is.

Ami a háború növekvő digitális dimenzióját illeti, az EU-nak jobban ki kellene vennie a szerepét a digitális forradalom alakításából, és az Egyesült Államok-Kína stratégiai versenyt meghaladó globális normákat kellene szorgalmaznia. A digitális piactereket és a tech-óriásokat a saját értékeink szerint kell szabályoznunk, és ugyanígy kell eljárnunk az adatgazdaságban és a mesterséges intelligenciában rejlő lehetőségek kiaknázásakor.

Végül, de nem utolsósorban a háború a narratívák harca is, amelyet olyan keretek között kell folytatni, amely biztosítja a sokszínűséget, a szakmaiságot, és a bizonyítékokhoz való hozzáférést, egyben küzd a dezinformáció ellen is.

Ami az energiát illeti, a tét az Oroszországról és a szénről való leválás. Ez óriási kihívást jelent, mert az emelkedő gázárak felhasználhatók az egyéb fosszilis energiaforrásokhoz való visszatérés melletti érvként. A növekvő gázárakat azonban éppen az éghajlati céljaink elérésére kellene használni a nulla szén-dioxid-kibocsátású megoldásokra való gyorsabb áttéréssel.

Ezt a feszültséget csak úgy lehet feloldani, hogy Európa kezébe veszi az irányítást.

Olyan erősebb eszközökre van szükség, mint a közös közbeszerzés a nem orosz forrásoktól való gázvásárlásra. Ezzel párhuzamosan ki kell építeni a valódi energiauniót, közös villamosenergia-hálózattal, valamint olyan Európából és Európán kívülről származó nulla szén-dioxid-kibocsátású energiaforrásokkal, mint a víz, a szél, a nap, a hidrogén és a nukleáris energia új formái. Az átállást olyan új fogyasztói preferenciáknak is erősíteniük kell, amelyek előnyben részesítik az alacsony szén-dioxid-kibocsátással járó energiát, a nagyobb energiahatékonyságot és a józanabb energiafelhasználást.

A mélyebb gazdasági és társadalmi válság kockázatának elkerülése céljából szabályozni kell az energiaárakat. Különösen a hátrányosabb helyzetű csoportok, mint a kkv-k és a nagy energiaintenzitású vállalkozások szorulnak védelemre, mert az ő esetükben fennáll a termelési és foglalkoztatási szint csökkentésének a veszélye.

Hogyan kellene mindezt finanszírozni? Mind a nem gázból villamos energiát előállító vállalatok extraprofitjára kivetett rendkívüli adó, mind az emelkedő gázárakból extraprofitot termelő vállalatok szolidaritási hozzájárulása indokoltnak tűnik. A rendkívüli adóból és a szolidaritási hozzájárulásból származó pénz felhasználható a legkiszolgáltatottabb csoportok energiaköltségeinek csökkentésére, valamint a jobb energiamegoldásokra való átállás finanszírozására.

Mindazonáltal az a befektetés, amely a nem szén-dioxidon alapuló gazdaságra való átállás levezényléséhez szükséges, a háború nélkül is sokkal nagyobb lenne, mint amit jelenleg erre a célra fordítunk. Ezért minden állami- és magáneszközt mozgósítanunk kell az átfogó befektetési stratégia kidolgozásához. Ami a költségvetési eszközöket illeti, indokoltnak tűnik a Covid–19-világjárvány hatásaira való reagálás érdekében kialakított nagyobb uniós cselekvési kapacitás meghosszabbítása. A hosszú távú befektetések és az államadósság csökkentése céljából pedig nagyobb mozgásteret kell biztosítani a nemzeti költségvetéseknek is.

Ezekhez a szakpolitikai átalakításokhoz a jelenleginél sokkal nagyobb döntéshozatali és cselekvési kapacitásra van szükség, ezért létfontosságú az európai integráció elmélyítése. Csak így biztosítható, hogy az unió ellen tudjon állni a Putyin Oroszországa felől érkező nyilvánvaló és kifinomult módszereket alkalmazó zsarolásnak, illetve, hogy erősebb stratégiai autonómiát alakítson ki az energiára, élelmiszerre, nyersanyagokra, valamint az ipari és digitális kapacitásokra vonatkozóan. Az integráció elmélyítése az alacsony szén-dioxid-kibocsátással járó gazdasági modellre való átálláshoz is szükséges, hogy biztosítva legyen a kiszolgáltatott csoportok védelme és társadalmi kohéziója, és elkerülhessük a szélsőjobboldali populisták politikai térnyerését, aminek az utóbbi időben számos országban lehettünk tanúi.

Az európai projekt új szakasza csak abban az esetben tud kibontakozni, ha az európai intézmények bevonásával zajló döntéshozatali folyamatba alapvető reformok kerülnek bevezetésre, illetve, ha a részvételi demokrácia új formái révén mozgósítani lehet a szükséges politikai támogatást.

Az EU-bővítés új hullámára vonatkozó döntést teljes mértékben a geopolitikai és erkölcsi szükségszerűség teszi indokolttá. A bővítéskor számolni kell az európai projekt erősebb politikai dimenziójával is, amelynek következtében az új országok részt vesznek a kül- és biztonságpolitikai ügyek koordinációjában, és beilleszkednek az energetikai, a digitális, a kutatási, a kulturális és az oktatási hálózatba Európában. Az új bővítési hullám minden bizonnyal az európai projekt fontos történelmi vállalkozása. Csak akkor járhatunk sikerrel, ha van pontosan kidolgozott tervünk az Európai Unió integrációjának elmélyítésére, és az EU szerződések reformjára.

Fordította: Miszlay Blanka

A szerző az Európai Progresszív Tanulmányok Alapítványának (FEPS) elnöke