Friss tudásunk van róla, hogy – és ezt most leegyszerűsítve írom – minél szegényebb valaki, annál valószínűbb, hogy fideszes. Annyit tennék ehhez, hogy a tehetősebb ellenzékiek jelentékeny része valójában szintén fideszes, csak máshogy. Bonyolultnak tűnik, de nem az. Inkább szomorú. A Fidesz fenntarthatóságáról szól. Máris kifejtem.

Az első fele viszonylag egyszerű. Kiszolgáltatott magyarnak lenni a létezés történelmileg többszörösen kipróbált formája. Sajnos. Errefelé kiszámíthatóan kiszámíthatatlan, hogy miből élsz holnap, ha a piramis alján ragadtál. Egyes korszakokban az, hogy élsz-e. Könnyű úgy világhatalomnak lenni, kedves amerikai barátaink, hogy volt egy függetlenségi háború a 18. században, egy polgárháború a 19.-ben, és azóta egy kontinensnyi fundamentumon épül az Egyesült Államok. Amikor mi idehaza a kiegyezésnél tartottunk, ők épp megvásárolták Oroszországtól Alaszkát. Magyarország huzatos átjáróház évszázadok óta, a huszadik század mindkét világégése és mindkét diktatúrája sűrűn bontogatta, önmaga pedig, valljuk be, többször is leszerepelt, amikor a leggyengébbjeit kellett védelmeznie. Ez a kollektív emlék, s a közelmúlt tovább rontotta: a rendszerváltás utáni húsz év egyes, valóban dicsőséges, javarészt mára nem létező pártoknak köszönhető eredményeit a NER érkezése előtt is jelentősen sikerült elölni.

Ezért a NER-ben tapasztalható béklyóbiztonság igenis kecsegtető sokak számára. Ez részben kommunikáció. A 2010 előtti kormányok gyakran a nehézségek hangsúlyozásával igyekezték megnyerni a közvéleményt intézkedéseiknek. Ezek túl gyakran voltak szimpla megszorítások, lent kotorászó, jövedelmet adóztató elvonások, és nem vagyonadók. Pedig nem öröktől való, hogy ki lakik budai villákban. A Fidesz ezzel szemben sosem ígért vért, verejtéket és könnyeket. Annyit akar, hogy mindent bízz rá, és megoldja neked. Egyszerű magyarázatok a valóságról, nem a te dolgod, csak fogadd el, hogy jól csinálja, és támogasd.

Másfelől pedig, ismerjük be, a NER-ben a hétköznapok stabilak. Vigyázat: ez nálam nem önérték, rengeteg bajom van a kiszámíthatóság árával. Szociális rendszer, egészségügy, közlekedési infrastruktúra, vagy épp a jogállami működés a kárvallottja. De tény, hogy a NER-ben a kezdeti billegés után évek óta azt szoktuk meg, hogy a költségvetés hiánya alacsony, az adók javarészt csökkennek, és amire akar, arra talál pénzt a kormány. Igen, sokáig egy általános konjunktúra haszonélvezőjeként, és igen, túl sokszor stadion lesz belőle, miként a szovjet fridzsidergyárból hazalopott alkatrészekből is mindig tank. De erre sokan szavaznak. Minél szegényebb, kiszolgáltatottabb valaki, a jelek szerint annál inkább. Ne ribillió legyen, hanem közmunka. Orbán Viktor nem sokat ad, de abban profi, hogy úgy tűnjék, nem is vesz el. A minimálbért ő emeli, a kafetéria megemelt adója miatt főjön a munkáltató feje. Nem tandíjat vezet be, hanem „csak” lecsökkenti az állami létszámot. Néhol nullára. Maradnak a fizetős diákok.

Minden rendszer megborítható, és pont a koronaválság elején a járványügyi intézkedések, a következő fél-egy évben pedig a gazdaság helyreállítását célzó döntések lehetnek veszélyesek az Orbán-kormányra. De a rezsim ezzel együtt stabilizálódik. Ma tényleg benne van az ív 2030-ig. Orbán Viktor akkor is még épp csak eléri a nyugdíjkorhatárt. Ez egy politikai értelemben fenntartható működés, ami kész szerepeket kínál a szegényebb magyaroknak. Kormánypárti szavazóként, annak tudatában, hogy bár szerényen él, de az legalább holnap is biztosan meglesz.

De fentebb is vannak NER-kompatibilis módok. És nem csak a tudatosan kormánypárti, felső-középosztálybeli, CSOK-kal agglomerációba költöző, állami támogatással családi autót vásárló, serényen szülő feleséget adómentesítő, gyereket magániskolába járató, obligát kormánypárti opció. A hibrid rezsimekben (és erről beszéltünk legutóbb) szükség van a szabott méretű ellenzékre is. Sokfélére. Lenne itt például egy fiatalos-lendületes kampányötlet, szevaszuram, amit azért a velünk közöslistás, Fidesszel közöslopós partnereink is szeretnek majd a kerületekben. Biztonságos. Lenne amott egy orbánozós sajtótájékoztató félkaréjban, elnyomatás-rikoltás, persze nagyobb a füstje, mint a mandátumról lemondása. Úgy elnyomják az ellenzéket, hogy képviselői fizetését azért konzekvensen emelik. A szervezeteit nyesik, ne nőjön, de etetik az egyént, aki jól tud lakni és pihegősen elkényelmesedni. Kerekedik is – hiszen, ha akad is némi szélbernadettnyi hiba a mátrixban, alapvetően megnyugodtak abban, hogy a NER kiszámítható, és ha jól viselkednek, ezzel a karrierjük is. A Fidesz rendszere épp fenntarthatónak tűnik.

A valódi ellenzékiség ezért ma luxus. Őszinte leszek: nem is tudnék egy közmunkás szemébe nézni, mondván, gyere barátom, induljunk meg a fideszes polgármester ellen, aki neked a közmunkát osztja, és a Fidesz-kormány ellen, aki a polgármesterednek erre a pénzt küldi. Az pedig legszomorúbb kudarcaim egyike, hogy felismertem: tartalmi és morális indokokat zsolozsmázva hiába bámulok ilyen meg olyan ellenzéki szemekbe, azok már olyan dollárjelesek, mint a Tom és Jerryben, mikor kijön a jackpot. Mit jövök én ezzel az avítt, érzelgős hülyeséggel, mikor ők már kiszámolták, hogy 2022-ben így lesz a frakció, meg úgy az egyénik Gondor kettőben és Eriadorban. Aztán majd készülünk 2026-ra, igen, mit jövök azzal, hogy ki mire készült 2018-ban. Ők ellenzékiek, de ha belegondolunk, a Fidesz is pont arra kérné őket, amit most csinálnak. Morálisan súlyosabb, anyagilag nyereségesebb, de a döntésük vektora ugyanaz, mint a szegény fideszeseké: jó lesz ez így. Úgyhogy a szovjet fridzsideres, ősöreg viccre még egyet ráteszek, bocsánat, miszerint akkor a belgák (hahh, Brüsszel!) hova álljanak?

Szerintem higgyük el, amit látunk, és tanuljunk Orbán Viktortól – de az eredetitől. Harmincpár éve nagyon hasonló rutinok működtek a magyar közéletben. A legvidámabb barakk gondoskodott lakói egységesen alacsony szintű, de kiszámítható létfenntartásáról. Szállított egy lebutított nyugatellenes harcot is – apropó, feltűnt önöknek, hogy minap Orbán elővette a „liberális imperializmust”? Közmegegyezés és évtizedes tapasztalat volt abban, hogy ez még sokáig így marad. Elbáboztuk a választásokat, a Hazafias Népfront ernyőhazugsága pedig nem sokkal nagyobb annál, mint amikor ma az ellenzék egyes (számos) szereplői teátrálisan vallanak, hogy bizony „nemzeti ügyek” mentén együtt kell működni a Fidesszel. Megint kivételesen.

Nézzük azt, mit tett akkor tett Orbán Viktor. Meg Tölgyessy Péter, Tamás Gáspár Miklós, Kőszeg Ferenc, meg sokan a demokratikus ellenzékből. Egészen az utolsó pillanatig annak a halvány reménye nélkül, hogy a parlamentben, majd páran kormányon próbálhatják összerakni, folyamatosan tervezték az új Magyarország kereteit. A szocializmusban azt a szellemi luxust engedték meg maguknak, hogy arról tanuljanak, vitázzanak, tanítsanak, publikáljanak, ahol tudtak, hogy miként lehetne a nemzetet a történelmi vakvágányról áttolni. Ma sincs fontosabb politikai feladat, és ha mindenki beárazta, ami van, akkor a közeli váltás felelőssége nélkül. Vissza lehet utasítani a mindenmindeggyet meg a nefanyalogjot. Miért ne, ha úgyis ezek maradnak? De elolvasni végre a könyveket, végigszámolni a táblázatokat, és nem arra írni javaslatot, hogy mi a jó a kicsit meg a nagyon Fidesz-csatlósnak is a holnapi egyeztetetésen, hanem mi lenne jó „a” magyaroknak (meg Európának, meg a Föld nevű bolygónak). A rendszerváltás programját.

Nem tűnik pozitív konklúziónak, de az: ha a gödör alján vagyunk, akkor felfelé kell tekinteni, a magasba. Arra van az út kifelé.