Ónody Gomperz Tamás Egy előre bejelentett forradalom krónikája

Az uralkodó klán tagjai az elmúlt tíz évben loptak maguknak villát, kastélyt, birtokot, kikötőt, legelőt, vadászházat, éttermet, szállodát, kaszinót, borvidéket, termőföldet, focicsapatot, stadiont, erőművet. Elvették mások trafikját, vállalkozását, jövedelmét, nyugdíj-megtakarítását. Síboltak közben jachtot, bugáztak mellé repülőgépet, ügyeskedtek hozzá várbéli lakást. Ami a hagyományos erkölcs szerint szemérmetlen harácsolás, azt az államon élősködő rablóbanda a nemzeti burzsoázia megteremtésének nevezte el, azaz hazafias tettnek állítja be a lopást. Nyilván kellemesebb érzés arra gondolni a dubaji luxushotel aranymozaikkal kirakott tetőmedencéjében ringatózva, hogy a felszolgált Dom Pérignon Rosé 1959 elfogyasztása a távoli Magyarország felemelkedése érdekében meghozott áldozat, mint elrontani a kaviárvacsora hangulatát a bűnöző szó jelentésén való tépelődéssel.

Ilyen előzmények után egyáltalán nem meglepő, hogy a fásult közvélemény a múlt héten elfogadott, úgynevezett alapítványi törvényben a szpáhi mentalitás újabb megnyilvánulását látja. Teljes megyék és ágazatok lenyúlása után előbb vagy utóbb a nevükre írják az egész országot – hangzott már évekkel ezelőtt a nem túl merész jóslat, és a közvagyon még megmaradt elemeinek alapítványi fenntartásba helyezése tényleg olyan, mintha a nevükre írnák az országot. Ez nem publicisztikai túlzás. Ahogyan a rántottának szükségszerű összetevője a tojás, úgy a Fidesz tevékenységének is állandó kísérője a lopás, de ebből a törvényszerűségből nem következik az, hogy minden egyes kormányzati lépést kizárólag a lopás szándéka vezérelné, noha valamekkora részt kétségkívül az is. Valamikor a hozzáértés hiánya magyaráz meg egy intézkedést. Valamikor a szimpla szemétség. Legtöbbször ezek valamilyen mértékű kombinációja, ennek lehetünk tanúi most is.

Az alapítványi trükközéssel a nép elsősorban nem a tulajdonától, hanem a hatalmától lett megfosztva.

Majd meg lesz fosztva a tulajdonától is, de egyelőre ennél súlyosabb fejlemény, hogy végletesen leszűkült az a terület, amelyről a nép – a választott képviselői útján – ezentúl rendelkezni tud. Az alapítványi törvény elfogadásával az uralkodó klán eljutott a képviseleti demokrácia régóta zajló kivéreztetésének zárófejezetéhez. A lopakodó puccs befejezése – legalább ennyi haszna legyen – lezárja azt az évtizedes vitát, hogy demokráciának tekinthető-e Orbán Viktor rezsimje. Ez a rejtély megoldódott. Függetlenül attól, hogy idáig demokráciának lehetett-e minősíteni vagy sem, az alapítványi törvény kihirdetésétől kezdve biztosan nem mondható annak.

Miért nem? Mert a politikai rendszerek osztályozását alapvetően meghatározza a következő két kérdésre adott válasz: 1) Mi a hatalom forrása? 2) Mekkora a hatalom terjedelme?

Rövidebben: ki dönt és miről dönthet?

A demokráciákban a hatalom forrása a nép. Ez azt jelenti, hogy a törvényhozó és a végrehajtó hatalom, közvetve vagy közvetlenül, a néptől kapja a felhatalmazását. A nép választásokon dönt arról, hogy kik gyakorolhatják a hatalmat a nevében. Ennek a kritériumnak formálisan Orbán berendezkedése is megfelel. A magyar nép négy évente megválaszthatja a képviselőit, ily módon elméletileg a kormánytól is megvonhatja a bizalmat. Azért csak elméletileg, mert az akaratnyilvánítás feltétele a szabad választás, ami csupán tisztességes politikai versenyt (a közmédia semlegessége, az államgépezet és a kormánypárt elkülönítése, közelítőleg egyforma kampányköltés stb.) követően valósulhat meg, ez a kívánalom 2013 óta nem teljesül, emiatt sokan már eddig se tekintették demokráciának a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, a lassan ébredők, vagy akiket erre tartanak, azok igen, ezért is folyhatott oly hosszan a terméketlen vita a rezsim mibenlétéről, de ennek vége, mivel az állam kiszervezésével a második kritérium teljesítése lehetetlenné vált.

A vesztes mindent visz

Mit tartalmaz a második kritérium? Tegyük fel, hogy a nép által megválasztott képviselők legfeljebb a parlamenti büfé nyitvatartási idejéről szavazhatnak, ennél súlyosabb ügyek eldöntésére nincs lehetőségük. Amennyiben a nép választott képviselői mindössze ebben az egy kérdésben dönthetnek, akkor a nép hatalma csupán a büfé nyitvatartási idejére terjed ki.

A nép hatalmának terjedelme lényegében megegyezik azon jogszabályok katalógusával, amelyeket a kormánynak és a parlamentnek módjában áll elfogadni vagy módosítani. Ahol az országgyűlési választásnak egyedül a büfé üzemeltetésére lehet hatása, ott a nép nem szólhat bele abba, hogy mi történik az országban. Mivel a demokráciának az a definíciója, hogy a nép beleszólhat abba, hogy mi történik az országban, ezért ahol erre nincs módja, ott nincs demokrácia.

Hogyan állhat elő ilyen helyzet? Például úgy, hogy az elfuserált közjogi rendszernek köszönhetően valaki a leadott szavazatok közel felével alkotmányozó többséghez jut, aztán a demokráciát megalapozó legfontosabb játékszabályokat (Alkotmány, választási törvény) egyoldalúan, a játék többi szereplőjének kárára megváltoztatja, majd a hatalmi egyensúly érdekében eredetileg létrehozott valamennyi intézmény élére leválthatatlan lakájokat ültet, akik úgy engedelmeskednek neki, ahogyan a tábornoknak a közlegények. A kihelyezett egységeknek az a feladatuk, hogy a főhadúrnak ne kelljen közegellenállással számolnia a rendelkezései megvalósítása során, így a központi akarat ma éppen olyan akadálytalanul halad át a hivatalaikon, mint a nemzet vejének erdőtelepítési pályázata a közbeszerzési tanácson.

Egy esetleges vereség esetén ugyanezek a személyek lesznek a kormányzati cselekvés leküzdhetetlen akadályai. Az államfő, aki eddig az összes jogtipró törvényt habozás nélkül aláírta, eztán még a magyar-perui kertészeti egyezményt is az Alkotmánybíróság elé fogja küldeni, ahol a sok kis Orbán-delegált megtalálja az alkotmányellenesség szálkáját ott, ahol korábban a gerendáját sem.

Szóval, nemcsak a szavazatok meghamisításával vagy az ellenzéki jelölt megmérgezésével lehet megpuccsolni a demokráciát,

a rafináltabb módszerek nagy előnye, hogy az uniós csúcson nem azzal az arckifejezéssel néznek az emberre, mint arra a kannibálra, akinek a szájából még kilóg a misszionárius lábujja. Természetesen ilyen körülmények között a népfelség elve nem érvényesül. Hiába fogad el az új többség törvényt, ha azt a régi elgáncsolja. Hiába várja el a nép a tolvajok elszámoltatását, ha a leválthatatlan legfőbb ügyész, aki a VIP-páholy első sorából nézte végig az első család meggazdagodását, inkább a frissen kinevezett tisztségviselők négyezer forintos éttermi számlájának gyanús kifizetésével kíván foglalkozni.

Ennek a folyamatnak a betetőzése az, hogy a következő választásig korlátlan hatalommal rendelkező fejedelem tucatnyi egyetemet, számtalan kulturális létesítményt, temérdek ingatlant, ménest, szántót, palotát, alkotóházat, részvénycsomagot sajátos jogállású alapítványoknak ad át, így a felsorolt javak a későbbi kormányok, végeredményben a nép számára hozzáférhetetlenné válnak. Az átengedett közvagyonnal úgy gazdálkodhatnak az örök időkre kinevezett kurátorok, hogy a döntéseikért nem visel senki politikai felelősséget. Sem ők, sem mások. A kormányokkal ellentétben a kurátorokat nem lehet ellenőrizni, felmenteni, vagy ha jól dolgoznak, megerősíteni. Az alapítványok vezetői tehát úgy gyakorolnak hatalmat a köztulajdon jelentékeny hányada felett, hogy ennek a hatalomnak a forrása már nem a nép.

Miközben a hivatalos állam irányítása egy ellenzéki győzelem után ellehetetlenülhet, az alapítvány-állam zavartalanul működhet tovább.

A tényleges hatalom elválik a névlegesről, az alapítványokban születő döntések legitimitása már nem a választói akaratra, hanem egyetlen személy karizmatikus tekintélyére vezethető vissza.

Ebben a birodalomban ő maradhat a szuverén addig is, amíg a székét átmenetileg bitorló utódja meg nem bukik. Az alapítvány-állam hasonló célt szolgál, mint az emigráns lengyel kormányoknak London, vagy Voldemortnak a horcrux.

Minden értékek átértékelése

„A demokrácia a többség uralmáról szól” – szögezte le a harmadik köztársaságot megdöntő 2010-es ellenforradalom híveként prof. dr. Schmidt Mária az új rend kiépítésének kezdeti eufóriájában. A mindenkin átgázoló térfoglalást a többségi elv lecsupaszított, primitív változatával igazolták: a győztes mindent visz, a választási felhatalmazás bármire feljogosít. Egypárti alkotmányozásra, a független intézmények megszállására, kulturális őrségváltásra (értsd: a középszerűek előrejutására), valamint a nemzeti tőkésosztály megteremtésére (értsd: a lopásra). Ebben az ideológiában a kormány akarata a nép akarata. Aki bírál, aki ragaszkodik a szakmai vagy polgári autonómiához, aki irtózik attól a szemlélettől, amely az élet valamennyi apró mozzanatát a politikai lojalitás alapján értelmezi, az a magyar néppel áll szemben, mert a magyar nép egyenlő az egyik felével. A kicsit kisebb másik fél nem számít.

Holnaptól a többség uralma már csak a parlamenti büfére terjed ki. A demokrácia menetközben túl fontos lett ahhoz, hogy a népre bízzák. A napokban véghezvitt puccsnak éppen az adja az utánozhatatlan fideszes bukéját, hogy az elkövetők jelenlegi tettei pontosan annyira vannak összhangban a saját rendszerük alapító ideológiájával, mint az alkotmányozó atya brüsszeli orgiája a keresztény családmodellel.

Nehéz megmondani, hogy van-e értelme elindulni olyan választáson, amelynek győztese csak a büfé nyitvatartási idején módosíthat. Valószínűleg nincs sok értelme. A népet kisemmizték, győzelem esetén a jogfolytonossághoz való ragaszkodás a kisemmizés fenntartását jelenti. Ami erkölcstelen. A jogfolytonosság megszakítását viszont forradalomnak hívják. Ami ijesztő, és egyelőre nem tűnik úgy, mintha lenne igény rá.

Akárhogy is lesz, a kiinduló helyzet így fest: a tényleges hatalom ma leválthatatlan, a leválthatatlan hatalom neve zsarnokság.

A zsarnoksággal szemben pedig még a hatályos alaptörvény szerint is megilleti a népet az ellenállás joga.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.