Az EU jogosan lépett fel a háború jelentette kihívással szemben, amikor nagyszabású szankciókat vetett ki Putyin revizionista rezsimjére, összezárta sorait, majd támogatásáról biztosítva fegyvereket küldött Ukrajnának. A kemény erő visszatért. Mind a katonai elrettentés, mind a védelmi integráció felkerült az unió napirendjére, a NATO pedig szempillantás alatt vált ismét relevánssá. Alig rendeznek olyan konferenciát Európa külpolitikájával kapcsolatban, amelynek a címében ne szerepelne a „geopolitika” szó.

Azonban nem csak az EU keleti és északi tagállamai által nemzetbiztonsági fenyegetésnek tartott Oroszországról van szó. Kihívást jelent az Egyesült Államok és Kína között egyre fokozódó verseny és versengés is, ahogy az is, hogy Európa déli és keleti szomszédságában többnyire elnyomó, a destabilizáció terjesztésében érdekelt rezsimek vannak hatalmon. Mindez igazolja a Brüsszelben gyakran hangoztatott mantrát, miszerint ebben az egyre inkább hobbes-i világban Európának meg kell tanulnia a hatalom nyelvén beszélnie. Fontos, hogy ne csak fizetőképes, hanem cselekvőképes is legyen.

Bár Európának feltétlenül reagálnia kell a változó körülményekre, nem szabad önostorozó revizionizmusba bocsátkoznia, sem létrejöttének célját vagy történelmi vívmányait megtagadnia. Lelkének elvesztése nélkül kell a változó világhoz alkalmazkodnia. Nem adhatja fel a szabályokon alapuló multilaterális rend védelmezőjének szerepét, még ha az olyan nemzetközi intézmények, mint a WTO, működésképtelenné is váltak, vagy mint az ENSZ, irrelevánssá a nagyhatalmi egyoldalúság miatt. Nem ítélheti el továbbá három évtizedes törekvését, hogy kapcsolatokat építsen a posztszovjet Oroszországgal (és féken tartsa azt). Nem szabad bocsánatot kérnie öt évtized keleti politikájáért sem, amely a hidegháború idején békét biztosított kontinensünk számára, elősegítette a szovjet birodalom békés felbomlását, és a szovjet rendszerben alattvalóként élő emberek százmilliónak hozta el a szabadságot és a demokráciát.