Félek és egyensúlyozok

| 2020.09.18. 07:48

Olvasási idő kb. 8 perc

„Ahogy és ahonnan ő jött, és amilyen szabad gondolkodó ember volt, és csodálatos színházat csinált, köszönőviszonyban sincs azzal, amit most képvisel. Az a Vidnyánszky, aki egy szabad, őszinte művész, ott tüntetne a fiatalok mellett” – állítja Kovács Patrícia színésznő. És a jellemzéssel nincs egyedül. Türelme, segítőkészsége, meglátásai párját ritkítják – mondják róla többen. És persze sokan hitetlenkednek. „Az nem létezik” – ingatják fejüket, és sorolják az eklatáns példákat, milyenné vált az egykor toleránsnak, nyitottnak beállított rendező, aki ma habzsolja az állásokat, kiszorít, csúsztat, lódít, bagázsnak minősítve a vele nem egy véleményen lévő pályatársait, akik szerinte nem röstellik ellene hangolni tanítványaikat is, majd sajátos fordulattal a párbeszéd hiányát veti azok szemére, akikkel szemben mindvégig úgy mutatott erőt, hogy kész helyzet elé állította őket. Állításaival rendre szembejön a valóság, kaposvári növendékeinek panaszai, az ideológiát inkább ő emeli a szakmába, a hatalomtól kölcsönvett frázisai, blöffjei egymás után pukkannak ki, papolása a pestiek nemzetközi kapcsolatainak hiányáról gellert kap, miközben külföldi világsztárok, erdélyi színházak sorra fejezik ki szolidaritásukat az egyetem önállósága mellett. Vidnyánszky Attila vádjainak zöme saját fejére hullik vissza, résnyi igazságai ebbe pusztulnak bele.

Manapság mintha egyre több emberen mutatkozna sajátos metamorfózis. Szelídből válik agresszív, védőből támadó, galamblelkűből ragadozó. Az ellentétpárok valószínűleg ott lakoztak bennük, helyzetek, vágyak, lehetőségek hívhatnak elő talán addig még magunk elől is rejtett tulajdonságokat. A háborús környezet meglehetősen sok ivarérett felnőtt reakcióit kódolja át, s az „új ember kovácsai” elégedetten konstatálják a változást. Az is lehetséges persze, hogy csak a máz kopott le, s ezt ismerte fel a legfőbb kiválasztó, aki mindössze a folyamat szerény katalizátoraként bújik meg a díszletek mögött. Az érintettek nyilván máshogyan élik meg azt, ami történik velük, különben nem fordulhatnának ki ennyire hitelesen önmagukból. A hatalom tisztjelöltjei olyan darabot kaptak kézbe, amilyenre aspiráltak, de a harci terep jóval előbb készen állt, mielőtt színre léptek. Most éppen a kulturális, az oktatási és a tudományos részlegnél tartanak a bemutatók, az eddigi premierek egész jól sikerültek. A végrehajtók itt is túl vannak már az olvasópróbán, felállt az alamuszi asszisztencia, döbbent tiltakozók hallgathatják a próféciát, amely a fényes jövőt kínálja az elvesztett autonómiáért cserébe. Nem a színművészeti egyetem került politikai térbe, ahogyan azt hangoztatják, hanem maga a színház, a film, amely társadalmi érzékenységét tekintve nem hasonlítható a többi művészeti ág tanintézményéhez. A berzenkedők és a behódolók, akár tagadják, akár nem, régóta kialakítottak ehhez valamiféle viszonyt, a szakadáshoz a politika bőven szállította a hatalmi kellékeket. Abban a világban, amelyben már a koncert közönségéből is többé-kevésbé kiolvasható, melyik zenekar muzsikál, ott a színház már darabválasztástól függetlenül orientál. Magyarországon nem a hatalom megosztása, hanem az ország megosztása történt meg, évről-évre mind mélyebbre hatolva, egyre betegesebb indulattal.

„Félek és egyensúlyozok” – ez lett mára az alattvalók szállóigéje, a díszletraktár hátsó polcán porosodnak a fékek, meg az egyensúlyok. Az állandó készenléti állapot, választási kényszer sokszor azokat is a kék vagy a piros sarokba löki, akik ki akarnának ebből maradni, de végül saját tisztességük, arcuk védelme okán ott kötnek ki. A mi kormányzó elitünk könnyen sértődik, ignorál, megbélyegez, ha ellenállást tapasztal bármiben, bárhol, akár a haza legeldugottabb szegletében is. Kihátrálásról, egyezkedésről nem lehet szó. Legfeljebb ha az ütközet kínossá válik, flegmán eltolja magától, mert ugye az üzleti-, az önkormányzati-, a médiaügyekkel nem foglalkozik. Jelenleg például az illetékes miniszter éppen arról hadovál, hogy „a kormány nem része a SZEF körüli vitáknak”, miközben az ÁSZ és a vagyonügynökség ténykedése kétséget sem hagy afelől, hogy ki vezényli a parádét. A főszerep viszont megtalálta emberét, aki az évek során fokról-fokra vette be a teátrumi uradalmakat úgy, hogy közben mást sem érzett, mint mellőzést. Iszonyú energiát fektetett abba, hogy ebben a zónában is ütőképessé váljon a kétosztatúság, ami egyébként magától is ment volna, de így ő lehetett a drabális szakítás megkérdőjelezhetetlen apostola. Panaszai, érvei kísértetiesen hasonlítanak a két háború közti szófordulatokhoz, tökéletesen rímelve a Fidesz kultúrcelebjeinek megnyilvánulásaira. Ha úgy hozta az érdeke, párbeszédért fohászkodott, bülbül strófákkal ígért kooperációt, amit azután a „tisztulás” jegyében hamar felrúgott. Mostanában pedig mintha már zsigerből szórná a képtelenségeket. Feldúlt nyilatkozatai a frusztrált lélek hol rágalmazó, hol békülékeny csapongásai, a diktátum viszont az új irányító testületek névsorából következően nyilvánvaló, s aligha kizárólag tőle érkezik.

Megtanulhattuk, akit a rendszer kegyeibe fogad, azt akár rögtönzött törvénymódosítással, intézetalapítással, halomnyi pénzzel, netán mindhárommal segíti. Tapasztalhattuk ezt Mocsai Lajostól Szapáry Györgyön át Szász Jenőig, Rácz Zsófiáig. Hogy ezek a hol jogi nonszenszekbe, hol egyéb méltánytalanságokba ütköző attrakciók kiben milyen nyomot hagynak, keletkeznek-e a közösségekben és egyénekben degeneratív elváltozások, vagy marad mindössze a beletörődés, a belesimulás, az függ a legyőzendő akadályok nagyságrendjétől. Tény, hogy a kormányzati gyakorlat általában jól kitaposott utat épít ehhez, takarítói elvégzik a piszkos munkát. Nem tudni, hogy most az ellenállás volt a vártnál nagyobb és megformázottabb, vagy az előkészítést csapták össze. Gyanítom, Vidnyánszky Attila méltóságán alulinak tartotta volna, hogy a függöny mögött álldogáljon. Maga akarta vezetni a rohamot. Mégpedig úgy, ahogyan szocializálódott, erővel, türelmetlenül, de tapsra, elismerésre vágyva. Sokat kivett belőle kizárólagosnak vélt igazsága, amelyből a végén az ostoron kívül nem sok maradt. Zavarában megkerülhetetlenek a kisebbségi magyarság, a szellemi élet más területén is sűrűn felbukkanó, a kormány által jól hasznosítható szimptómái, amelyekhez passzol a nemzetről alkotott provinciális, kissé sematikus felfogás, valamint az őszinte elhivatottság összekapcsolódása a saját ténylegesen átélt, vagy felturbózott szenvedéstörténetekkel.

Vidnyánszkyt a teljhatalom megszerzése nem fogja vigasztalni. Győzhet, de közben önmagába törik a bicskája. A buzgó kommentező, foglalkozására nézve műkörmös, azonban már öntudattal telve ismétli a refrént: „Most mi jövünk!”.     

 

 

 

Még több olvasnivaló a témában.

A szétválás lett az ellenzéki csodafegyver az összefogás helyett

Lakner Zoltán

Tíz hónappal a katasztrofális választási vereséget követően az ellenzéki pártok igyekeznek azt a benyomást kelteni, hogy hamarosan készen állnak a tizenhárom hónap múlva esedékes újabb megmérettetésekre. Az előző parlamenti ciklust meghatározó együttműködési törekvésekkel szemben most az önállóság hangsúlyozása áll a középpontban, az eggyel korábbi, 2014-2018 közötti periódushoz hasonlóan. Az eredmények mindegyik esetben ismertek, s mostanra egy minden korábbinál szűkebb ellenzéki szavazói közeg várja pártjaitól a játszmaváltó fordulatot.

Elolvasom

Léggömbfrász – Blinken nem megy Pekingbe

Krajczár Gyula

A nemzetközi közvélemény feszülten várta, hogy öt év szünet után ismét amerikai külügyminiszter utazik Pekingbe. Hát nem utazik. Montana felett ugyanis nagy magasságban haladó, kínaiként és feltételezhetően hírszerzési célúként azonosított ballont, léggömböt fedeztek fel, s Anthony Blinken útját lemondták, illetve elhalasztották. A kínai fél gyorsan reagált, elismerte, hogy az övék a léggömb, de eltévedt meteorológiai célú eszköznek nevezték.

Elolvasom

Vig Dávid: A kormány bírósági csomagja még rosszabb állapotot teremt

Tóth Ákos

A kormány közzétette azokat a javaslatokat, amelyekkel az Európai Unió által meghatározott feltételeknek kíván eleget tenni az igazságszolgáltatás területén. Az Amnesty International Magyarország, a Magyar Helsinki Bizottság és az Eötvös Károly Intézet azt állítja, hogy ez a csomag messze nem tesz eleget az EU elvárásainak, pedig azok világosan kijelölik azt az utat, amelyen vissza lehet térni a független igazságszolgálatáshoz. Vig Dáviddal, az Amnesty International Magyarország igazgatójával beszélgettünk.

Elolvasom
Ez is érdekelheti még

EU-Ukrajna csúcstalálkozó: örömóda helyett légiriadó

Fóti Tamás

Az EU-Ukrajna kétnapos csúcstalálkozó nem a kijevi reményekkel ért véget: a zárónyilatkozat homályos ígérete a csatlakozási tárgyalások kezdetéről csalódást kelt az ukrán politikusokban és a közvéleményben. Ugyanakkor az uniós vezetők a szolidaritás jegyében további konkrét támogatásokat jelentettek be.

Elolvasom

Grósz Károly, az elfeledett utód

Lakner Zoltán

A Grósz Károlyról szóló könyvén dolgozó Medgyesi Konstantin történész, a szegedi Móra Ferenc Múzeum kutatója és a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa e munka leágazásaként külön könyvben tárja az olvasók elé Kádár János 1988-as menesztésének és Grósz hatalomra kerülésének hátterét. Apagyilkosság című kötetét az Open Books adta ki tavaly év végén, mi pedig arról beszélgettünk vele, miben állt Kádár és Grósz politikusi képessége, s miért csúszott ki mégis a kezükből a hatalom.

Elolvasom
Keresés