A vállalkozók hallgatnak. Van, aki azért, mert épp a nap süti, van, aki árnyékban van, de izgatottan várja, hogy a sugara felé forduljon, van, aki a bajsza alatt morog és irigy, s van, aki sértődötten toporog, majd gondol egyet, hóna alá csapja az életét és külföldön árul lángost.

A tanárok hallgatnak. Van, aki azért, mert az előírt mankókkal tanított eddig is, a gyakori mankócsere alkalmazkodóvá, majd egykedvűvé tette, “tőle aztán…”. Van, aki színt akar vinni egy online tornaórába, vasalódeszkán tanít úszni, amiért a tankerülettől megrovást és megalázó feladatokat kap. Van, aki kettőt tüntet, “alig vagyunk”, dörmögi, társaival perceg a sarki sörözőben. Van, aki azt hiszi, elért valamit, s mire tudomására jut, hogy tévedett, nem akarja, hogy becsapottnak lássák. Van, aki szarik az egészre, belepállik a viszonyokba, van harcos, aki úgymond szamizdat-tanít, azt és úgy, amit és ahogyan akar, ameddig a slampos rendszer engedi. A közmunkás még a “valamicskéjét” is félti, megszokta, hogy vissza nyomja magába a szavakat, inkább a kocsmában, vagy odahaza ereszti ki a hangját.

A rektorok hallgatnak. Nincs mit veszteniük, de nem akarják ezt tudomásul venni, vagy ha igen, öreg korukra semmi kedvük pont azzal a kinccsel a birtokukban harcba szállni, amit a hosszú évek alatt megszereztek, mármint, hogy nincs vesztenivalójuk. A tudomány emberei zavarban vannak és egymást figyelik. Ezzel el is megy a délelőtt, utána pihen az ember, nem lázít. Néhány köremail, nyilatkozat, ankét azért futja erejükből, körbeállják az akadémia épületét, de azt ők is tudják, hogy a kulcsok máshol vannak.

Az egészségügy beleszédült az orvosbáróiba, mindenki másutt keresi az igazát, külön-külön szállnak harcba az akár egységesen is megfogalmazható érdekeikért, a népes asszisztencia a nővértől a gyógytornászon át a műtősig szóródik, mint a koronavírus. Az ágazat évek óta sejti, hogy valami “nagy-nagy tüzet kéne rakni”, de épp ettől irtózik, ahogy a polgár is, amikor pacienssé válik, s nem kivétel ez alól a politikus sem, aki nagy elszánással fog neki, hogy később egyhelyben fusson. Van, aki a járványtól vár megoldást maga helyett, ezért kerülhet egy vízirendőr olyan helyzetbe, hogy a kórházi rendeléseket szignálja. Van, aki bölcs kívülállóként prognosztizál lépésről-lépésre mindent, ami történik, hogyan töpörödik össze először az emberi, majd az intézményi önállóság, hogyan kúszik mindez át a társadalomba, amelyik az ezernyi darabra tört autonómiája után nem vágyhat másra, mint arra, hogy meg-, illetve eltartsák.

Van polgármester, aki üdvözült arccal méltatja a jövő évi költségvetést, van, aki boldogan adja oda az önkormányzatiság fele királyságát, szabadul meg hatásköröktől, mert örökké hálás, meg mert titokban azt súgták neki: “nyugi, ti majd kaptok máshonnan…”. Van, persze, aki fut fűhöz-fához, a nemzet sportolói, színészei, ilyenjei, olyanjai – hiába ezernyi ellenpélda -, talán azt remélik, hogy “ezt és itt azért nem”, mert a nagy-nagy nevek és teljesítmények ébresztenek még némi tiszteletet, visszatartó erőt, méltányosságot, s tényleg, a kasza kezdetben körmönfontan suhint, személy szerint előbb csak a körmöt érinti, hogy egyszer csak mégis mások, tulajdonképpen a kebelbeliek húsába vájjon, de akkor már mindenki a saját háztájiját védi, azt a kis parcellát, ahonnan rendszerváltáskor elindult. Ezért aztán alig-alig adnak manapság névvel, lakcímmel hangot véleményüknek a hátha-emberek, akiket megért az újságíró, hiszen ő is már a megannyi hátha közt él: hátha megjelenik, hátha megkapja a honoráriumát, hátha megmarad a munkahelye.

Ez nem az osztalékok, a vissza nem térítendő támogatások, a stadionok VIP-lelátóinak a világa – ez a betli birodalma. Aki ebben él, csendben kell lennie. Hagyni, hogy üssék, vigyék a lapjait. Fura játék. Van, aki észre sem veszi, ha nyer.