Ónody Gomperz Tamás Hogyan válasszunk miniszterelnök-jelöltet?

Ki a jobb: akivel nagyobbat lehet nyerni, de nagyobbat lehet veszíteni; vagy akivel biztosabban kerülhető el a legrosszabb?

Léteznek olyan különös emberek, akik – némiképp meglepő módon – az ismert összetételű ellenzéki kínálathoz nem azzal a hűvös pragmatizmussal viszonyulnak, mint a tábori orvos a csontfűrészhez, hanem érzelmileg is kötődni kezdtek azokhoz a szerszámokhoz, amelyekre csupán a feladat elvégzése miatt van szükség. Nekik az elmúlt két hét fordulatai vélhetően csalódást okoztak, ugyanakkor mindenki más biztosan egyetért velem abban, hogy az előválasztás eddig kifejezetten izgalmasan és az alapkérdéseket tekintve jól alakult, ezért ma már nyugodtan kijelenthető: a csendes beletörődés lagymatag évei után kevés értelmesebb döntést hozhattak volna a politikai ösztön jeleit korábban elvétve sem mutató pártok, minthogy ebbe a kalandba belevágtak.

Láttunk jelölteket, önkénteseket, munkát, versenyt, felemelkedést, vereséget, helyezkedést, cselszövést, pálfordulást, taktikázást, bohózatot, drámát, vitát, röviden: otthoni körülmények között kicsíráztatott demokratikus politikát, amelyet tavasszal talán ki lehet ültetni a szabadba. Amit nem láttunk, az egy világos terv, amelyből kiderül, hogy a szuverenitásától megfosztott nép milyen eszközökkel óvhatja majd meg a kis palántáját attól a bérlőtől, aki menetközben a nevére írta az egész kertet, ahonnan nem szándékozik kiköltözni. Nem baj, ha pont erre nincs terv, akkor nincs terv, nem kell ilyen apróságokkal foglalkozni, az a fontos, hogy megválasszuk a kertészt, aki megpróbálhat az ásójával a kezében átmászni a kétharmados kerítésen.

Mindenesetre azokat az ellenzéki szavazókat, akik az előválasztáson induló jelöltek nyilvános küzdelmén szörnyülködnek, azaz még a lombikban nevelgetett demokráciától is idegenkednek, érdemes emlékeztetni arra, hogy a Fideszben sem ismeretlen a verseny, a helyezkedés, a cselszövés, a taktikázás, csak ebből kifelé legfeljebb annyi látszódik, hogy a rivalizálás győztese miniszter maradhat, a vesztes pedig fájdalomdíjul kap egy vadászkastélyt ménessel. Szelekció mindenütt van, amit vagy a Puszták Generálisa hajt végre személyesen, felülről, vagy pártgyűlés, esetleg előválasztás formájában a nép, alulról. Más variáció nincs. Ahol a népnek kell megfelelni és nem a főkegyúrnak, ott nagyobb a ricsaj, de kevesebb az ellopott vadászkastély.

Egyetlen pillanatra sem szabad elfelejteni, az előválasztás azt a célt szolgálja, hogy a kényszer miatt szövetséget kötő, de egymást utáló, a jelöltek kiválasztásában megegyezni nem tudó pártvezetők és híveik olyan szelekciós technikát kapjanak a kezükbe, amelynek eredményét valamennyien elfogadják. Ennek híján a szövetség szétesne. Az utcai jelenlét, a közfigyelem felkeltése, a NER-t fenntartó társadalmi pszichózis (nincs alternatíva, úgyis a Fidesz nyer) oldása: pusztán járulékos haszon.

Arra azonban az előválasztás módszere nem nyújt garanciát, hogy a sok százezernyi egyéni pártszimpátia kinyilvánítása, vagy a pártszimpátiát felülíró taktikai mérlegelés (ennek esett a Momentum elnöke áldozatául) olyan személyek megtalálásához vezet, akik a legnagyobb eséllyel vághatnak neki a nem tisztességes szabályok szerint megrendezett, a csalást rendszerszinten megvalósító parlamenti választásnak. Az biztosan nem ront a kilátásokon, hogy az első forduló egyrészt kiselejtezte a legvállalhatatlanabb helyi alakokat, másrészt a lehető legjobb párosítást hozta ki a miniszterelnök-jelölti mérkőzésben (amihez persze Karácsony Gergely megfontolt döntésére is szükség volt).

Hegyi beszéd

Miért ez a felállás a legjobb? Legifjabb olvasóink talán nem is sejtik, de a köztársaságot leromboló 2010-es ellenforradalom előtt a baloldal meghatározó ereje húsz éven át az MSZP volt. Ebből a pártból vált ki a DK, azóta tart a kannibál jelenetekkel tarkított csendes testvérháború közöttük. Egyszer az egyik erősödik, aztán a másik, hol jóban vannak, hol rosszban, időnként betesznek egymásnak, máskor megmentik egymást. A két párt sajátos közlekedőedényt alkot: ahogy az egyikük tartályában nő a szavazók száma, úgy csökken a másikéban, és fordítva. A szavazók összmennyisége eközben nem változik.

A baloldali közlekedőedény pártjai felől nézve nehezen érthető, hogy az antiorbánista polgárok egy része miért utasítja el őket változatlanul. Hát, rosszabbak lennénk, mint az Orbán? Nem. Ha közte és köztünk lehet csak választani, akkor ránk szavaztok? Nem. Pedig, így lenne logikus, amennyiben az emberek körző és vonalzó segítségével határoznák meg a voksukat. Azt javaslom, hogy kivételesen álljunk ellent a gyurcsányozás és az elmúlt 30 évezés csábításának, ne méltassuk/szidalmazzuk a 2010 előtti kormányok teljesítményét, ne menjünk bele abba, hogy „a Feri” volt-e minden idők legjobb/legrosszabb kormányfője, tegyük zárójelbe ezt az egész témát, mert elviszi a fókuszt a lényegről. Beszéljünk inkább a hegyről.

A hegy előttünk terül el, valahogyan át kell kelnünk rajta. Teljesen mindegy, hogy mit gondolunk róla, szeretjük-e a hegyet, szép-e a hegy, miért van itt ez a hegy, igazságos-e az, hogy ekkora hegy magasodik előttünk. A hegy az átkelés szempontjából nem morális kérdés, hanem adottság.

Ahogyan adottság a következő két rideg matematikai összefüggés is:

  1. A baloldali közlekedőedényben összegyűlt szavazatmennyiség nem volt elegendő sem 2014-ben, sem 2018-ban a kormányváltáshoz. És nincs semmilyen jele annak, hogy jövőre elég lenne.
  2. A kormányváltáshoz szükséges többség számtanilag kizárólag akkor jöhet létre, ha a 2014-ben és 2018-ban a Fideszre szavazó polgárok számottevő része a sorsdöntő napon otthon marad, vagy az ellenzéket választja.

Mit lehet kezdeni azzal a fejleménnyel, hogy az utóbbi időkben megjelentek a színen azok, akik az utóbbi opciót mérlegelik? Egyesek szerint őket azzal célszerű nyomasztani, hogy a vezeklés és a megvilágosodás útján nem jutottak elég messzire, ha a gyurcsányi örökség (vagy amit annak gondolnak) továbbra is taszítja őket. Mások szerint az efféle ellenérzéseket érdemes ma már megváltoztathatatlan adottságnak (lásd: hegy) tekinteni, ezért a Fideszből kiábránduló dezertőrök átnevelésére tett kísérletek helyett inkább örülni kellene annak, hogy egyáltalán léteznek ilyen csoportok.

Még egyszer: a kormányváltáshoz az szükséges, hogy mindenki az ellenzékre szavazzon, aki eddig is az ellenzékre szavazott, TOVÁBBÁ sokan szavazzanak az ellenzékre azok közül, akik korábban a Fideszt támogatták.

Nekik szól a gitár, nekik zörög a dob

Nekik kellene írni a dalt. Miattuk van értelme az előválasztásnak is. Ha ők távol maradnak, akkor felesleges kifutni a pályára. A Dobrev vs Karácsony összecsapás a szemükben a 2010 előtti világ két utódpártjának házi rangadója lett volna. A baloldal belügye. Számukra a kaput Márki-Zay Péter versenyben maradása nyitotta ki.

Ebből az következik, hogy ő az alkalmasabb miniszterelnök jelöltnek? Ennél a helyzet azért bonyolultabb.

A tárgyi bizonyítékokkal nem alátámasztott intuícióm az, hogy neki elméletileg nagyobb esélye lenne nyerni, ugyanakkor az ő esetében minden egyes nap fennáll a veszélye annak, hogy olyan kijelentést tesz, amellyel a teljes ellenzék egész kampányát helyrehozhatatlanul tönkreteszi. Vele ellentétben Dobrev Klára végig fogja csinálni a következő hat hónapot hibázás nélkül. Viszont az ismert adottságok miatt (lásd: hegy), az ő miniszterelnöki kampányában látni kevésbé azt a faktort, amely a nem eleve meglévő szavazók felé az előválasztással kitárt kaput nyitva tartja. Márki-Zay plafonja tehát magasabban van, de sokkal mélyebben húzódik nála a padló. Dobrev ki fogja hozni a maximumot a rendelkezésére álló szűkebb keretekből, miközben Márki-Zay esetleg a felét sem tudja kihasználni a tágabbnak. Dobrevvel nagyobb biztonsággal akadályozható meg a negyedik kétharmad, de kevésbé valószínű vele a győzelem. A saját párttal nem rendelkező hódmezővásárhelyi polgármester akkor jó választás, ha úgy érezzük, hogy a NER túlerejével szemben egyedül kockázatvállalással lehet sikert elérni. Egyébként nem.

Kertész leszek, fát nevelek

Amennyiben a jelöltekhez hűvös pragmatizmussal viszonyulunk, akkor a köztük lévő döntést egyetlen szempont határozza meg: melyikük szavazatszerzési potenciálja nagyobb? Nem számít, hogy az egyik szociáldemokrata, a másik konzervatív. Az egyik nő, a másik férfi. Az egyik az establishment tagja, a másik kívülálló. Az egyik szekuláris, a másik vallásos. Az egyik a progresszív adó híve, a másik az egy kulcsosé. Illetve számít, de csak annyiban, hogy melyik tulajdonság hozhat a feltételezéseink szerint összességében több szavazatot. Amúgy mindegy. A NER tizenkettedik évében mindegy. Ahhoz, hogy egyszer ne legyen mindegy, előbb vissza kell foglalni a kertet. Mindegy, kivel? Mindegy, kivel.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmeradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.