Ismerős lépcsőház, titokzatos ajtók

| 2020.07.13. 12:07

Olvasási idő kb. 8 perc

Csúszik szét a világ. Nem arról akarok írni, hogy Orbán Viktor hány pajtást szerez most éppen aktuálpolitikai játszmájához, mert ez is csak az állapot következménye, amit lehet, hogy ő észlelt először, ő bontotta ki, hitte és regélte el, hogy ajtaján kopogtat az új világrend, ami új tézisekre, új harcosokra vár. Csakhogy, ami körülötte zajlik, minden sikere ellenére más minőségű, számos részletében különbözik attól, mint amit megálmodott. Nagy kérdés, hogy elmélete miképpen illeszthető azokhoz a folyamatokhoz, amelyek az ő glóriáját is megtépázhatják, mert a vártnál jóval nagyobb a baj.

2020-ban annyi új veszéllyel néz szembe az emberiség, amennyit ugyan tudós elmék jövendöltek – de mindegyiket külön-külön. És ahogy az lenni szokott, amíg ezek nem válnak fenyegető valósággá, addig a Föld lakói bagatellizálják, a szerető szülők gyerekeikre, majd unokáikra hagyják őket. A tanácstalanság, az elbizonytalanodás és a félelem azonban hirtelen testközelbe ért. Nem lehet kitérni előle. De tömegesen elfogadható válaszok sem születnek, s ezzel a koronavírus támadásakor valamennyien szembesülhettünk. Lehet az ijedtséggel visszaélő politikus ravasz trükkjeit utólag számba venni, ma megmosolyogni a fürkészek és portyázók beszerzéseit, számba venni az elherdált milliókat, de akkor és ott sok-sok lélegeztetőt akart az ország. Igaz, maszkot, védőfelszerelést is akart, meg acélosabb kontaktkutatást, s talán a fokozatos ágyfelszabadítás is okosabb lett volna, mint a légóriadó. De a közvélemény-kutatásokból jól kivehető, hogy a kormányfő hadtestalakító lendülete, szózatai alapvetően megértésre találtak. Operált az adatokkal, meg azok visszatartásával. Szorzott itt, osztott ott. A járványt is, mint mindig mindent, a politikai érdek mentén kezelte. De el tudta hitetni, hogy nagyjából mindent jól és időben tett, a manipuláció a rendkívüli felhatalmazás járulékos intézkedéseivel már-már tökéletesre sikerült, s a járvány gyors ellaposodása nem elsősorban a hazai sajátosságok, körülmények szerencsés összejátszásának köszönhető, hanem neki és nekünk. Az ő gyors helyzetfelismerésének és a mi fegyelmezettségünknek.

Csakhogy a fertőzések másutt és máshogy is keletkeznek – természetükkel pedig egyelőre ugyanúgy nem tud mit kezdeni a világ, mint a koronavírussal. És még laboratóriumok sem állnak rendelkezésre a kísérletek rizikó nélküli elvégzésére. Nehezen kezelhető országok közti konfliktusokhoz csapódnak a riasztó klímaadatok, s ez még semmi – olyan belső, országokon belüli roppanások, amelyek történelmi megvilágításba helyezik a globalizáció hozta áldás és átok, az információs forradalom, a fejlődési csapdák, a rasszizmus, az idegenellenesség valamennyi dimenzióját. Okosan le lehet vezetni, hogy mennyi minden miatt jutottunk idáig, s arra is elegen figyelmeztettek: csak egy szikra kell, hogy a lefojtott feszültség esztelen és túlzó reakciókba torkolljon. A koronavírus, mint katalizátor, gyorsít fel mindent, s a társadalomtudósok, hasonlóan a járványtan szakembereihez, boronganak vagy optimisták – mit hoz ki belőlünk a sok-sok egymásba gubancolódó veszélyérzet. Szembeszökő, ahogy a józanság teret veszít. Lángszóróval járó emberek tettetnek nyugalmat, árulnak rendet, biztonságot. Azok a leegyszerűsített sémák, amelyeket a populizmus menüje ajánl, vonzóak, mert könnyen befogadhatóak és tőlünk, egyénektől távolabb helyezik a megoldást. A gond velük az, hogy ki-ki a saját menüjében válogat, s csak a neki kreált megoldások híve. Ettől válnak még zavarosabbá az akciók eszközei, riasztóbbakká a konklúziók. „A globalizáció labirintusában eltévedt áldozatok, mint a kísérleti patkányok, egymást marják halálra, mielőtt még a kiutat megtalálnák” – írja kitűnő esszéjében Lányi András (válasz.hu), aki szerint a multikulturális illúzióknak leáldozott, a kultúrák nem akarnak összeolvadni. De vajon egy kalap alá vehető-e a rémült identitáskeresés súlyossá dagadó csomagjában a „me too” mozgalom vadhajtása a melegek ünneplésével és a biológiai nemre való hivatkozás tilalmával, s hozzácsapható-e mindehhez a rovásírás divatja, a hun vagy sumér vérvonal erőltetése? A múlt előkapart rekvizítumai, viselkedési modelljei súgják a fülünkbe a jelen teendőit? Az elzárkózás, az új égtájak és minták felé nyitás a recept? Győzelem, hogy Újbuda képviselőtestülete a Mi hazánk tiltakozása és a Fidesz-frakció közönyös statisztálása miatt nem engedi, hogy Mandeláról nevezzenek el teret? Hogy a futball művészetét olyannyira respektáló közönség buzgó huhogásba kezd, ha színes bőrű játékosnál a labda? Hogy a mindennél sokkalta komplikáltabb romaügyet elő se vegyük. Szűkebb pátriánkban szórványosak, gyengébbek az ellenreakciók, másutt rémisztőek, mert az inga átlendülő egyoldalúsága nem sebtapasz, inkább az újabb és újabb erőszak eszkalálódása. A különböző gárdák rossz emlékeket előhívó jelmezeibe bújni, vagy a fenyegetésre fenyegetéssel reagáló csapatokkal törni-zúzni, a mindkettőhöz precízen igazodó ideológiákkal nem lehet a jövőt kordában tartani.

A technikai fejlődés táplálta milliónyi ellentmondás, a fejlettségi szintkülönbség generálta dráma, a munkaerő-felesleg és hiány, a klímaváltozás sebessége konfliktushegyeket épít, s úgy érzem, mintha a csúcs megmászása közben az alaptábornál fújt volna el bennünket a járvány szele. Ami nem nyugszik, a felfokozott idegállapot. A sok ismeretlentől és egyenlettől való legkülönbözőbb félelmek, megbillenő egzisztenciák nem az analízist segítik. Furcsa támasz okát keressük, mint amikor a halál közeledtével az emberek hirtelen nekibuzdulással önmaguk gyökereit keresik, s rendre valakikkel, egy másik közösséggel szemben bukkannak rájuk. A filozófus kifakad: „Ki törődik ilyenkor a bioszférával vagy az emberiséggel? Potomságok ezek, amikor végre kiderül, hogy a világ rasszistákból és antifasisztákból áll, és az is rasszista, aki az egészből szeretne valahogy kimaradni. Mert azt nem lehet.” A lépcsőház ismerős, de az ajtókról nem tudni, hova nyílnak.

A világméretű járvány akár meg is világíthatná a lehetséges kibontakozás részleteit. Egyelőre azonban a múlt szétszálazásával szobrokat döntögetnek, örökbecsű műveket vesznek ki a tantervekből, színpadokról. Kínos ez a szűklátókörű érzékenység, az ellenoldalon pedig durvák, s szintén pusztítók a reakciók. Úgy feslik fel az egyenlőségre törekvő, de számos egyenlőtlenséget magával cipelő társadalom szövete, hogy a párhuzamokat, a minket közvetlenül érintő problémahalmazt távol tartjuk magunktól, mert a ráolvasáson a magyar politikusok közül sem akar senki túljutni, mert annak keresése aligha hoz pillanatnyi hasznot. Itt téblábolunk mi is, ki-ki a maga igazságmorzsáival. Jobb a jövővel csak csínján szembenézni, helyette a könnyen átélhető kliséket konzerválni. A mi rezsimünk a sok-sok újdonsült partnerrel legalábbis ebből merít erőt.

Még több olvasnivaló a témában.

Lelátó

Tamás Ervin 

„Ezek az emberek valószínűleg még nem élveztek egyetlen futballmeccset sem, sosem azért mennek ki a stadionokba, hogy jól érezzék magukat, hanem hogy nézzék, mit lehet feljelenteni” – vélekedett a miniszter”.

Elolvasom

A mai napig őrizzük a könyvtárban a CEU szellemiségét

Tóth Bea

Ha diplomát adó képzést nem is végezhet, a magyarországi küldetését nem adta föl a CEU. Egyre többen keresik föl az intézmény magyarországi könyvtárát a kutatásaikhoz, ami nem is csoda, hiszen számos hasonló intézmény zárt be a rezsiemelések miatt.

Elolvasom
Ez is érdekelheti még

Kortársaink öröksége – gondolatkísérlet nekrológra

Lakner Zoltán

Sokan és sokféleképpen emlékeztek meg a 74 évesen elhunyt Tamás Gáspár Miklósról és a 89 éves korában elhunyt Mécs Imréről. Személyiségük, életútjuk sokszínűsége indokolja is ezt a sokféleséget. A két eltérő pályát összeköti a demokratikus rendszerváltás, meg az, hogy mindketten megélték a harmadik köztársaság összeroskadását és elpusztítását, még ha ennek kapcsán különböző következtetésekre jutottak is. Ami azonban végső soron közös bennük, az az önkény elutasítása és az emberi méltóság mindenek elé helyezése. Ez az írás szerény adalék Tamás Gáspár Miklós és Mécs Imre közéleti örökségének megfogalmazásához.

Elolvasom

Egy választás anatómiája

Szekeres Imre

Sokan sokféleképp értelmezik a jászberényi időközi választáson történteket, ahol az ellenzék tönkreverte a Fideszt. Szekeres Imre egyike volt a Közösen Jászberényért Egyesület kampánycsapatának. A Jelennek küldött cikkében leírja, mi vezetett ehhez a győzelemhez.

Elolvasom
Keresés